Hathor istennő
 
 
Hathor a szerelem, zene, tánc, mulatság és női termékenység istennője, többnyire tehénfülű nő alakjában látható az ábrázolásokon, fején tehénszarvak közé illesztett napkoronggal. Jellegzetes frizuráját nem csak ezeken a szobrokon látni, önálló Hathor fejeken vagy akár Hathor fejes oszlopokon is viszontlátjuk. Ritkábban tehén alakjában jelenítették meg, hiszen ő volt „az égi tehén", és képe néha oroszlánfejű nőként is előfordult. Gyakran ábrázolták viszont anyaként, ölében Hórusszal, amint éppen szoptatja, amit a fáraóval is megtett. Még tehén alakban is látható ilyenkor.
Hórusz és Hathor ősi kapcsolatát tükrözi az istennő neve is: Ht-Hr / Hathor, vagyis „Hórusz háza/temploma". Valóban, a „két országot egyesítő Hórusz" / Harszomtusz anyjaként, és ugyanakkor az idősebb Hórusz feleségeként tisztelték Edfuban. Az udzsat szem is szorosan kapcsolódik mindkettőjük kultuszához. Ennek ugyanis egyik neve a „Hórusz szem", egy másik pedig a „Ré szeme" volt. Ez utóbbi pedig nem más, mint magának Hathor istennőnek egyik sokszínű arculata: a ellenségeit megsemmisítő, veszélyes és harcias Szahmet és a szelíd macska alakjában Thotot engedelmesen követő Basztet. A mítosz kölönböző variánsaiban további istennőkkel is egybeolvadt. Ez a mondakör, ahol Ré napisten lánya, magyarázattal szolgál a koronájában levő napkorongra, és tükrözi különleges képességeit is. Nem csoda, hogy megkapta „a nagyhatalmú" jelzőt.
Életadó erejét mutatja, hogy a Túlvilágon Oziriszhez hasonlóan ő is fogadhatta a halottakat és megajándékozhatta őket az örök élettel. Voltak, akik haláluk után vele akartak azonosulni. Az újbirodalmi thébai sírokban többször átöleli a halottat, hiszen ő volt a „Nyugat úrnője". Mint a „szikomór úrnője" étellel és itallal látta el őket.
Az égisten Hórusz anyjaként, maga is égistennő volt, ahogy az egyiptomiak kifejezték, „az ég úrnője". Ugyanennek a kapcsolatnak a következtében a királynőkhöz is kötötték, és a királyi család védelmezőjének tekintették. Minthogy azonban Hórusz háza magában foglalhatta az egész világot, őt tekintették a nagy anya-istennőnek, amit azt „égi dajka" vagy méginkább az „az anyák anyja" címe is kifejzésre juttat. Ebben a szerepében azonban már az Újbirodalom korában összeolvadt Izisz istennővel. Azonosulásuk képi megjelenítése a gyermekét szoptató „Izisz lactans", vagyis szoptató Izisz istennő ábrázolása, mely a bronzszobrok túlnyomó többségében valójában Hathort örökíti meg a szoptatás pillanatában.
Legjelentősebb kultuszközpontja Denderában volt, ahol Ptolemaiosz kori temploma ma is áll. Itt gyógyítással és álomfejtéssel is foglalkoztak. A templom műhelyében különleges illatszereket és krémeket állítottak elő, és olyan szülést segítő amuletteket gyártottak, mint amilyen például a Pataikosz volt. Papságát férfiak és nők vegyesen alkották. Sok énekesnő és táncosnő volt közöttük, hiszen maga az istennő is szívesen táncolt – ezzel derítette egyszer jókedvre a kétségbeesett Rét. Szerette hallgatni a szisztrum és a tamburin hangját – gyakran kapta ezeket áldozatként tárgyi valójukban, vagy gyönyörködött hangzásukban a templomi zenék formájában. Volt még egy hangszere, a menit nyaklánc. Olyan fontos volt számára, hogy őt is nevezték a „a nagy menitnek".
Egyiptomban nagyon sok helyen tisztelték, és idegen földön is hódoltak előtte. Számos földrajzi vonatkozású neve tanúja ennek, mint pl. „Dendera úrnője", „Qus úrnője", „a sivatag úrnője", „Punt úrnője".
A görögök Aphroditével azonosították, mint a szerelem istennőjét. Ebben a formájában az egyiptomi szerelmesek „aranyosnak" nevezték. Örömében, mulatság közben azonban az istennő nem mindig ismert mértéket. Így válhatott a „részegség úrnőjévé". Szerette a szép és különleges köveket. Többük mítikus megalkotája vagy birtoklója volt. Igy magáénak mondhatta a türkizt és a malachitot. Ez a „türkiz úrnője" és a zöld színű „malachit úrnője" címében is megjelenik. Ebben a minőségében védelmezte a bányavidékeket és a kövek kitermelésén dolgozó embereket.
Ismerjük megsokszorozva is, minta a „Hét Hathor", akik az újszülött sorsát jósolják meg pl. Királyfi és a sors történetében.
 
© Győry Hedvig