A pálmafélék családjába (Aracaceae) tartozó közönséges datolyapálma (Phoenix dactylifera) kétlaki, egyszikű növény. Átlag magassága meghaladja a 20 métert. Törzsét a lehullott levelek bázismaradványai veszik körül. Ahogy nő a fa, egyre magasabbra kerülnek az ernyőszerűen elhelyezkedő, átlag 4-6 m hosszú levélágak, melyen a két oldalt szimmetrikusan álló levelek levélszárnyai V alakban hajtottak. A levelek vége hegyes. Szintén középről ágazik ki a több ágra bomló, datolyafürtöket hozó sárgás-barnás virágzat is, melyet természetes körülmények között a szél poroz be, és kis, kemény terméseket hoz.

A datolyafa sivatagos és mocsaras területen egyaránt jól érzi magát, amennyiben a talajvíz szintje elég magas ahhoz, hogy gyökereivel elérje, és a hőmérséklet megfelelően magas. Tudományos neve, a görög phoinikosz szó alapjelentése „föníciai". (Érdekes módon az egyiptomiak szent benu madarát is így nevezték a görögök.) Ehető termést mesterséges beporzásával hoztak létre – már az őskorban. Ezt a porzós virágú ágak női fákra helyezésével végezték. Noha nem őshonos, a datolya Egyiptomban a legkorábbi időktől az emberi élet részét képezte, írásos emlékekben az archaikus kortól megtalálható, és óegyiptomi neve a bener egyúttal az „édes" megnevezésére is szolgált. Ennek oka, hogy termését édesítőszerként használták. Tömbökbe préselve tárolták, és Deir el-Medinében munkadíjként is adták. De készítettek belőle orvosságot, valamint sűrített és erjesztett datolya italt. Ez nem csak fogyasztási célokat szolgált, hanem a mumifikálásban is szerepet kapott. Ismerték a pálmaitalt is, melyet a törzs záró rügyén ejtett bevágásból kicsurgó folyadékból nyernek. Kérdéses azonban, hogy Asszíriából importálták, vagy maguk is előállították. Ugyanis rendkívül költséges, mivel a sérült növény nedve kifolyása után elpusztul. A pálma törzsét tetőfedésre, levelei középső ágát bútorok, ládák és kosarak alapanyagaként hasznosították. Leveléből seprű és kötél lett. A levéltöveknél sűrű fonaltömeg nő, melyet fonál, gyékény, sőt paróka készítésre is felhasználtak. A fa megihlette az építészeket is – az 5. dinasztia korában alkották meg az első pálmaoszlopokat. A datolya ligetek (pl. Butó, Héliopolisz, Ahmim, Dendera) a vallási életben szintén fontos szerepet töltöttek be, a fára pedig, mint Ré napisten szent növényére tekintettek.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

 

A dzsed oszlopot igen gyakran ábrázolták az egyiptomi művészetben. Első ábrázolásai az archaikus kori heluáni temetőből származó modellek, melyeken a középső elem egy hengeres oszlop, és ez a felső részen három, körben ráhelyezett, sugárirányban tagolt elemmel zárul. Ennek alapján feltételezik, hogy eredetileg egy fatörzs lehetett körkörösen levágott ágakkal, vagy oszlop, melyre gabonakalászokat kötöttek.Az Óbirodalom korától a síkba kivetítve, a dzsed hieroglifával azonos formában ábrázolták, vagyis egy magas pillér felső harmadában keresztbe futó négy vízszintes sávval. A késői korban eléggé elterjedt, hogy fölé Ozirisz atef koronáját helyezték és törzséből jogart tartó karok nyúltak ki, felső részét pedig fejként értelmezve szemekkel látták el. Az Óbirodalom korától elterjedt amulettfajta is volt.

Az Újbirodalom idején Ozirisz hátgerincével azonosították, és ettől kezdve Ozirisz helyett is lerajzolhatták. Az újjáéledés szimbólumaként tartották számon, hiszen a Halottak Könyve 151. fejezete szerint is a túlvilági életet adó Ozirisz védő erejét közvetítette: „Én vagyok Ozirisz mágikus védelme". Mindig fontos halott védő amulett volt, de funkciója ettől eltérő is lehetett. A 389. Piramisszöveg szerint ugyanis még két dzsed oszlopra volt a halottnak szüksége, hogy rajtuk az égbe emelkedhessen. Fontos kultuszhelye lehetett ebben az időben Mendész és Buszirisz, hiszen nevüket is a dzsed jellel írták. Minthogy az utóbbi városban volt a későbbi Ozirisz kultusz központja, feltehetőleg itt vált Ozirisz szimbólumává, hiszen a Piramisszövegek 719. mondása is Buszirisszel hozta kapcsolatba. A Halottak Könyve szaiszi kortól lejegyzett 155. fejezete Ozirisz ajándékaként írja le, és részletesen kifejti a dzsed amulettek hatását, sőt használatát is: „Arany dzsed-oszlop varázsigéje, melyet a megdicsőült halott nyakába tesznek. XY, az igazhangú így szól: Tiéd (újra) a te hátgerinced, Fáradt szívű! Tieied (újra) a te csigolyáid, Fáradt Szívű! Oldaladra állok, vizet adok neked, alád. Íme, hoztam neked az arany dzsed-oszlopot, hogy ujjongj miatta. Mondják a szavakat egy arany dzsed-oszlop felett, mely szikomórfa rostjaira van felfűzve. Tedd a megdicsőült halott nyakába, és ő behatol az alvilág kapuin gyors irammal. Nem tartják távol, nem akadályozzák. Ő pedig az év első napján hasonlóvá teszi magát azokhoz, akik Ozirisz mögött vannak." (Kákosy László fordítása)

Egy különleges Ozirisz ünnep is kapcsolódott hozzá, „a dzsed oszlop felállítása". Elsősorban a koronázáskor és a jubileumi szed-ünnepségek alkalmával töltött be fontos szerepet. Éves ünnepét a Khoiak hónap idején ülték, és az isten által nyújtott új élet és a tartósság jelének tekintették. Bár az ábrázolásokon a pillért többféleképpen is megmintázták, alapvetően mindenütt stilizált rügyező fa volt, melyet kötelek segítségével állítottak függőleges helyzetbe. Ez az újjáéledést, az élet körforgását jelképező rítus az Újbirodalom korától képezte az Ozirisz kultusz részét. Valószínűleg eredetileg egy önálló, memphiszi dzsed kultusszal állt kapcsolatban. Elképzelhető, hogy ennek őrzi a nyomát, hogy az Óbirodalom korában a Dzsed istennek isten-szolga papjai voltak, és maga ez az isten a „nagy isten, az ég ura" címeket viselte. Egy másik feltételezés szerint Dzsedi varázsló nevét őrizték volna meg ezek az adatok, aki más kiemelkedő óbirodalmi személyekhez hasonlóan, mint Imhotep, Dzsedefré, Kagemni, Ibi vagy Hekaib, halála után isteni tiszteletben részesült.

Az oszlop a memphiszi Ptah jelvénye is volt, amit rendszerint két kezével maga előtt tartott, bár néha a Ptah szobor háttámláját képezték ki ilyen módon. Ptahot a Sallier papirusz szövege szerint egy memphiszi szobor formájában azonosítottak is a dzsed oszloppal, egyik jelzőjét, a PtH Dd Spsy – „Ptah, a pompás dzsed oszlopot" megmintázva. Minden jel arra mutat azonban, hogy a dzsed – „tartósság" szimbóluma más istenhez is kapcsolódhatott. A hibiszi templomban két lélekmadár ül egy-egy dzsed oszlopon, és a felirat Ré gyermeinek, Sunak és Tefnutnak nevezi őket. Az eget tartó Ptah társaságában vannak. A késői korban az oszlop női párjáról is hallani, akit Tefnuttal azonosítottak.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

Retjenu déli, tengerparti területeinek egyiptomi megnevezésére használták. Lényegében Palesztinának felel meg, vagyis Askelontól Libanonig terjedt, a szárazföldön befelé pedig Galileáig ért. A 18-19. dinasztia idején gyakran szolgált hadszíntérként.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

 

Az ókori Egyiptomi művészet nem pusztán esztétikai célokat szolgált, hanem emellett mindig volt valamilyen gyakorlati célja is. Díszíthetett építészeti elemeket, használati tárgyakat vagy halotti mellékleteket. Különösen érvényes ez a megállapítás a domborművekre. Sokféle feladatot tölthettek be: Az építészeti reliefeknél a sírok és templomok falán jellemzőek, használati tárgyaknál például hajó, szekér, ülőke, szék, ágy, baldachin, láda, tükörtartó, ékszeres ládika, játékdoboz, edény vagy akár állvány dísze volt, a halotti mellékleteknél koporsókon és sztéléken jellemző. Egyiptomban valamennyi fajtája majdnem sík felületekkel rendelkező festett alkotás, melyen a jellemző felületek összeillesztésével alkották meg az egyes alakokat. A formák világosan elkülönültek, az egyszerűségre törekedtek és a hagyományokhoz erőteljesen ragaszkodtak. (ábrázolásmód). Mintakönyvek nem maradtak fenn, de a konvencionális ábrázolások alapján egyértelműen léteztek. Az építészetben alkalmazott reliefek több ember közös munkájaként készültek.

 

© Győry Hedvig