2015-2016

A lakoma

2. fejezet: Tánc közben

 

Mahu, az asszuáni ifjú boldogan élvezte sikerét, amit még az sem árnyékolt be, hogy Paszer vezír zsonglőr-tánca végén szemmel láthatóan valami mással volt elfoglalva, hiszen a sírépítő munkásokat irányító írnokot intette magához. Ezzel szemben mindenki más hozzá igyekezett, tágra nyílt szemekkel nézték, gratuláltak neki, a fogásokról kérdezték, úgyhogy kisebb tumultus támadt körülötte.
A zsivaj azonban egy pillanat alatt, hirtelen megszűnt, és tőle elfordulva, minden szem hirtelen Paszer úrra szegeződött, aki méltóságteljesen felállt szép mívű, oroszlánmancsot ábrázoló lábú székéről. Így mindjárt látni engedte, hogy a szék háttámlája milyen különleges berakással ékes. Egy színes kert pompázott rajta, szép mandragóra és pipacs bokorral, meg hatalmas tő búzavirággal, közöttük pedig egy finoman pliszírozott, leheletvékony ruhát viselő ifjú ült egy hasonlóan kiváló öltözetben ábrázolt hölgy társaságában. Az érdeklődés középpontjában azonban nem a bútor állt, bármennyire is rajta felejtette a szemét Mahu, hanem a vezír. Ritka pillanatnak lehettek tanúi a jelen levők: a vezír ugyanis nem csak felállt, de elindult. Egyenesen Mahu felé. Kitárta két karját, és emígyen szólott:
– Asszuáni Mahu! Üdv neked! Mutatványoddal megörvendeztetted szívünk, ezért most abban a megtiszteltetésben lesz részed, hogy a lakomára hívott táncosok bemutatója alatt mellettem ülhetsz. Gyere hozzám. Odamegyünk! – és ezzel asztalához vezette, ahova közben a szolgálók már el is helyeztek egy – kevésbé díszes – széket.
Alighogy elhelyezkedtek, jöttek is eléjük a zenészek és táncosok. A férfiak hófehér egyiptomi szoknyát viseltek, egyszerű, ránctalan formában, mely karcsú, izmos testükre simult, a nők elöl nyíló, áttetsző, hosszú ruhát, karjuk pedig a szoros vagy éppen bő ujjak redőin sejlett át. Némelyeken ékszer is csillogott a csuklón, nyakon, vagy fülben, hajukat pedig szalagokkal vagy pántokkal díszítették. Mások ezt vállukra kötötték, vagy hosszú széles szalagot vetettek át a vállukon. Szépen sorakoztak a fal mellett, és egy hárfa és a kettős aulosz zenéjére először egy szólótáncos lépett elő.
Méltóságteljes, lassú mozdulatokkal kígyózott, tekeredett karja, keze és lába, és törzsét is különböző mozdulatokkal rezegtette. Ahogy nézték, lassan egy történet mozzanatai bontakoztak ki, és a vendégek felismerték a „légyfogás" motívumait. Jobbára ők is ismerték a táncot, de most egészen különlegesen finom mozdulatokban gyönyörködhettek. Teljesen magával ragadta őket ez a tjenef-tánc. Persze nem ez volt az egyetlen mesélő jellegű tánc. Férfiak is adtak ilyent elő! Kedvelt volt a tjeref-táncban az „Aranyos elhozatala", a „a bárka húzása" vagy „keresés" névre hallgató figura is. Jellegzetes mozdulataikat sokan a művészi előadásból kiragadva is járták – persze csak a rekhit-nép, hiszen előkelő embernek nem illett közönség előtt ugrabugrálni, testét így-úgy mozgatni, tagjaival táncmozdulatokat végezni se zenére, se mások énekére! Megszólták azt is, aki részegen, a kocsmában ilyent tett. No persze amikor a lakomán csak a nagyivók maradtak, ők már nem törődtek ilyen dolgokkal, másnap meg rég elfelejtették, hogyan viselkedtek. Ahogy mondani szokták, az „Aranyosnak" áldoztak részegségükkel – no meg másnaposságukkal a következő nap, tette hozzá gondolatban a lány.
Alig halkult el a zene, pergő tamburin- és dobszó riasztotta fel merengéséből a vendégsereget. Egy pigmeus pár perdült elő a semmiből. Csak vékony övet viseltek, kezükben kisbotot tartottak, és harci táncot adtak elő gyakorlott mozdulataikkal. A férfiak árgus szemekkel nézték őket, hiszen a botvívást ők is jól ismerték, persze nem zene ütemére gyakorolták – így egészen más hatást keltett, mégis úgy érezték, ebben igazi szakértők. A ritmikus mozdulatok, bottal leírt suhogó ívek, a test izmainak csillogása a fáklyafényben valódi izgalommal töltötte el őket. A menet közben fogadásokat kötöttek, melyik táncos lesz a győztes, és harsányan bíztatták a kiválasztottat. Hogy honnan tudták a nevüket, rejtély volt Nofret számára. Csak később hallotta, hogy ők az edfui Hórusz táncosai voltak. A táncosokra mindenesetre szemmel láthatóan erős hatást tett nevük hallása, mert meg-megújuló erővel folytatták táncos harcukat. Aztán a dobosok erősen felerősödő sűrű dobpergést hallattak, majd hirtelen elhallgattak, Neheszi („nyomorult") pedig csillogó szemekkel forgatta meg botját. Ő győzött. Ezzel búcsúzott. Ritmusos taps fejezte ki a vendégek elégedettségét, miközben Mahu azon törte a fejét, vajon honnan tudták a dobosok, hogy Neheszi pillanatok múlva megejti a győztes ütést.
Gondolataiból ütemes csattogtatók hangja szakította ki, mely mintha csak a tapsból nőtt volna ki. Érdemes volt odafigyelni – az áttetsző ruhás lányok sora vonult be, akik kört alkotva azonos mozdulatokkal ringatták testüket, közben ruháik és színes szalagjaik szerteszét lebegtek a levegőben, igazi szín kavalkádot alkotva körülöttük. Firegtek-forogtak, lépegettek, csattogtattak, néha párokra szakadtak, aztán ismét körbe fordultak. Testük, mint a zsenge papirusz szára, úgy hajlott mozdulataik hatására. Nem hiába oktatja a rut-táncosokat annyit vezetőjük!
Ahogy Nofret körülnézett, úgy látta, hogy a vendégek teljesen belemerültek a táncosok szemlélésébe. Ahogy azonban a szolgák felé nézett, megdöbbent. Mindenki háttal állt a táncosoknak, és néma csendben sertepertéltek a vendégek elől részben rejtett helyükön. Nem értette, ezért kicsit közelebb ment.
– Hívjuk a rekhetet!
– Dehogy, nem olyan súlyos, mindjárt magához tér. Ebben a korban a fülledt levegőn, vagy a megerőltetés miatt az ifjak könnyebben elájulnak. – Inkább egy kis vizet kellene rá spritzelni. – hallotta a suttogó hangokat.
– Hol van Tui? Egy nagy kancsó hideg vizet hozzon! – Inenit pillantotta meg, aki alig hallhatóan intézkedett. Látszott rajta, hogy izgatott. Egy siheder fölé hajolt, finoman ütögette az arcát, ami egészen sápadt volt, és természetellenesen féloldalra fordult. Szeme csukva volt, szája nyitva, és egy ismeretlen lány finom pihét tartott elé, aminek szálai alig láthatóan enyhén mozogtak.
Amon kevés levegőt ad neki. Jaj, mit csináljak?
– Várjál lányom, és kérd Amon és Su segítségét, de meg ne mozdítsd! Nem tudhatjuk, hogy esés közben mit ütött meg. Szerintem egy galamb áldozatot igazán bemutathatsz neki, ha Mu („víz") épen megússza ezt a kalandot.
– Én egy kacsát is szívesen áldozok érte, csak ne legyen semmi baja, térjen magához! Olyan hangosan csattant!
– Halkabban, ne zavard meg az urak mulatságát! Még szerencse, hogy a dobpergés elnyomta az esés hangját, és úgy belemerültek a mulatságba, hogy észre sem vették, mi történt. – szólt rá valaki a tömegből.
– Na végre, megjöttél Tui. – Ez Ineni hangja volt.
– Itt a teli korsó hideg víz! Kinek kell? Szerencse, hogy a hátsó udvarban voltam, így hamar ideértem. – válaszolt a vízhordó fiú.
– Ide, ide! Add inkább a vizet, ne járasd annyit a szádat! – türelmetlenkedett a kertész, aztán óvatosan spriccelni kezdte az ájult fiú arcát, vállait, majd tarkóját és hátát, és közben finoman megrázta. Ezt a műveletet többször is megismételte.
– Megmozdult a lába! – hallotta egyszer csak. A hang után kutatva Nofret egy ismeretlen ifjút fedezett fel a mélyben. Arca az ájult legényéhez igen hasonlított. Ugyancsak furcsa dolgot csinált. Teljes figyelmével lefelé nézett, és erősen összpontosított. Ahogy kicsit pipiskedett Nofret, észrevette, hogy térdelt, és térdein nyugtatta az eszméletlen fiú lábfejeit.
– Az jó jel, mindjárt magához tér! – hallotta Ineni hangját.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza az ifjú, akit Nofret most már az ájult fiú testvérének tartott.
– Egyszer jó korán kimentem a mezőre, és nem vittem magammal vizet. azonban hamar felkelt, és sugaraival meg akart leckéztetni felelőtlenségem miatt. Mire hazaértem, már se nem láttam, se nem hallottam, csak összecsuklottam. Szerencsére észrevette életem párja, és gyorsan kijött értem a ház elé. Valahogy behurcolt a hűvös kunyhóba, lefektetett, lábaim alá szalmacsomót tett, nekem meg hűvös vízzel öntözgette az arcom. Hamarosan magamhoz tértem, és igen nagyon szomjas voltam. – mesélte a kertész - Inni kértem, de csak egy csepp vizet adott. Valamivel később megint itatott, de akkor sem kaptam sok vizet, csak amikor már magamtól fel tudtam állni, és teljesen jól éreztem magam. Később beszéltem a rekhettel, és ő nagyon helyeselte tettét. Dicsérte Neit istennőt, akinek szolgálatában asszonyom Esznában a gyermekkorát töltötte. Az enyémet már kevésbé. – toldotta hozzá fanyar humorral.
– Miért? Mit mondott? – a kérdés Kemet, a madarász szájából hangzott el.
– Hát, – itt Ineni lesütötte a szemét – azt kérdezte, hogyan köszöntem meg Amon-Ré istennek, hogy visszahozott az életbe, az élet leheletében részesített. Én meg ezzel nem foglalkoztam, csak szaladtam végezni a feladataimat. Rögtön elküldött Hozzá, hogy engeszteljem ki!
– Kinyitotta a szemét! – ezt a leány mondta.
– Ez jó jel. – szólt ismét Ineni, majd a legényhez fordult. – Hogy vagy?
De az zavarodottan nézett rá, mint aki nem tudja, hol van, ki beszél hozzá. Szemét ijedten vetette egyik arcról a másikra, és úgy tűnt, nem ismer fel senkit. Aztán magára nézett, és hirtelen felemelte kezeit, de szemmel láthatóan nem volt ereje megtenni azt, amibe belekezdett, mert azok mindjárt le is hanyatlottak.
– Vajon mit akarhatott? – futott át Nofret szívén. Erre gondolhatott a lány is, mert tekintete kérdőn pásztázott végig a fiún. Aztán elmosolyodott. Az ünnepi szoknyának a korcát kikötötték, biztosan azt akarta megigazítani. Szólt a testvérnek, aki éppen letette a lábakat, hogy most már nyugodtan mozgatni lehessen őket.
– Hogy vagy? – kérdezte ismét Ineni.
– Mi történt? – jött az alig hallható válasz.
– Leestél. Hogy érzed magad? – kérdezte ismét Ineni.
– Mi történt? – hangozott ismét a kérdés, és hiába válaszolt most neki a lány, majd testvére, ő makacsul csak a kérdést ismételte, mint aki nem fogja fel, amit hall. A hangja azonban erősödött, és szemmel láthatóan fel akart állni. Segítettek neki, és imbolygó léptekkel elindultak kifelé, hogy Ineni tanácsára hazavigyék és lefektessék. Remélték, hogy elmúlik a rosszullét, és élheti tovább megszokott életüket. Ha nem, célszerű a rekhetet vagy a szunut felkeresni.
Nofret is azt remélte, hogy most már minden rendben lesz. Visszatért helyére, hogy szükség esetén virág-gallérral láthassa el a vendégeket. Éppen az utolsó akkordok hangzottak el. Aztán valamennyi táncos egyszerre hajolt meg, és lendítette búcsúra a karját. A zene elhallgatott, ők pedig kivonultak.
Alig ürült azonban ki a tér a vezír előtt, egyre erősödő hárfa hangját lehetett hallani, majd fokozatosan újabb és újabb hangszerek által keltett dallamok töltötték be a teret. Először a nay, majd a líra, végül a lant hangját hallotta meg. A lant pengetése különösen kedves volt Nofret fülének, maga is szívesen énekelt hozzá. Persze, amikor az urak nem láthatták, hallhatták. Olyankor még egy-egy tánclépést is elpróbált, amit valamelyik lakomán látott.
A zene változásával párhuzamosan egy újabb táncos csapat vonult be, ezúttal rövid szoknyában, mely alig takart valamit testükből. A khebitek csapattánca kecses, lassú mozdulatokkal indult, majd a zene egyre gyorsabb ütemben zengett, a lányok pedig ehhez alkalmazkodva lépésről gyors mozdulatsorokra, sőt ugrásra váltottak. Lábuk egy pillanatra sem állt meg, nagyokat lendült, előre és hátra mozdult fáradhatatlanul. Mind más volt, mégis, valahogy egyformák voltak. Úgy tűnt, ki-ki saját elképzelése szerint, és persze a rendelkezésére álló helytől függően, egyre merészebb mozdulatokat végzett, már-már akrobatikus jelleggel, hiszen kézenállás, cigánykerék, spárga meg bógni is feltűnt – ez utóbbi mintegy varázsütésre, egyszerre többüknél. Akik pedig nem mentek le így hídba, egy helyben ringatták testüket, gyors ütemben, szemükkel egy-egy vendégre tekintve. Kezük sem pihent egy pillanatra sem. Izzott a hangulat, cikáztak a szemek.
Nofretet azonban furcsa érzés lepte meg. Mintha valaki majd átszúrná a hátát, annyira nagyon nézi. Nem mert megfordulni, nem tudta, mit kezdjen ezzel az érzéssel. És annyira e körül jártak a gondolatai, hogy teljesen meglepte, amikor saját nevét hallotta meg. Mint kiderült, már másodszor szólította Meri-Szahmet úr.
Az egyik tánc kapcsán ugyanis Paszer úrban felbukkant az Apisz temetésén látott törpe-tánc képe, ami természetesen Memphiszben volt, és maradandó élményt hagyott benne. Nem csak azért, mert Apisz-temetés ritkán van, hanem azért is, mert egy merőben új táncformát ismert ott meg. Addig ugyanis csak a Bukhisz bika médamudi és todi szertartásait látta. Amikor erről beszélt, jutott eszébe urának, hogy egy másik északi tánccal kedveskedjen. Hát ezért kérte Nofretet, hogy mutasson be egy táncot – a múltkoriban látta ugyanis, hogy a hátsó udvarban milyen ügyesen járta a per-baszteti Basztet ünnepen szokásos Hathor-táncot, amit az istennő kedvének a megnyerésére szoktak előadni. Ilyen előkelő közönség előtt azonban Nofret félt bemutatót tartani – nem volt ő Hathor papnője, aki hosszú gyakorlás után biztos lépésekkel mutatja be ezt a különleges ugrásokkal, szökellésekkel tarkított áldozatot, és addig-addig szabadkozott, míg végül a vendégek már csak arra kérték, legalább mondja el, milyen. Úgy legalább lesz valamilyen elképzelésük arról, hogy a denderai vagy el-kabi Hathor ünnepén is ugyanúgy táncolják a keszkesz-táncot, vagy esetleg más az ő szertartásuk tánca. Ezt már nem utasíthatta vissza, így nekiveselkedett, és szavaival próbálta lefesteni az ugrásokat és szökelléseket, melyeket a szisztrum csörgésének az ütemére lejteni szoktak.
Ahogy mesélt, óvatosan körbetekintett, és részben megkönnyebbülten fedezte fel, hogy a korábban a táncbemutatóra odasereglett vendégek egy része visszatért asztalához, és a kikészített táblajátékokat kezdte játszani. Néhányan a 20-kocka táblája mellett ültek, a többség azonban a szenet játék figuráit emelgette, vagy dobópálcikáit rendezgette. De nekik is akadt közönségük – talán még tanácsokat is adtak, mikor melyik figurával lépjenek a játékosok. Ezzel aztán jól össze is lehetett zavarni őket. Gyakran látott ilyent Nofret a királyi udvar lakomáin. Ahogy erre a gondolatra jutott, rögtön felötlött benne a második gondolat, ami viszont némi szomorúsággal töltötte el: azokat a vendégeket nem érdekli az ő mondanivalója, és ezek is, lehet, hogy csak a vezír kedvét keresik, amikor őt hallgatják. Pedig teljes szívvel azon van, hogy a lehető legpontosabban és szemléletesebben fesse le szavaival a táncot. Amikor erre gondolt, megint érzékelte a furcsa bizsergést a hátán. Vajon ki lehet, és miért ez a bizsergés, futott át a szívén, miközben szemét urára függesztette, hogy eleget mesélt-e, és visszatérhet-e megszokott helyére. Ott valahogy nagyobb biztonságban érezte magát.

 

Vissza    next