Az egyiptomi ünnepi viselet egyik jellegzetes darabja az önálló ékszerként viselt, gallér formában kialakított, több sávos nyaklánc. Néha 10 centimétert is meghaladó szélessége indokolta, hogy az ókori egyiptomiak a „széles" - uzeh jelzővel látták el. A modern egyiptológiai irodalom a gallér szóval kiegészítve ma is ezt használja megjelölésére, hiszen használata annyira elterjedt volt, hogy ruhadarabnak tekinthető. A gyöngysorok végét félkorong, sólyomfej vagy lótuszvirág alakú váll-lapok segítségével fogták össze, melyek a kapcsot is helyettesítették, ugyanis ebben volt az összekötésre szolgáló zsinór furata is. A zsinórok végére rendszerint egy kis lemezt helyeztek, melyet szintén gyöngyökből fűztek, és nehezékként szolgált. Egyiptomi neve a menkhet volt. Ennek köszönhető, hogy a nyaklánc a vállakon maradt, nem csúszott a nyakba.
A túlvilági életben is fontos volt viselni. A Halottak Könyvének 158. fejezete szerint azért kellett a halott nyakára helyezni, hogy a túlvilágon az istenektől ő kérje a halott feloldozását kötelékeiből. A gallérral az isten jelképesen átölelte őt. Az így életet nyert személynek ezen felül feltehetően még a halál utáni termékenységet is biztosította.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

Az üvegpaszta lényegében kvarcszemcsék, mész és szóda keveréke. Színező anyagként kezdetben réz vagy malahit port kevertek hozzá, majd magas hőmérsékleten összeolvasztották őket. A legkorábbi egyiptomi üvegpaszta leletek a Badari kultúra korából (Kr.e. 4. e.) származnak. Kis gyöngyök voltak, és mázként alkalmazták kisméretű fajansz, szteatit vagy agyagtárgyakon. Az Ó-és Középbirodalom korától amuletteket és kis figurákat készítettek belőle. Az első edények I. Thutmozisz fáraó (18. dinasztia) korában tűntek fel, feltehetően az ázsiai hódítások hatására. Illatszerek, kenőcsök tárolására szolgáltak. A paszta alkalmazása az Újbirodalom korában, úgy tűnik, királyi fennhatóság alatt állt, utána pedig megszűnt.
A listi műhely maradványai alapján rekonstruálták a készítési technológiát: Nyéllel ellátott homokos, növényi rostokkal teli agyagmagot formáztak, majd ezt kb. 1000 oC-ra hevített folyékony masszába mártották. Ott gyorsan megforgatták, és közben rátapadt az üvegpaszta. Utána folyamatos mozgatás közben kiemelték. Ha más színű üveggel díszíteni akarták a felületet, színes üvegpaszta pálcikákat olvasztottak a kívánt mintában a felületre, és ezt fémtűk vagy fésű segítségével formázták. Újra melegítve, sima kövön végiggörgetve tették a felületet egyenletessé, majd rögzítették a füleket, és kialakították a lábakat és peremeket. Miután minden megszilárdult és kihült, kikaparták a magot. Mindehhez más műhelyekben előkészített üvegeket használtak. Piramessze (mai Qantir) 2005-ben felfedezett műhelye éppen az ilyen alapanyagul szolgáló üvegpaszta tömbök előállításába segített betekinteni. Az üvegpaszta csak a Ptolemaiosz korban tűnt újra fel, amikor Naukratiszban és Alexandriában a kisázsiai műhelyeket követve görög stílusban dolgoztak. Római újítás az öntött üvegedény és a millefiori. Az üvegfúvás technológiája is csak a Kr.u. 1. sz második felében jutott el Alexandriába. Ekkor azonban már valódi üveget használtak.
Az obszidián természetes üveg. A homokba becsapó villám szintén előidézhet természetes üvegképződményeket. Az egyiptomi „Dakhla-üveget" pedig, amilyenből például Tutanhamon egyik skarabeusza készült, meteorit becsapódás hozta létre 100-200ezer évvel ezelőtt.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

Az ureusz szó a görög „uraiosz" szóból ered, mely az egyiptomi iaret / jart görögösített változata, és ágaskodó kobrát jelent. Áspiskígyónak is szokták nevezni, de Egyiptomban a hatalommal, uralkodókkal állt kapcsolatban, mivel képmása a fáraók és istenek homlokát díszítette. Uadzsetnek nevezték, és a legősibb istennők közé tartozott. Nekhbet keselyű istennővel együtt a „két úrnőnek" hívták.
Kultuszközpontja Butóban volt, és Alsó-Egyiptom védőisteneként tisztelték. Elképzelésük szerint szeméből lángot lövellt viselője védelmében. A köpőkobra mérgét, mint neve is mutatja, ellenfelére köpte, égési sebeket okozva a bőrön. Valószínűleg ez a jelenség vezetett a lángot okádó ureuszkígyó képzet kialakulásához. Egyes mítoszvariánsok szerint Ré napisten jobb szeme is ureusz lett, miután hazatért a távoli Núbiából.
Az egyiptomi mitológiában több más ureusz-istenséget is ismertek. Ilyen volt például Mereszger és Renenutet istennő. Írásjelként az ureusz jelölhette az isten szót.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

„Az utak megnyitója" feltehetően felső-egyiptomi eredetű sakál alakú isten, akinek tisztelete már az Óbirodalom korában országszerte elterjedt. Bár a 3. dinasztia korától találjuk meg az írott forrásokban, úgy tűnik, vizuálisan már a Narmer palettán utaltak rá.

Neve többértelmű, hiszen a háborús út megnyitására éppúgy vonatkozik, mint az istenek útjának az elősegítésére, a felvonulások előtt haladására, vagy a túlvilági út megnyitására. A fáraót vadászatra is elkísérte, mint „a hegyes nyilú, aki hatalmasabb az isteneknél". Upuaut kivonulása jelezte az Oziriszi misztériumok kezdetét. Egyes változatok szerint a Szájmegnyitás szertartását is végezte. A „Hórusz-követők" élén felső- és alsó-egyiptomi szerepében két standardon vitték szobrocskáját.
Upuaut a királykultusz egyik fontos istensége volt, akinek standardra helyezett alakját a király mellett ábrázolták. A sakált ilyenkor rendszerint egy ágaskodó ureusz előzi meg, és egy kerekded jel, melyről feltételezik, hogy a királyi placentát ábrázolja. Ebben a formában tűnik fel a halotti bárka orrán is.
Az isten ősi jelentőségét jelzi, hogy alakja Szehemhet fáraó előtt is „megnyitotta az utat" sinai félszigeti expedícióján. Egyes elképzelések szerint valamikor az őskorban magát a fáraót szimbolizálta.
Jellemzően álló, sakál formájában ábrázolták, testtartásával különböztetve meg Anubisztól. Szent állata az aranysakál, vagy sakálfarkas (Canis aureus lupaster) fajhoz tartozott. Ritka, amikor az isten képe emberi alakot ölt, mint a hibiszi templomban. Ilyenkor katonaként jelenik meg, kezében buzogánnyal és íjjal, de sakál feje van.
Isteni apjaként Anubiszra vagy Széthre tekintettek. Azonosították Szedi („farokhoz tartozó") istennel, és a Piramsiszövegek „ő Ré, aki felment a horizontról" megállapítása alapján Rével, míg „Izisz fiaként" Hórusszal. Állati alakja Anubiszhoz kapcsolta, míg az „aki az eget és földet elválasztotta" jelzője Suval.
Egyik mítoszvaiáns szerint a butói Uadzset szentélyben született. Női párjaként néha Uputautot említik.
Fő kultuszhelye Lükopolisz / Assziut volt, ahol Ozirisz fiának tartották, de egy időben Abüdoszban is fontos szerepet kapott, ahol Hentiimentiuval együtt tisztelték. Később szerepét Anubisz vette át, ám a sírok őrzőjeként továbbra is tisztelték. A 12. dinasztia korában ismét a temető védnökeként megkapta az „Abüdosz ura" és a „temető ura" címet. Assziuti temploma ismeretlen, mivel a modern város pontosan a régire épült rá. Kultuszát ismerjük még Quban, el-Hargarsza, Memphisz, Szaisz városából.

 

© Győry Hedvig