Egyiptomban fontosnak tartották a virágokat a mindennapi és a kultikus életben egyaránt. Gyakran, sok helyen helyeztek el virágszálat vagy csokrot. Adták embereknek, isteneknek és halottaknak egyaránt. Különleges helyet foglal el közöttük az álló csokor, melyet az embernél is magasabbra köthettek. Gyakran látni például újbirodalmi temetési jeleneteken „dicsér és szeret téged" felirattal, megörökítették, amint a győztesen hazatérő király kapja, és voltak az istenekről elnevezett csokrok is, mint „Ozirisz isten csokra", vagy „Ízisz istennő csokra". Ez utóbbi esetben az álló csokrok magukat az isteneket is megszemélyesíthették. Így kísérték el például szíriai hadjáratára II. Pszammetik királyt.
Különböző növények felhasználásával készültek, de jellemzően használták benne a papirusz növényt, melynek szára szilárd támasztékot adott a többi virág számára. Elengedhetetlen volt a lótuszvirág is, és jellemző a pipacs, búzavirág és mandragóra vagy egyiptomi perzea termése. A virágcsokor korabeli neve anh volt, ami alapvetően az „életet" jelentette. Előfordult, hogy a csokron magán is megformázták ennek szójelét.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

 

 

Bármily meglepő is, a nílusi víziló (Hippopotamus amphibius) genetikailag legközelebbi rokonai a cetek. Családjában (Hippopotamidae) mindössze egy másik fajt tartanak számon, a törpe vízilovat. Az utolsó jégkorszakig Európában is élt, ma már Egyiptomban is kihalt. Afrikán kívül Kolumbiában él szabadon – betelepítés eredményeként.

 

Bojtos farkán és szájnyílásának környékén kívül testét sehol sem fedi szőr. Az erős napsugárzástól egyrészt vízi tartózkodással védekezik, amit feje tetején elhelyezkedő szem, orr és fül könnyít meg, másrészt egy olyan nedv kiválasztásával, mely színtelenségét bőrére érve elveszti, narancssárgás-vöröses, végül barna lesz („véres verejték"). Faggyúmirigyei nincsenek, így izzadni nem tud. A nőstény tehenek a bikáknál kisebbek, és növekedésük kb. 25 éves korukban megáll. A bikák életük végéig (kb. 40 év) nőnek. Az állatok naponta átlag 50 kg növényt fogyasztanak el, bár néha állati táplálékra is ráfanyalodnak. Nappal többnyire a vízben alszanak, de közben is 5 percenként a felszínre emelkednek levegőt venni, anélkül, hogy felébrednének. A kisborjak szintén a víz alatt jönnek a világra, 27-50 kg-os testtömeggel. 6-9 hónapos korukig szopnak, és a mély vizekben anyjuk hátára állnak. Az anyák a borjakat erősen védik, ilyenkor még a krokodillal is szembeszállnak. Ezért lehet gyakori jelenet a mocsári ábrázolásoknál a krokodil-víziló küzdelem.

 

Paprémiszben, a Fajumban és Damanhurban saját kultusza volt. Jellemzően a nőstényeket Toerisz szent állataként tartották számon, a bikákat viszont gyakran Széthtel azonosították, és üldözték. Érdekes módon Antaiopolis temetőjében találtak víziló sírokat, ahol az elhullott állatok csontjait vászonba tekerve, esetenként melléklettel ellátva temették el. Egy ramesszida emlékkő alapján Széthet tisztelték meg ezzel. Hasonló emlékkő Théba környékéről is ismert, „jó Széth" és „Nut fia" felirattal. Ennek az azonosításnak az alapján ábrázolták Hórusz legyőzött ellenségeként. Jellegzetes rituális cselekmény lett annak ábrázolása, hogyan ejti el szigonyával Hórusz a „győzelem ünnepén", majd darabolja fel. Érdekes, de Hórusz maga is ölthetett víziló alakot a víziló alakú Széth elleni küzdelem során.

 

A víziló rituális elejtése ősi múltra tekintett vissza. Az archaikus kortól ismert egy rítus, melyben a király fehér vízilovat győzött le. Az Óbirodalom korában ezt az alkalmat „víziló-ünnepnek" hívták. Az Újbirodalom idején a jelenetet magánemberek sírjában is felfestették. A középbirodalmi sírokban elhelyezett, gyakran egyiptomi fajanszból készült víziló szobrok azonban a halott védelmezői lehettek, ahogy az újbirodalmi víziló alakú balzsamozó ágyak is. A hagyomány ősi gyökereire mutat, hogy az egyiptomi állam megalakulása előtt már készítettek vízilófejű amuletteket, ill. az Óbirodalom idejétől népszerűek voltak a két lábon ábrázolt, víziló jellegű Toerisz istennő amulettjei.

Az állat agyarát értékes nyersanyagként hasznosították, az elefántcsontot helyettesítve. A kisebb darabokból hajtűt, fésűt és berakásokat faragtak például, míg a szép nagy darabokat hosszanti irányban elfelezve a Középbirodalom korától az Újbirodalom kezdetéig szülést segítő mágikus eszközként, mint a varázskést / apotropaiont hasznosították. 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

 

A vajharcsafélék (Schilbeidae) családjában a vajharcsa (Schilbe) nemzetség több tagja ismert az ókori Egyiptomból. Karcsú, lapos fejű harcsák, 3-4 pár bajusszal. Igen hosszú a farok alatti úszójuk, de a farok úszóval nem nőtt egybe. A hátuszony viszont egészen lerövidült. A vajharcsa  nagy rajokban közlekedik a víz felszínén, halat, rákot és rovarokat fogyaszt. Nappal aktív. Afrikában 34 vajharcsafélékhez tartozó faj ismert, melyek között a vajharcsa nemzetség a legnépesebb. Ma az afrikai vagy ezüst vajharcsát (Schilbe mystus) és az egyiptomi vajharcsát (Schilbe uranoscopus) különítjük el a Nílusban, az egyiptomiak azonban úgy tűnik, hogy nem tettek különbséget közöttük.
Az Óbirodalom korában az „utálatos", és „vallásilag tiltott dolgok" (bwt) meghatározó jele ennek a halnak a rajza volt. Később a márna alakja is átvehette a helyét. Érdekes módon, mégis megtalálható az amulettek között, védő jelleggel. Gyakran jelent meg Mendész fő istennőjének, Hatmehitnek („aki a halak élén van") a fején is egy bizonyos hal, melyet az utóbbi időben többnyire a vajharcsával azonosítanak. Ezt megerősíteni látszik, hogy a közelben mumifikált vajharcsákat találtak egy állattemetőben. (Régebben az ábrázolásokra a delfinazonosítás volt elterjedt.) Felmerült, hogy srqw / srwy „lélegzik / lélegeztet" lenne az óegyiptomi neve (mások szerint ez inkább a szilurisz harcsát jelenti).
Az sem kizárt, hogy a vajharcsafélék egy másik nemzetségébe tartozó halat, az Eutropius niloticust is ide sorolták az egyiptomiak. Ez megmagyarázná, miért ajánlották fel Esznában múmia formában.

 

© Győry Hedvig

 

 

 

 

 

Ez a ruhatípus jellegzetes V-alakú nyakkivágásáról kapta a nevét. Itt a felső részt a szoknyával együtt szabták ki, és a kivágáson keresztül lehetett felvenni. A ruhák mérete között igen nagy különbségek fedezhetők fel. Ebből arra következtetnek, hogy méretre szabták őket. Viselete az Ó- és Középbirodalom korában volt szokásos. (Ld. Rudzsahau sztéléjén, a feleség viselete)

 

© Győry Hedvig