2015-2016

A lakoma

3. fejezet: A zene alatt

 

Nofret története alatt újabb előadás készülődött, ezúttal táncosok nélkül, pusztán énekszó gyönyörködtette a lakomázókat. Igy hát lassan mindenki asztala felé fordult, és ki-ki a finom falatokat élvezte, vagy az asztaltársával folytatott beszélgetést, játékot, és csak fél füllel hallgatta a zenét. Paszer úr még láthatóan a táncok hatása alatt állt, tekintete a távolba révedt, mint aki olyant lát, ami nagyon érdekes, de mások számára láthatatlan. Talán Nofret elbeszélése alapján ott elevenedett meg számára a tánc, talán másfelé jártak gondolatai. A lány mindenesetre Meri-Szahmetre pillantott, aki szemének intésével jelezte neki, hogy visszatérhet a helyére.
Alig ért véget az első ének, Paszer úr, mint aki álmából ébred, ka-lelkével is visszatért a lakoma helyére, és az asszuáni ifjúhoz fordult:
- Láttál-e már ilyen táncokat?
- Hát bizony nálunk, Asszuánban is szépen táncolnak, de ez egészen különleges volt. Még nem láttam ilyent. Igazi különlegesség volt. Köszönöm vezír uram, hogy társaságodban nézhettem végig! Igazán hálás vagyok neked!
- Örülhetsz is! Válogatott táncosokat láttál, nem olyan utcákat járó vándorokat. Udvartásom énekesein kívül Felső-Egyiptom nomoszainak messze földön neves táncosai vonultak itt fel, a kormányzók ajándékaként. De most már helyedre mehetsz! – ezzel elbocsátotta Mahut, és Tejére mosolygott, aki az utóbbi időben magányosan ült férje oldalán, hiszen az a zsonglőr-mutatványtól elbűvölten, kitüntető kegyként túloldalára ültette a fiatalembert.
- Ennél szebben csak Te táncolsz, amikor Amon isten szertartásán kezedben a szisztrummal és menittel a himnuszt kíséred. De azt nem láthatja akárki, még én is csak ritkán. – szólt a vezír elérzékenyülten feleségéhez. Egymásra nevettek, és ők is nekikezdtek a finom falatoknak.
- Tudod, sokat tanultam az énekesek elöljárójától, és anyádtól, Meritrétől, aki Teje húgodat és engem olyan kitűnően megtanított a szisztrum használatára és a kecses lépésekre. – szólalt meg kisvártatva az asszony. – Ha Amon ipet-szuti táncosnőit Teje felsorokoztatná előtted, lehet, hogy másképp vélekednél. – tette hozzá elgondolkoda kicsit később.
- Veled senki sem ér fel, édesem. Az összehasonlításból mindig te kerülsz ki győztesen. – zárta le a vezír a gondolatot, és folytatták jókedvűen a falatozást.
A hangulat máshol is emelkedett, egyre több vörös bort ittak a lakomázók, egyre hangosabban beszéltek, helyet változtattak, nevettek, vagy karjukkal hadonásztak. Egyesek a zene hangjára még ugrándozni is kezdtek – táncnak nevezve, amit műveltek. Ez azonban csak keveseknél volt igaznak mondható.
Ahogy nézte Nofret a vendégsereget, észrevette, hogy az egyik vendég szokatlanul komolyan, de igen izgatottan mond valamit asztaltársának. Furdalta a kíváncsiság, ugyan mi történhet ott, de túl messze volt tőle, így nem hallhatta. A véletlen segítségére sietett, mivel a szomszédos asztalnál ülő Szautibeli Upuaut-iu („megjött Upuaut") uzeh gallérja fonnyadozni kezdett, és ez láthatóan zavarta őt a mulatságban – ezért intett is neki, gallérjára mutatva. Nofret készséggel sietett hozzá egy éppen néhány pillanattal korábban elkészült gallérral, és közben hegyezte a fülét, vajon miről beszélhet a korábban felfedezett két Ipet-Szutból érkezett főpap és feleségeik, Mutemuia („Mut a hajón" ti. felvonul) és Nofertari.
Az ég felé kiáltasz,
és meghallják hangod,
és válaszol neked Atum.
Hangod olyanná teszed, mint az isteni főnix.
Válaszol a rejtett nevű.
Jobbodra teszed magad,
és balodra teszed magad.
Helyedre ülsz, ...
- Ugyan már Noferrenpet! Ez a dal teljesen a megszokott fordulatokkal kezdődik! Az én síromban ennél pompásabb hárfásdal lesz felfestve. Mesterem már elkészült a költeménnyel, és olyan jól sikerült, hogy magam is szívesen hallgatom. Ha kíváncsi vagy rá, idehívom, és előadja neked.
– Na ezt tényleg szívesen megteszem, hiszen az enyém még nem teljes, a folytatásában hátha segít. Persze a dallamát nem hallottad, pedig az az igazán fontos.
Nofret nagy sajnálatára ekkor már elkészült a gallérok cseréjével, noha ugyancsak alaposan eligazítta Upuaut-iun. Az félre is értette, nagyokat kacsongatott rá. Illett hát, sőt szükségessé is vált, hogy visszatérjen a helyére, pedig az előbb olyan verset hallott, mely teljesen ismeretlen volt számára. Ilyent nem szoktak a per-ramszeszi udvarban költeni. Mit tegyen, hogy maradhasson? Körbenézett, de mivel nem talált okot rá, visszaindult a helyére.
Ahogy haladt az asztalok között, meglepetve látta, hogy egy kövér, vak férfi közeledik felé, kezében szép ívű hárfával. Aztán kiderült, nem hozzá jött, elment mellette, szinte súrolta, és egyenesen az előbb felfedezett asztalhoz igyekezett. Tjaneferhez ment, akinek a szolgálatában állt. Leült mellette a földre, pontosabban egy kis párnára, amit magával hozott, és türelmesen várt. Nem kellett sokat várnia, mert, amint véget ért az ének, ura felemelkedett, és hangos szóval kérte a tisztelt egybegyűlteket, hadd örvendeztesse meg őket In-Hapi („jön-Hapi") énekével, aki ugyan Szeretben látta meg Ré napkorongját, mégis versenybe szállhat Ipet-Szut és Ipet-Reszut hárfásaival. Ha hozzájárulnak, erre a különleges alkalomra egy különleges himnuszt fog előadni Ramszesz-Meri-Amon fáraóról, élet, üdv, egészség neki. Noferrenpetet szemmel láthatóan váratlanul érte a bejelentés – persze, másra számított, jegyezte meg magában Nofret, de alighogy felhangzottak az első akkordok, látta, hogy Tjanefer feléje fordul, mond neki valamit, mire az asztaltárs megnyugodva kezdte hallgatni az éneket.

A tökéletes isten, az erős, akit dicsérnek,
az úr, akit mindenki magasztal,
aki megvédi katonáit,
aki határait a földön kedve szerint helyezi el,
mint Ré, amikor a földet beragyogja.
Ő, Felső- és Alsó-Egyiptom királya,
Erős-Ré-igazsága, Ré-választottja,
Ré fia, a diadémok ura,
Ramszesz-Amon-szeretettje,
az élettel megáldott.

Aki a lázadókat fogolyként hozza Egyiptomba,
és a hercegeket ajándékaikkal palotájába.
Félelme betölti testüket,
tagjaik remegnek a tőle rettegéstől.
Ő Felső- és Alsó-Egyiptom királya,
Erős-Ré-igazsága, Ré-választottja,
Ré fia, a diadémok ura,
Ramszesz-Amon-szeretettje,
az élettel megáldott.

Aki Hatti országát eltaposta,
és holtak halmává tette, mint Szahmet,
amikor haragos a járvány idején.
Nyilait kilövi ellenük,
és hatalmat nyer tagjaik felett.
Minden idegen ország hercege eljön hozzá országából,
ébren, alvás nélkül, tagjaik merevek.
Ajándékaik országuk termékeinek elegye,
katonáik és gyermekeik előttük járnak,
hogy békéért könyörögjenek Őfelségénél.
Ő Felső- és Alsó-Egyiptom királya,
Erős-Ré-igazsága, Ré-választottja,
Ré fia, a diadémok ura,
Ramszesz-Amon-szeretettje,
az élettel megáldott.  ....                      (további versszakok)

A himnusz közben időről-időre némi kavalkád keletkezett, mert a vendégek maguk is – pillanatnyi állapotuknak megfelelően – lelkesen harsogták vagy énekelték a refrént. Némelyek még borospoharaikat is emelgették hozzá. Alig halkult el az utolsó akkord és vele a vendégek hangja, Tjanofer ismét felemelkedett székéről, és bejelentette, hogy újabb dal következik, de mielőtt tovább mondhatta volna, már kórusban kiabálták – kissé rekedt hangon a résztvevők: Halljuk, halljuk!
Ahogy felcsendült ez a dal, Nofret rögtön rájött, hogy az a hárfásdal lehet, amit a vendég asztaltársának ígért. A lakomázók viszont úgy tűnt, nem érdeklődtek már annyira iránta, mert innen is, onnan is hangos beszédfoszlányok úsztak felé, meg énekhangok. Nem hallotta jól ezt az éneket, pedig szerette volna. Cselhez folyamodott, és egy gallérral a kezében arrafelé indult. Talált egy közeli helyet a fal mellett, onnan már – amennyire a kurjongatások és távolabbi jövés-menés engedte, sőt „táncok" – összefüggő dallamot és szöveget tudott kivenni. Szeme közben járt, hogyha szükség van a közelben a gallérra, oda tudja vinni.
Látta, amint némelyek kifelé indultak, hangosan vitázva, ki milyen messzire tudja a nyilat ellőni, mekkora íjat tud megfeszíteni, de volt olyan csoport, ahol úgy tűnt neki, az erőfelesleget valami más tevékenységgel akarják levezetni, mint például a birkózás vagy a botvívás. Ez utóbbiban, mint hallotta, a geszai Hórnahtot („Hórusz erős") verhetetlennek tartották.
Az asszonyok egy része is elvonult. Ők inkább távozni látszottak, élükön a vezír feleségével. Mások egymáshoz húzódtak, és csendesen beszélgettek.
Ekkor fedezte fel a Per-Nemtibeli Mai-neheszit, aki nevével („felébredt az oroszlán") ellentétben igen békésnek tűnt, és a tyebui Szutit („Széth-hez tartozó"). Összehajolva, erősen koncentráltak valami apró dolog felett. Igy már fülét a hárfásdal gyönyörködtette, szemével meg az urakat figyelte. Meglepődve jött rá, hogy egy gyerekjátékkal vannak elfoglalva. Zsinóron huzigalnak egy macskát! Nahát ilyet! Meglett férfiak gyerek módjára játszanak! Ha ezt ő otthon elméséli, el sem fogják hinni! - futott át szívén a gondolat, de szemét ő sem tudta levenni az állatról. Olyan mulatságos volt, ahogy mozgott a szája. Majdnem elnevette magát. Felvillantak benne gyerekkorának játékai, amikor a felnőttek négykézlábra ereszkedve hátukra vették, és ő nógatta őket, mint a szamarakat szokás, és irányította, merre menjenek. Vagy többen is szamaragoltak, és versengtek egymással, melyikük a gyorsabb, vagy ügyesebb, vagy háttal ülve egyensúlyoztak... Aztán komolyságot erőltetett magára, és hogy biztosan ne nevesse el magát, elfordult.
Érdeklődését amúgy is felkeltette a hangos kiabálás, ami az udvarról hallatszott be. Felváltva bíztatták a Hubelieket et és a Saszhotepbelieket. Ahogy kipillantott az ajtón, látta, hogy kötéhúzással voltak elfoglalva az ifjak. Hogy honnan vettek kötelet, rejtély volt számára. Ilyen előkelő helyen nem feltételezte, hogy vontatókötelet tartanának, már pedig egy, vagyis inkább két csapat ifjúnak erős kötelet kellett adni, hogy ne szakadjon el.
Nem merült el azonban ebben a látványban, mert egy másik csoportot is megpillantott, és igen megijedt. Úgy tűnt, hogy gyereknek érzik magukat, és a földön ülve talpukat egymásnak támasztva, egymás kezét fogva várták, hogy az oldalt sorakozók átugorjanak felettük. Az ülők azonban az ugrás pillantában egymás kezét elengedve igyekeztek megragadni az éppen soron levő lábát, aki persze jó nagyot esik, ha társai odaugorva gyorsan el nem kapják, vagy meg nem kapaszkodik valamiben. A játék hevében pedig, bizony mit sem törődtek az ő pompás állócsokraival! Az előkészületek során ugyan jól kitámasztották őket, de félő volt, hogy a nagy oldalcsapásoktól, meg a folytonos támasz miatt elborulnak. – Úgy helyezkedtek ugyanis el az ifjak, hogy abba bele lehessen kapaszkodni. Indult is rögtön megkeresni Inenit, hogy lépjen közbe. Ő tudja, mi itt a szokás! Micsoda butaság így elrontani ezt a játékot! Még valami baj lesz, rádől valakire a csokor, és nem csak ő sérül meg, de szép virágjai is tönkre mennek! – méltatlankodott szívében.