2015-2016

A lakoma

1. fejezet: A zsonglőr

 

Az emelkedett hangulatban valamennyi vendég kieresztette a hangját, igazi hangzavart okozva ezzel. Nofret ("szép, tökéletes"), a virágkötőlány, mégsem bánta, mert sok érdekes dolog jutott a fülébe. Igy szokot ez lenni Ramszesz palotájában is, a fővárosban. Ura, Meri-Szahmet ugyanis ideje nagy részét Per-Ramszeszben, Uszermaatre-Szetepenré, a nagy Ramszesz szolgálatában az udvarban töltötte, természetesen teljes udvartartásával. Saját palotájukban is szoktak lakomákat rendezni, és olyankor az ő tisztes feladata volt, hogy méltóképpen feldíszítse különleges kompozíciókba kötött virágcsokraival a lakomatermet, és gondoskodjon a ház előkelőinek és a vendégeknek megfelelő széles virággallérokról. Ezeket az uzeh gallérokat aztán, sokszor lakoma közben is cserélték. Így történt, hogy rendszeresen maga is részese lett a lakomáknak, persze csak szemlélőként. Jó híre volt, még az is előfordult, hogy kölcsönkérték urától, aki ilyenkor nagylelkűen átadta, és maga és felesége nélkülözte szolgálatait. Pedig Iuy asszony kedvenc ékszere a virág volt, és ezt az ő feladata volt minél eredetibb kompozícióba rendezni rajta. Itt is valami hasonló történt, – fűzte tovább gondolatait – mert tegnap és ma is az ő feladata lett a terem feldíszítése, pedig biztosan van Paszer vezírnek saját embere erre a feladatra. Tulajdonképpen nagyon furcsa, hogy még csak nem is tettek említést róla. Vajon hol lehet? Mit csinál most? Egyáltalán ki ő, és miért nem említette senki? Ezekre a gondolatokra kis felhő árnyéka vetült szívére, így gyorsan elhessegette őket magától, és inkább ismét a lakomázókra figyelt.
Az asztaloknál már a sok finom falattal részben eltelve, jókedvűen nevetgéltek az emberek. Ahogy fogyott az ízletes vörös bor, és az ázsiai „nyomorult" országokból, ahogy a legyőzötteket illett megnevezni, behozott fehér bor, az udvariassági formulák egyre jobban kezdtek visszaszorulni.
Foszlányokban érkeztek hozzá viccek, mulatságos történetek is, mint például a fél szemére vak asszony története, aki hosszú ideig élt így férjével, akinek ez csak akkor tűnt fel, amikor fiatal feleséget kívánt maga mellé venni, na persze nem a régi mellé, hanem helyette. Ez a vágy, hogy, hogy nem, hirtelen felnyitotta a férj szemét. Még szerencse, hogy a bőrtekercseken őrzött törvények, pontosabban az ott feljegyzett esetek a nőket is védelmezik – jutott mindjárt az eszébe. A fáraó, mint a legfőbb bíró, sokszor ítélkezett, és bizony előfordult, hogy hosszasan és alaposan kellett tanulmányozza, hogy a maatnak megfelelő döntést tudja meghozni. Míg ez járt a fejében, egy másik anekdota is eljutott füleihez. Az Iuniból (Armant/Hermonthisz) érkezett Uszermontu mesélte, aki a főpapi rang várományosa volt. E szerint egy előkelő, ámde nagyon terjedelmes férfiú estefelé készült hazatérni, de már a palotakörzet kapuzárásához készülődtek. Ezt látva megkérdezte útitársát, hogy szerinte be tud-e még menni a kapun. Mire az megnyugtatta, hogy biztosan bejut, hiszen ha a megrakott szekér is átfér rajta, ő miért ne haladhatna át.
Aztán felfigyelt ura hangjára, aki immár ki tudja hányadszor mesélte kalandját az óriáskígyóval. Éppen most közeledett a fordulóponthoz: „és akkor megláttam egy óriási kígyót. Teste ott tekeredett a part menti bozótban, száját azonban nyitva találtam, és egy kutyaláb lógott ki belőle. Éppen egy Ipu beli hölgyet kísértem a palotába. Képzelhetitek, mekkorát sikított. És közben földbe gyökeredzett a lába, és sikoltozása közepette csak a kezét tudta mozgatni. Ütemesen lengette előre és hátra a kézfejét, folyamatosan a püthon szájára mutatva. Szemmel láthatóan akart valamit mondani, de semmi értelmes szó nem hagyta el a száját. Annyit jajongott, hogy a kígyó nagy golyóbis szemeit ránk emelte. Képzelhetitek, milyen érzés volt! Különösen, amikor észrevettem, hogy nem is a hölgyet figyeli, hanem egyenesen engem bámul. Szinte megbénított a tekintete, ahogy mereven, pislogás nélkül nézett. Szerencsére helyén volt a szívem, és Atum erőt öntött karjaimba. Nem veszítettem el lélekjelenlétem, megerősödött a szívem, és szembe szálltam az óriáskígyóval! Tuját, ez volt ugyanis a hölgy neve, a közben odasereglett emberekre bíztam, magam pedig megragadtam hosszú késem, amit mindig magamnál hordok, hiszen bármikor szükség lehet egy jó fegyverre, és a kígyó felé léptem. Az csak bűvölt a szemével, mozdulatlanul nézett, mint aki bármelyik pillanatban elindul, és rám tekeredik izmos testével, hogy úgy körülöleljen, hogy mozdulni se tudjak, és én legyek következő lakomája. , a nagy isten is hasonlóan érezheti magát éjjelente, amikor feltűnik hajója előtt Apophisz. Tudom, hogy az Ő megszemélyesítőjével találkoztam, aki minden éjjel fel akarja szívni a napbárka előtt az égi vizeket, és magát Rét is legszívesebben elnyelné, de hála a "milliók bárkájának" az utasainak, mindig megvédik a Napistent. Vagy Ré parancsolja hátra őket, kandúr alakot ölt, és maga győzi le a gonosz kígyót, a sötétség, káosz kedvelőjét. Most azonban a káosz istene, szemmel láthatóan nem felfalni akart, de a szemével megbénítani. Képzelhetitek, milyen erőt sugárzott rám. De én rendíthetetlenül haladtam felé, erősen szorítva a kést. Egy életem, egy halálom, én a fejét most levágom! Atum segíts! – Mondogattam magamban, és én is megpróbáltam mereven nézni, és szememmel őt bűvölni. Sikerült is, mert akkor sem mozdult, amikor már szinte mellette voltam. Ekkor nagy erővel testébe vágtam, és kettészeltem a gonoszt." A bejelentést hatalmas ujjongás, gratulációk sora és hangos üdvrivalgás követte.
Miután mindezt kiélvezte Meri-Szahmet úr, kezét magasra emelve intette csendre a vendégsereget, és bejelentette, hogy nem ért ám még véget a története! Ugyanis csoda történt ezután. A kíséretében odaérkezett hölgy hirtelen magába szállt, és abba hagyta a sikoltozást. Sőt, Tuja kitört az őt vigasztalók köréből, és a döglődő óriáskígyó fejéhez rohant. Rángatni kezdte a kutyalábat. Meri-Szahmet úr természetesen nem hagyhatta, hogy veszélynek tegye ki magát, előkapta még a kígyótól nedves kését, és halált megvető bátorsággal, ám nagy óvatossággal felvágta az állat hasát. Így már gond nélkül ki tudta emelni a kutyát. – Az előadó ekkor jelentőségteljesen körültekintett, kis szünetet tartott, majd bejelentette:
– „És Atum levegőt adott az állatnak! Ahogy a kezemben tartottam, éreztem, hogy még lélegzik, csak bőre tiszta nyálka. Jó alaposan ledörzsöltem egy vászonnal, megtisztítottam attól az utálatos nyálkás valamitől, és mire végeztem vele, kinyitotta a szemét. De a hálátlanja nem rám tekintett, hanem arra a hölgyre, akit a palotába kísértem. Mint kiderült, az ő kutyája volt." – Ezt az utolsó mondatot már kis szünet után tette hozzá, amikor látta a körülötte állók megdöbbent tekintetét. Persze mindenki fellélegzett, ismét gratuláltak, aztán lassacskán helyre állt a korábbi rend.
Az asztaltársaságok belemerültek a beszélgetésbe, és először észre sem vették, hogy a zenészek elfoglalták a helyüket. Közben egy távoli asztalnál az ifjaknak mozgásra támadt kedvük, mert egyre másra álltak fel. Nofret először nem látta, mit csinálnak, hiszen nem csak távol voltak, hanem még neki háttal is. Aztán megpillantotta a levegőben röpdöső labdákat. Most már tudta: kaszkádoznak. Nem volt könnyű megszámolni hány labdát dobálnak, mert hát kicsik ezek a labdák, állandó mozgásban vannak, meg a folytonos jövés-menés közben el-eltakarják őket a lakoma vendégei és a szolgálók. De kellő figyelemmel csak ki tudta venni, hogy három- meg négylabdás zsonglőrködésről van szó. Ez érdekelte. Maga is űzte a játékot, amikor volt szabad ideje. De hamar elrontja, – gondolta – sokat kellene még gyakorolni, hogy jól menjen. Az ifjak közben egyre jobban belemerültek, hangosabbak lettek, és olyasféle hangok szűrődtek át hozza, mint:
– Na és ezt, ki tudja utánozni? – úgy tűnt, ez az Abdzsuból (Abüdosz) érkezett Hórinak ("Hóruszhoz tartozó"), Wennefer („aki mindig tökéletes / jó") főpap fiának a hangja volt.
– Óh, ez semmi! Én jobban csinálom! – versengett vele nagy hangon a Tjeni beli (Thinisz) Minmosze („Min szülötte"), Onurisz főpapjának, Hórnak a fia. Ők gyakran versengtek – sokat voltak együtt, hiszen közel laktak egymáshoz.
Ezután, mintha csitultak volna a hangok, és a mozgolódás is csökkent. Valaki valóban ügyesen dobálta a 3 labdát, és bizony hosszú ideig. A közönség szakértően figyelt. Közben halk háttérzeneként belekezdett a zenekar is a munkába. Fel is figyelt rá a szemfüles Dzsehuti („Thot"), aki nevéhez híven Thot szent helyéről, Khemenuból jött, és máris feltette a kérdést:
- És tudod-e a zene ütemére?
A zenekar lassú, majd egyre gyorsabb ritmusban játszott, a nekheni vendégzenész még cifrázta is. Az ő zenéje egyébként is kicsit más volt, mint amit megszoktak, az ősöket idézte. Az ifjak közben előjöttek, és többen is a zene ütemére kezdték dobálni labdáikat. A versengők létszáma lassan csökkent, és mire a lakomázó társaság érdeklődésének a középpontjába kerültek, alig néhányan maradnak játékban. Ekkor jutott eszébe a gebtui Jahmesznek („Hold szülötte"), akinek családja a nagy fáraó lelkes tisztelője volt, az ötlet:
– Na de 4 labdával megy-e a zenére?
Többen is nekiálltak, és valóban szépen, egymás után repültek a labdák a magasba, megállás nélkül keringtek és keringtek egyik kézből a másikba, közben a levegőben forogva. Mindenki ámulva nézte, milyen ügyesek. A zenészeknek viszont, mintha nem tetszett volna, mert egyre-másra váltogatták zenéjük ritmusát. A zsonglőröket ez szemmel láthatóan nem zavarta, mert csak dobták és dobták labdáikat fáradhatatlanul. De azért egy-egy labda leesett, és a játékos ilyenkor kiállt. A legügyesebbek viszont ezt is cifrázták. Különböző magasságokba dobták, néha még pörgetve is a kis labdákat. Egy idő múltán azonban, úgy tűnt, az zenészek feladták, mert egyszer csak hirtelen elhallgattak. Vagy mégsem ezért?
Bizony eddigre már egyedül kaszkádolt, de nem Hóri vagy Minmósze, hanem Mahu. Mivel csönd lett, és már valamennyien őt figyelték, egyszer csak két kezébe gyűjtötte a labdákat, és körbeforgott. Jól megnézte, kik vannak ott, majd egyenesen Paszerre tekintve megkérdezte:
– Tiszteletre méltó vezír! Igaz, hogy én csak egy kis szuneti (Asszuán) nemes vagyok, de szeretnélek meglepni egy különleges trükkel. Nemrég tanultam, és mondhatom, nem sokan ismerhetik, mert magam sem ismertem korábban. A legutóbbi vadászaton találkoztam a perbaszteti (Bubasztisz) Netjeruimesz-szel („a két isten szülötte"), nála láttam először. Nosza, gyorsan figyelni kezdtem, hogyan csinálja, és ha megengeded, megmutatom neked.
Úgy tűnt, kíváncsi volt a vezír, mert kegyesen így szólt:
– Jól van, lássuk!
És valóban csudálatos dolgot láttak. Mert az asszuáni ifjú megkérte a zenészeket, hogy egy lassú táncrendet adjanak elő. Ő majd annak ütemére dobálja a labdákat. Bár látszott a zenészeken, hogy nem értik a dolgot, de rögvest belekezdtek a muzsikálásba. Az ifjú pedig először csak maga előtt röptette a labdákat a levegőbe, majd pörgette is őket, aztán elkezdett táncolni, és közben rendületlenül forogtak a labdák. Ahogy egyre jobban belejött a táncba, a lábait nem csak emelgette, hanem a labdák szintén átrepültek alattuk, hogy pillanatok múlva a kezében landoljanak, majd ők is kezdjék elölről táncukat. Mikor ezt látták a vendégek, hatalmas ujjongásokkal kísérték a mutatványt. A szolgálók is mind ott sorakoztak a falak mentén, és lesték a labda-mestert. Annyira igyekeztek látni, hogy egyikük még egy székre is felmászott, onnan nyújtogatta nyakát, és kezével hadonászott. Bár ne tette volna!
Közben Paszer úr magához intette az Igazság helyének írnokát, Ramoszét, és meghagyta neki, hogy az előrajzoló mesterrel készíttesse el a bemutató képét. Minthogy az írnok maga is ennek a hatása alatt állt, esküvéssel ígérte: „Ahogy Ré él, és Amon kedvel engem, elkészíttetem neked ezt a rajzot!

                              next