Kánya
 
 
Az ábrázolások alapján különösen a barna kánya (Milvus migrans) volt elterjedt az ókori Egyiptomban, és bár a madárnak volt hímnemű formája, gyakoribb a nőnemű dzseruit (Drw.(y)t) megnevezése. A dögevő venes (wnS)-sakál párhuzamaként szokták emlegetni, joggal. A keselyűvel ellentétben azonban a kányát nem zavarja az ember jelenléte, sőt gyakran az ember elől is elragadja a húst. Nevének egyik etimológiája „aki a szélén van” (ti. a lakott területnek) is erre utal, és ezért hozták kapcsolatba a tolvajlással, amit szintén érzékeltek nevében a dzser (Dr) / „bekerít, bezár” tőben. Receptet is írtak arra, hogy megakadályozzák, hogy a kánya elcsenjen valamit. Megfigyelték azt is, hogy a zsákmány érdekében együttműködésre is hajlamos, és valóságos stratégiát alakít ki. Ezért tudták megszelidíteni. Született egy mondás, mely erre utal: „Az ember fészkébe rakja a kányát, szárnyainál fogva tartja a sólymot.” Ezzel bíztatták tanulásra az írnoknak tanulókat.

Tudjuk, hogy a túlvilágon a fáraó is felvehette a kánya alakot. Izisz istennő szintén magára öltötte, és egy alkalommal így csente el Széthtől a csapdát, mellyel aztán rabul ejtette. A királyi rituálé egyik mozzanatában, miután felkenték a királyt, hagyták elszállni a madarat, aki magával vitt minden rosszat.

Szárnyainak egymáshoz csapása a siratást idézte fel az egyiptomiakban, így válhatott a hárfás dalokban is megénekelt kányapár az Oziriszt sirató Izisz és Nephthüsz megszemélyesítőjévé – ez a kezdeti kánya és a khait (xAy.t)-madárból alakult át. Izisz a „nagy”, Nephthüsz a „kicsi” jelzőt kapta, és „Nephthüsz kányájának az evezőtollának” a késői korban mágikus erőt tulajdonítottak. A két kányának ekkorra már önálló sirató rítusa alakult ki.

.
 
© Győry Hedvig