2014-2015

A madárfütty

2. fejezet: Madárhangok

Ahogy visszatért Nofret a házba, rögtön szemrevételezte, milyen virágokat, növényeket szállítottak neki, és persze, hogy elegendő lesz-e, meg úgy helyezték-e el őket, hogy kellő mennyiségű nedvességhez jussanak, és éjszakára frissen maradjanak – legalább annyira, hogy ezt a látszatot keltsék majd a lakomán. Körülnézett, hová tegye le kis összecsukható székét, melyen olyan jól esett ülnie, hogy mindenüvé magával vitte. Szép fekete lábai ébenfát utánoztak – túl drága lett volna, hogy valódi ébenfa széken ücsörögjön, az a fáraó és a legelőkelőbbek kiváltsága, de fáján olyan jól sikerült a festés, hogy sokan valódinak vélték. Ráadásul a kacsafejek alakját elefántcsontot utánzó vizilóagyarral töltötték ki, ami megint csak emelte értékét. Dehogy is világosította volna fel őket! Higgyék csak, hogy ilyen nagy ajándékot kapott urától. Mellesleg így is nagy értéket képviselt a szék, és ura tényleg kedvelte. Mindig megdicsérte munkáját, kikérte véleményét a lakoma termeinek a díszítését illetően, és amikor újított ékszerein, biztos lehetett benne, hogy észrevette. Az újítás pedig gyakori volt nála, hiszen mindig maradt felesleges virág a lakomákon, ha csak fűszál, már elég volt neki, hogy valamilyen új ékességet alkosson, amit aztán ruháján, hajában vagy ahová éppen illett büszkén viselt, az udvar nagy örömére.

Hamar felmérte a terepet, és a bejárattal szemben, egy nagy halom növény mögött kinézett magának egy helyet. Ott kinyitotta a széket, és ráült színes mintákkal szőtt ülőkéjére. Ezt már többször is lecserélte. Szerette a vidám színeket, és amikor új meg új mintákat látott az asszonyoknál, megjegyezte. Ilyenkor szabad idejében – ami hála urának volt bőven, ugyanis a virágkötésen túl más munkát nem végeztetett vele – addig-addig próbálkozott a szövőszék mellett, amíg maga is felfedezte az új motívum készítésének a titkát. Ő persze nem tudott finom királyi vásznat szőni, mint a szövödékben, és vásznainak szélessége sem volt éppen nagy, de pont elegendő a székhez. Itt még kifejezetten hasznos is volt, hogy az ő egyszerű szövőszékét vastag fonalhoz készítették. Elvégre az üléshez erős vászonra van szükség, és persze a csokor-költeményeit is szokta díszíteni saját készítésű szalagokkal. Ettől lesznek igazán különlegesek. Mindjárt fel is idézte legsikeresebb műveit. Sajnos csak rövid ideig állnak, másnap már hervadásnak indulnak, és vagy sikerül a roncsokból újat alkotni, vagy viszik a városszéli szemétlerakodó helyre, ahol lassan belepi őket a sok szemét és por. Ahogy így álmodozott, fütyülésre lett figyelmes, majd beszédhang foszlányai jutotta a fülébe.

- Tényleg kitömött madarat akar? Ez hihetetlen. Hogy képzeli!?

- Kétséget kizáróan. Magam hallottam, amint megkérte Nakhtot, hogy élethűen tömjön ki egy vadkacsát. Vagyis inkább többet. És éppen a kacsát, azt a gágogó madarat tartja szépnek, amitől alig lehet megszabadulni. Mindenüvé oda totyog, elpottyant itt is ott egy görbét, aztán kerülgethetjük, vagy csúszkálhatunk benne.

- Akkor jó, kitömve már nem fog illetlenkedni!

- Még jó, hogy nem azt a szemtelen  nílusi lúd nézte ki, még ha annak alakját Amon isten magára is ölthette, vagy a vetési lúd, örvös lúd,  vörös nyakú lúd, vagy valamelyik ásólúd , vagy a kontyos réce  jutott az eszébe!

- Hagyjad! Azok sem rútak. – intette le az első.

- Persze, jól néz ki a vadkacsa is, de a búbosbanka mégiscsak jobban nézne ki! – hallotta még egyre halkuló hangját a beszélgetőknek, akik lassan kisétáltak a teremből.

- Huh, vajon mit szóltak volna, ha észrevesznek? – futott át a szívén. – Vajon akkor is ilyen nagy hangon tárgyalnak ki? – míg ezen elmélkedett, újabb férfihang ütötte meg a fülét.

- Hol van Nofret? Nem láttátok? Meri-Szahmet („Szahmet szeretettje") királyi írnok úr és felesége, Iuy  keresteti.

- Itt vagyok! – sietett a válasszal Nofret, hallva a két személy nevét. Mit üzentek?

- Látni kívánnak, gyere velem! – mondta a hírnök, és már indult is visszafelé. Nofret alig bírta követni öles lépteit, amint szinte futva haladt a ház belseje felé, ahol ura és úrasszonya várta. Lihegve érkezett a terembe. Ott, várakozásával ellentétben három személyt pillantott meg: Meri-Szahmet, Iuy és egy ismeretlen férfi volt, aki szemmel láthatóan nagy tisztelettel tekintett a házaspár felé.

- Hát megérkeztél, Nofret. Hallom, megint különlegességen töröd a fejed. Egy madarat keresel.

- Igen, én jó uram. Hajnalban hallottam zengő énekét, és úgy megragadott, hogy azóta sem tudom gondolataimat elszakítani tőle.

- Mégis, mi történt? Mi olyan feledhetetlen benne?

- Egészen különlegesen szólt, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna hasonlót. Mintha az istenek zengtek volna rajta keresztül. És a közelből szólt, bizton állíthatom. Óh uram, úgy szeretném tudni, milyen madár volt?

– Honnan tudod, hogy madár?

– Magam sem tudom, honnan, de érzem. Ember ilyenre nem képes.

– Nos, lásd, szeretnénk segíteni neked. Kemet („Fekete”) elkísér kedves virágaid közé, és amíg kötöd szebbnél szebb csokraidat, majd kiderítitek, milyen madár hangját hallottad. Ő ugyanis madarász, a madárhangok kiváló tudója.

– Jaj de köszönöm! Óh, uram, úgy örülök! Gyönyörű csokrokat fogok kötni, és kiderítjük, igen kiderítjük, milyen madár lehetett. – lelkendezett a lány, szóhoz jutni sem engedve Kemetet, aki csak némán állt mellette, és érdeklődve szemlélte az eseményeket. Kicsit furcsállta. Egy egyszerű virágkötő lánynak nem szokás a kedvét keresni. Még ha dolgoztatják is, de ki hallott már olyant, hogy közben kedveskednek neki, és egy madarászt rendelnek mellé? Biztos nem közönséges szolga, de vajon ki? – Sehogy sem fért a fejébe, de hát nem az ő dolga ítélkezni. Ura elrendelte, hogy álljon a vendég uraság szolgálatára, hát megteszi. Ez sem nehezebb feladat, mint madarat fogni! Igy hát csak figyelt, és várt. Hallgatása rövidesen meg is hozta gyümölcsét. Intett Iuy, a „ház úrnője”, ez a cím illette meg az előkelő asszonyt, és Nofret indult is vissza a munkába, ő pedig engedelmesen lépkedett mögötte.

– Itt vagyunk. – szólt aztán a lány, és belépett a virágokkal teli terembe, ahol rögtön repdesni is kezdett egyik halomtól a másikig, hogy összekészítsen egy csokornak valót. – Szóval, milyen madarat hallhattam?

– Kedves Nofret, ugye így hívnak? Kérlek, mondd el, milyen volt, különben honnan tudnám, mit hallottál.

– De hát hogyan lehet a madárhangot leírni?

– Akkor kérdezek. Mire hasonlított leginkább? Kellemetlen volt, mint a legyező farkú  vagy szürke varjú  károgása, vagy a barna nyakú  és a közönséges holló kurrogása, a sárszalonka korrogó-pisszegése?

– Dehogy is, éppen hogy a szépsége ragadott meg!

– Hát nem kelepelt, mint a fehér és fekete gólya ? – adta a madarász az értetlent.

– Hogy képzeled!

– Akkor figyelj! Megpróbálom utánozni a madarak hangját. – És ezt meg is tette. Ettől kezdve ugyanis, ha mondott egy madárnevet, utána mindjárt csücsörítette száját, és különféle madárhangokat hallatott. – Úgy vartyogott, mint a bakcsó , vagy a pásztorgém , a szürke gém   vagy a vörös gém ? Nyekergett, mint a batla , vagy úgy szólt, mint a kiskócsag , törpegém , rózsás  és borzas gödény , közismertebb nevén pelikán, esetleg a szultántyúk , a kanalas gém  kedveskedett neked? Talán pityegett, mint a tüskés bíbic  vagy a közönséges bíbic  ?

– Nem. – szólt a lány válasza, miközben kezei fürgén jártak a virágok között, és szívében azon elmélkedett, vajon ennyire értetlen a madarász, vagy a bolondját járatja vele.

– Olyan volt talán a hangja, mint a pásztorgémé ? Esetleg valami gágogás féle, mint a kékcsőrű réce , a fütyülő réce , a csörgő réce , a tőkés réce , a nyílfarkú réce , a böjti réce , a kanalas réce , vagy a Geb isten feje fölött gyakran látható nagylilik  hangja? Látom, egyre csak rázod a fejed. Nézzük akkor tovább! Lehetett valamilyen lúdféleség? Mint a kislilik , vagy Amon nílusi lúdja, aminek a feje azonban Széth istent is szimbolizálhatja az áldozati asztalon, vagy a nyári lúd , az apácalúd , a kis csér  hangja? Esetleg küszvágó csért  vagy kacagócsért  hallottál? Még mindig rázod a fejed. A piros lábú cankó  biztosan nem lehetett, az annyit hangoskodik, hogy inkább menekül előle az ember. Kizárt, hogy tetszett volna. – sorolta a madarakat és utánozta a hangjukat.

Nofretnek kezdett fogyni a türelme, de mivel még mindig nem tudta eldönteni, miért teszi fel az ifjú madarász ezeket a kérdéseket, igyekezett tapintatosan jelezni, hogy félresiklott a kutatás.

– Kedves madarász! Miért gondolod, hogy ezeknek a vízimadaraknak a hangja ismeretlen lenne számomra? Igaz, hogy a messzi északról jöttem, de ott is van víz, sőt, sokkal több; hiszen arrafelé a Folyó több ágra bomlik, és Uszermaatre-Szetepenré  fáraó, élet, üdv, egészség neki, székhelye éppen a delta keleti felében található.

– Jó, akkor néhány ragadozót is nézzünk, bár azok vijjognak, valószínűtlen, hogy egy ilyen szép leánynak, mint Te, tetszene. Na meg támadáskor hallatszik a hangjuk, és rendszerint a szákmány kétségbeesett kiáltásai követik. Tegyünk azért próbát először a huhogó bagolyfélékkel! Ők máskor is huhognak. Itt van mindjárt a gyöngybagoly , az uhu , a macskabagoly , a füles kuvik  vagy az erdei fülesbagoly . De a sólyomfélék hangja sem igazán szép, mint a vörös  és barna  kányáé, pedig Izisz és Nephthüsz   is felöltötte alakját. Vagy a karvaly , a vörös vércse , a kékvércse , a kabasólyom , az Eleonóra-sólyom , a kerecsensólyom , a vándorsólyom  szintén tiszteletre méltó madarak! A sólyom Hórusz, sőt  szent állata, bár mi tudjuk, hogy Montu isten is igen nagyon kedveli, bár lehet, hogy te inkább Szopdu állataként tiszteled, hiszen te a messzi északról jössz, annak is keleti oldala felől. Nem is csodálom, hogy ennyi isten választotta ki. Különleges képességei vannak. Egyetlen más madár nem tud olyan magasra repülni, mint ő! És ahogy vadászik, az egyszerűen bámulatos. – eredt meg a madarászlegény nyelve.

– Kedves Kemet! Látom, igen jól ismered ezeket a madarakat. – szakította meg Nofret az ismertetőt. – Talán még be is tanítottad egy némelyiket a vadászatra, de magad is mondtad, hogy nem itt kell keresnünk az én szépen szóló madaramat. Kellemesebb hangzása volt annak, amit én keresek. – próbálkozott ismét, egyre idegesebben. – A madarász tágra nyílt, nagy szemekkel nézett rá, majd zavartalanul folytatta felsorolását.

– Akkor nem vagy kíváncsi a fakókeselyű , barátkeselyű , füles keselyű, karvalykeselyű, dögkeselyű  hangjára sem? Pedig Mut és Nehbet  istennő sem szégyelli a fakókeselyű alakját, és a templomok falára vésett feliratokon gyakran láthatod a dögkeselyű rajzát.

– Eltaláltad, nem érdekelt. Bár úgy látom, ez nem szabadított meg a meghallgatásuktól, hiszen épp most, ezeket is bemutattad. – válaszolta már kifejezetten ingerülten.

– Vigyázz, nehogy eltörd annak a szép piros pipacsnak a szárát! – intette munkájára a fiú, majd zavartalanul folytatta. – Na, jó. Nézzük akkor a turbékoló galambokat és gerléket. Mit szólsz a szirti galamb , a kékgalamb , a balkáni gerle  és a vadgerle  hangjához?

– Hát bizony, ez sem talált.

– Na és a szemtelen házi verébbel mi a helyzet?

– Ugyan már, ez hogy jutott az eszedbe? Olyan, mintha a fürj pitypalattyolását kérdenéd. Mindenütt ott van, ki ne ismerné fel? – nevette el magát Nofret. Ez után a kérdés után már nem tudta komolyan venni az ifjú embert, viszont elismeréssel adózott madárhangokat utánzó képességének.

– Akkor talán valamilyen fecske, mint a közönséges , a halvány  vagy talán a havasi sarlósfecske . Avagy a füstifecske  lenne?

- Nem akarlak elkeseríteni, de ez is kizárt. – felelte megenyhülve.

– A búbosbanka  hangját is biztosan felismered, hiszen azt a házban is szokták tartani, olyan szelíd. Az sem lehet. Más pedig már eszembe sem jut. Mit hagyhattam ki? – elgondolkodva nézett a lány, aki éppen azt kérdezte magától, hogy vajon kifogyott a madárhangokból, vagy hatásszünetet tart?

– Megvan! A gurgulázó szalakóta lehetett! – csapott a fejére az ifjú.

– Hát bizony ez sem olyan. Csicsergő, és fütyülő hangra gondolj! Trillázz!

– Jól feladtad a leckét! Kicsit még gondolkodom. – Megvan! Halljuk akkor a dalos  és a bajszos  poszátát meg a barátkát . Ez sem? Pedig ezek már igazi énekes madarak! Akkor a gyurgyalagot , bár errefelé nincs méhkas, mert félnek a méhek fullánkos szúrásától. A nyaktekercset  is nyugodtan kihagyhatom, az sincs ilyenkor. – kicsit várt, majd felcsillanó szemmel folytatta.

– Nézzük a mezei  és a búbos  pacsirtát, a havasi fülespacsirtát ! Ezek sem ismerősek. Pedig ők is igazi, hajnali énekesmadarak. – szólt a kissé csalódott magyarázat. – Nagyon szeretem hallgatni őket. No de azért még van néhány madár a tarsolyomban! – hangzott a bizakodó folytatás. A lány csak ámult és bámult, mennyi madarat ismer a legény, és még a hangjukat is fel tudja idézni. Ez valóban nagy tudomány! Hát ezért kezdte olyan messziről, hogy minél többet bemutathasson! De vajon miért volt ez fontos neki? Futott át a gondolat.

– Esetleg lappantyú  volt? Bár éjszakai madár, hajnalban még előfordulhatott. Talán fülemülére  gondolsz, vagy kékbegyre ? Mi van még? A sárga , a hegyi vagy a barázda-billegető . Látom, ezek sem találtak. Megvan, a rozsdástorkú  vagy a réti  pityer is lehetett! Ne add fel, csak kitaláljuk! Tudok ám még többet is! – kezdett belelendülni a fiú.

– Mondd csak, mindig így izzadsz? Pariamahunak, a fáraó orvosának nagyon jó receptjei vannak az izzadság ellen. Némelyiket igazán egyszerű elkészíteni. Magam is megtanultam. Például ha a szentjánoskenyérfa termését összezúzod, golyócskává alakítod, és bekened megad. – Ezt persze Nofret vetette közbe, aki időt akart nyerni, hogy összeszedje gondolatait, no meg már zavarta a finom illatokhoz szokott orrát az orrfacsaró izzadtság szag. – Vagy ha kását főzöl, tömjént keversz hozzá, és ugyanúgy elkészíted, mint az előzőt, finom illatos kenőcsöt kapsz. De ezt a hajlatokra kend, ne a tested valamelyik másik pontjára! – a madarász igencsak megelégelte ezeket a hiábavalóságokat (ki foglalkozik itt ilyennel?), így gyorsan közbevágott:

– Van még néhány ötletem, aztán félek, hogy kifogynak a madarak: a házi rozsdafarkú , a cigány csuk , a kormos hantmadár , a foltos  és az énekes  nádi poszáta, talán az olív geze , a kormos légykapó , a széncinege , az álarcos gébics , a kenderike , a kerti sármány , a sordély ? – az utolsó madarakat már lassan, vontatottam említette. Kifogyni látszott tudományából.

Nem is csoda, gondolta Nofret, hiszen megszámlálhatatlanul sok madarat sorolt már fel, és mindnek utánozta is a hangját. Kész csoda, hogy valaki ennyit ismerjen. Még a fáraó madarászai sem biztos, hogy ilyen tájékozottak, bár az illatuk összehasonlíthatatlanul jobb. Ugyan ez a legény is jóképű, de ezek a szagok! Még a sok virág sem nyomja el őket. Nagyon erősek lehetnek. Ezen egy kicsit elgondolkozott, de hamar a helyes útra terelte gondolatait, és együttlétük okát felidézve megállapította, hogy sajnos a madárhangok egyike sem illett az emlékeibe. El is szontyolodott egy kicsit. Még szerencse, hogy már delelőn süt a nap, és mindjárt hozzák ebédre a kását. Sok-sok csokor áll már készen, hogy vigyék a lakoma terembe, ahol lassan itt az ideje a felállításuknak.

Kemet közben erősen töprengve állt mellette, látszott, hogy nehezen emészti sikertelenségét, nagyon szeretné megoldani a rejtélyt. Egyszerre, hirtelen megszólalt.

– Eszembe jutott megint néhány madár! A feketerigó , a kövirigó , és a sárgarigó .

– Ez az! Hát végre kiderült! Az utolsót majdnem úgy fütyülted, ahogy emlékeimben él! – élénkült fel Nofret. – Tudnál hozni nekem egyet? Amikor a palotában voltam, nagyon finoman elkészítették. Igazán ízletes a húsa. Nem is tudtam, hogy a dala még kellemesebb. Inkább azt hallgatnám ezután!

– Ne kérj tőlem lehetetlent! Nem mehetek messzi délre, hogy fogjak egyet. Majd néhány holdtölte után kérd, akkor jönnek visszafelé.

– De hát én tegnap és ma hajnalban hallottam, és itt, az udvarban! – tiltakozott a lány.

 

Vissza