Különböző növények felhasználásával készültek, de jellemzően használták benne a papirusz növényt, melynek szára szilárd támasztékot adott a többi virág számára. Elengedhetetlen volt a lótuszvirág is, és jellemző a pipacs, búzavirág és mandragóra vagy egyiptomi perzea termése. A virágcsokor korabeli neve anh volt, ami alapvetően az „életet" jelentette. Előfordult, hogy a csokron magán is megformázták ennek szójelét.
Az állat agyarát értékes nyersanyagként hasznosították, az elefántcsontot helyettesítve. A kisebb darabokból hajtűt, fésűt és berakásokat faragtak például, míg a szép nagy darabokat hosszanti irányban elfelezve a Középbirodalom korától az Újbirodalom kezdetéig szülést segítő mágikus eszközként, mint a varázskést / apotropaiont hasznosították.
Az Óbirodalom korában az „utálatos", és „vallásilag tiltott dolgok" (bwt) meghatározó jele ennek a halnak a rajza volt. Később a márna alakja is átvehette a helyét. Érdekes módon, mégis megtalálható az amulettek között, védő jelleggel. Gyakran jelent meg Mendész fő istennőjének, Hatmehitnek („aki a halak élén van") a fején is egy bizonyos hal, melyet az utóbbi időben többnyire a vajharcsával azonosítanak. Ezt megerősíteni látszik, hogy a közelben mumifikált vajharcsákat találtak egy állattemetőben. (Régebben az ábrázolásokra a delfinazonosítás volt elterjedt.) Felmerült, hogy srqw / srwy „lélegzik / lélegeztet" lenne az óegyiptomi neve (mások szerint ez inkább a szilurisz harcsát jelenti).
Az sem kizárt, hogy a vajharcsafélék egy másik nemzetségébe tartozó halat, az Eutropius niloticust is ide sorolták az egyiptomiak. Ez megmagyarázná, miért ajánlották fel Esznában múmia formában.