2013-2014

 

Egy titokzatos lány

 

3. fejezet: A hős halász

 

 Hosszas unszolásra, és kérlelésre végül is Pepi szíve megszánta barátait, és emígyen szólott:

– Szóval a kertész néhány nappal ezelőtt talált egy vadmacskát, akit csúnyán helyben hagyott valami vad. Megsajnálta, hazavitte magához, és ápolni kezdte. Törött volt a bordája. Gondosan betekerte vászoncsíkkal, tejecskét adott neki, meg kevés kenyeret, sőt még egeret is fog, hogy megerősödjön. Megjegyzem, ezt nem tudom, hogyan csinálja. Az állat napról napra jobban van, és mióta visszatért jártányi ereje, rendszeresen a kertész körül tekereg. Ha teheti, elé ül. Ez persze olyankor esik leginkább meg, ha az a kertet rendezi, vagy palántál. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor kifejezetten zavarja a macska, és odébb teszi. Az újra visszamegy, megint elteszi, megint visszamegy, megint félrerakja. Ezt játszották vagy két napig, míg a kandúr meg nem unta. Azóta azt találta ki, hogy amikor lehajolva dolgozik a kertész, felmászik a hátára, és a nyakában dorombol. Szóval, szerintem, egy ilyen alkalommal véletlenül megkarmolhatta Inenit, és most fáj neki a háta. Talán be is gyulladt a seb, és égeti, de nem akarja, hogy tudjanak róla, és teszi a dolgát, mintha mi sem történt volna. Ezért nem fekteti keresztbe a rudat sem a hátán. Pedig, ha úgy van, ahogy gondolom, bizony el kellene menjen az orvoshoz, vagy legalább az isteneket kellene felkeresnie, esetleg a falu gyógyító emberét megkérni, hogy nézze meg a hátát. – nézett diadalmasan körül.

– Hé fiúk, milyen betegről beszéltek? Hallottatok valamit Kenről? Napok óta nem látta senki! Egyik reggel elment halászni, és azóta nem tért vissza. Nagyon rossz állapotban találtatok rá? – fordult hozzájuk váratlanul Karé (Ré ka-lelke), az egyik halász. Összenéztek a fiúk, nem értették, hogy jön ide ez a kérdés, és különben meg mi közük van egy felnőtthöz, akivel legfeljebb annyit találkoznak, míg a hajókból kirakják a napi fogást.

– Nem tudunk róla. Másról beszéltünk, de róla sem tudjuk biztosan, hogy beteg.

– Tudjátok, nagyon aggódom érte. Ilyenkor fokozott elővigyázatosságra van szükség, mert kikeltek már a kis krokodilok, és a nőstények hamar rátámadnak mindenkire, akiről feltételezik, hogy bántani akarja őket. Ken meg egyszer nem is olyan régen azt mondta, hogy szeretné közelebbről megnézni a krokodilkölyköket. Ő Szumenuból költözött ide, ahol Szobek isten nagy szentélye áll, tavában szelid krokodilokkal, és azt hiszi, valamennyi krokodil olyan kegyes, mint a szumenui tó kegyes istene. Ő szereti a mézes tejet, örömmel fogadja a főtt és sült húsokat, és azt mondják, álmosan tátja ki a száját, hogy a krokodilmadarak kitisztítsák belülről, és rendben tartsák a fogait. Hát lehet, hogy Szobek szent állata saját templomában ilyen szelíd, de bizony itt a Nílusban, és környékén éppen hogy nagyon is félelmetes és vad. Akit az elkap, aligha menekül! Leviszi magával a víz alá, és ott tartja, amíg kedve tartja. Aztán felbukkan vele, és a halottat szétmarcangolják a krokodilok. Bizony senkinek nem kívánok ilyent, még ha istenné válik is! Óvtam is Kent túlzott kíváncsiságától. Magam inkább később indulnék a túlvilági útra, hogy bárkájával szeljem az éjszaka vizeit.

– Ken. Hogy néz ki? Nem emlékszem rá. – hallatszott Pepi hangja.

– Izmos, fiatal legény, csak úgy döng lábai alatt a föld. Arról lehet a legkönnyebben felismerni, hogy kicsit szokatlan a járása, mintha hullámzana olyankor a teste. – próbálta leírni Karé.

– Nem rémlik, de a krokodilok szokásairól sokat tudnék mesélni. Megfigyeltem, hogy éjszaka kijönnek a partra, és összeszedik az ételmaradványokat. Persze nem itt, a magas kövekkel védett helyen, hanem odébb, ahol kevésbé magas a part. De úgy vettem észre, nem távolodnak el messzire, bár én így is félek olyankor jönni-menni. Hiába vagyok úgy 100 könyöknél is nagyobb távolságra, nem érzem magam biztonságban. Már előfordult, hogy találtak ilyen messze krokodiltojásokat. Azok pedig nem maguktól gurultak oda! Még a fészek is ott volt felettük. Igaz, Hapi nem ragadta el őket, gondosan megállt előttük, mintha csak összebeszéltek volna, mégis engem zavar ez a tudat.

– Nem térnénk inkább vissza a lányra? Engem most az sokkal jóbban érdekel! – vetette ingerülten közbe Tui.

– Milyen lány? – kérdezett vissza a halász. – Egy lány is eltűnt?

– Dehogy is! – nevetett Ramosze, aki úgy látta, itt az ideje, hogy ismét kezébe vegye a kis csapat irányítását. – A vezír házának új lakója, aki már reggel búzavirágot tűz a hajába.

– Noferetről („a szép” ti. lány) beszéltek? A vendég szolgálólányáról? – jött a visszakérdés.

– Milyen vendég? – kíváncsikodott szinte valamennyi fiú.

– Nem hallottátok hírét a nagy Hősnek, aki egyenesen a királyi udvarból jőtt, és öt óriássügér elejtője? Az egész falu tele van vízikalandjaival! Na, az első, nagyon különös volt! Egyik alkalommal egyedül szállt bárkájába, és lándzsával indult halászni. Előző nap hajnalhasadtakor ugyanis egy óriási sügért vélt felfedezni a víz tükre alatt. Ezüstszürke színe hívogatóan fénylett, vöröses-barnás uszonyai szinte megbabonázták. Szemével követte az útját, és úgy tűnt neki, hogy nem is olyan messze fúrta bele magát a folyó medrébe. Attól kezdve, csak erre a halra tudott gondolni. El is határozta, hogy ő bizony azt el fogja ejteni. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen a sügér nappal akkor kel útra, ha valami megzavarja. A hős pedig fényes nappal akarta elejteni. Ezért ahogy elindult, lándzsájával bele-beletúrt a folyó medrébe. Szerencséje volt, mert fél napos keresgélés után feltűnt az óriási hal. Aztán eltűnt, így most már azon a helyen folytatta a bökdösősdit, ahol eltűnni látta. Hogy ezért, vagy másért, nem tudni, de az ismét megjelent. A hősnek először csak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy valaki figyeli. De hiába nézett széjjel, sehol senkit nem látott. Aztán megint a vizet kezdte pásztázni szemével, és ekkor közvetlen a csónak mellett észrevette a halat. Sárga karikából kitekintő fekete szemével úgy nézett rá, mint egy ravasz ellenség, aki csapdát állított, és izgatottan várja, mikor esik bele a zsákmánya. Mintha éppen őt nézte volna ki, mint ínyenc prédát. A Hős nagyon lassan, nehogy megzavarja, felenegyenesedett, és lándzsájával célba vette. Süvített is a lándzsa, de a hal már máshol volt. A fegyver beleesett a vízbe. A csónak megingott. Gyorsan kiegyensúlyozta, és mivel jó erős zsinór volt a lándzsa végére kötve, könnyűszerrel visszahúzta. Közben szemével folyamatosan követte a hal útját, aki mintha csak incselkedni akarna vele, nem merült a mélybe, hanem a felszínen ide-oda cikázott. Többszöri kísérlet után azonban talált a lándzsa, és mélyen belefúródott a sügérbe. Ekkor viharos csónakázás kezdődött. A hal ugyanis hirtelen lemerült, és a víz alján szélsebesen nekiiramodott. Szerencsére elég erős volt a zsinór, így nem szakadt el, és hosszú is, így tudott belőle utána engedni, hogy ne süllyedjen el a nagy iramban, de bizony igen csak igyekeznie kellett, hogy fel se boruljon, és el se engedje a zsinórt. Aztán amikor a nap kezdett a nyugati horizonton lepihenni, elfáradt a sügér. A nagy Hős ekkor kievezett a partra, és felmérte, hová tudná kikötni a zsinórt. Egy távolabb álló termetes szikomórfát nézett ki. Erősnek tűnt, bizonyára megbírja a nagy halat – gondolta. Ki tudja, mikor kap ismét erőre. A zsinórt kikötötte hát, majd elkezdte kifelé húzni. Segítsége is akadt – ekkor ugyanis már sokan figyelték a parton az eseményeket. Nagy kiabálás, nyüzsgés volt. Mindenki részt akart venni, tanácsot adott, vagy éppen nézelődött. Alig tudott a zsinórral foglalkozni. Éppen azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg az emberseregtől, amikor legnagyobb megdöbbenésére, hirtelen sikoltozást hallott, és lélekszakadva menekült mindenki a partról. Nem értette mi lehet az oka, de annyira el volt foglalva a nagy sügérrel, hogy inkább megkönnyebbülést érzett, és nekiveselkedett, hogy kihúzza a partra. Már fel is tűnt a feje a viz szélén, amikor a Hős előtt elsötétült a világ: egy egész csapat krokodil lepte ugyanis el a partot és a part menti vizet, és állt neki az óriás hal szétszaggatásának. Iszonyúan megijedt, de mozdulni sem mert, nehogy felhívja magára a krokodilok figyelmét. Fohászkodott is Szobek istenhez, hogy tartsa távol tőle állatait. Hívta Hóruszt segíteni, aki a kobrák, skorpiók, krokodilok, oroszlán, antilop és további állatok ellen tud hatékony segítséget nyújtani – sajnos neki nem volt Hórusz-táblája. Ha lett volna nála, biztosan távol tartotta volna a krokodilokat! Egyelőre egyik karját előre nyújtva, két ujját kiegyenesítve próbálta ezt elérni – a varázsmozdulattal, amit a pásztoroktól tanult. Bészt is hiába kérte, nem intézkedett. Vagy mégis? Egyszer csak süvítést hallott, és lándzsa fúródott a földbe mellette. Kicsit megkönnyebbült, hogy már nem fegyvertelen, mégis reszkető kézzel ragadta meg, és szemeit a falatozó krokodilokról le sem véve hátrált. Most már harcba szállhatott volna Hórusz módjára legyőzni a krokodilt – de itt Széth fiai egyszerre többen is összegyűltek. Biztosabb a visszavonulás, ha sikerül észrevétlenül eltűnni. A bölcs Thothoz fordult hát, hogy segítsen kitalálni a megfelelő visszavonulás módját, vagy ha harcra kerül a sor a megfelelő taktikát kialakítani. Elvégre nem is egy ellenfele lesz! Persze Monturól sem feledkezett meg, hogy kellő bátorságot öntsön bele, és ha harcra kerül a sor, „olyan legyen, mint Montu az ő pillanatában”. Mindenek előtt azonban Amon álljon mellette, hogy a vad oroszlán erejével támogassa nehéz harcában. És lám, azok mit sem törődtek vele! Szemmel láthatóan elégedettek voltak zsákmányukkal. Egészen addig, míg egy víziló fel nem tűnt. Az akkorát ordított, hogy egy pillantás alatt otthagyták a halat, és amilyen gyorsan ott termettek, úgy is tűntek el.

– Tudtam! Toeriszre mindig lehet számítani! Pedig őt nem is kérte! – kiáltott fel megkönnyebbülten Uszer.

A feszült figyelmet, és általános lelkesedést Pepi megjegyzése törte meg.

– Ugyan, ilyen történeteket én is ki tudok találni! Csak azt akarja, hogy csodáljátok. De nem értem. Egy ilyen hős férfit miért kísér szolgálólány? – vetette közbe.

– Hogy mondhatsz ilyent! Igazi, különleges történet ez. Még én sem hallottam hasonlót sem! Pedig jó néhányat ismerek! – tiltakozott Naht.

– Persze, hogy nem ismered. Hiszen ez nem is lehet igaz! A vízilovaktól sem ijednek meg a krokodilok, hát még egyetlen egytől! – mondta ki véleményét Ramosze.

– Még mindig nem értem a lányt! – tért a lényegre Pepi.

– Igen, igen! Ő hogy került ide? – kérdezte Tui.

– Fiúk! Ti elhiszitek, hogy egy egész sereg krokodil nekiesett a sügérnek? És akkora volt, hogy mindannyian tudtak falatozni belőle? – a kérdést Hóri tette fel, és többen is helyeslően bólogattak, hogy ők bizony ezt el nem hiszik.

– Hű de bölcsek vagytok! Ti aztán mindent jobban tudtok, mint mások. Olyan sokat találkoztatok már krokodillal és vízilóval? – vette át a szót Ibi. Egy pillanatra csend támadt, és Pepi úgy érezte, ismét eljött az ő pillanata. Megismételte kérdését a Hős és a szolgálólány kapcsolatára vonatkozóan, és ezúttal már Karé is szóhoz jutott, és magyarázattal szolgált:

– Hát természetesen fiatal feleségével jött, és szolgálóikkal. Azok között van egy különös lány, aki mindig valamilyen virágot tűz a hajába. De nem csak odatűzi, beszélget is vele.

– Hogy juthat ilyen valakinek az eszébe! – vetette közbe Uszer, de a többiek gyorsan lepisszegték.

– Ma már hajnalban munkához látott, és egész nap szállították neki a szebbnél szebb virágokat, hogy az esti lakomához ő készítse az álló csokrokat. Egy most kialakított virágkötészeti formát mutat be, hogy a vezír és házanépe is megismerje a királyi udvar új szokásait. Az a szegény kertész alig győzte szállítani a virágos papiruszszárakat, lótuszt, pipacsot, búzavirágot, mandragórát vagy perzeát, meg a szépen festett vászoncsíkokat, amivel szokatlan formákat varázsol a szárakra és a csokor egyes ágaira. Az „élet” jelét (anh) is megmintázza, meg még valami nagyon furcsa ötlete is volt. Most nem jut az eszembe.

– Na ezt meg kell nézni! – szaladt ki Menta száján egy fütty kíséretében, ami viszont Ibitől származott, aki nagyon is kedvelte a szép formákat.

– Ez az! – kapott a fejéhez Karé. – Egy madarat! Azt mondják, egész nap egy szépen szóló madarat emlegetett, ami reggel igen megörvendeztette. De sehol sem találták. Ő meg váltig állította, hogy kell itt legyen, hiszen reggel hallotta a füttyöt, és biztosan a nagy járás-keléssel ijesztették el.

Pepi és Tui jelentőségteljes pillantást váltott, de rövidesen a többieknél is derengeni kezdett. Nem is csodálkoztak hát, amikor Tui feltette a nagy kérdést:

– Szerinted holnap is örülne, ha hallaná?

Vissza