keselyű
 
 
Az egyiptomiak világképében a keselyűk pozitív tulajdonságai jelentek meg, a keselyűt általánosan jelentő szó azonban kettős értelmű, mivel a neret "keselyűt" egyszerre tisztelték, és féltek tőle.

Ma 9 féle keselyűt tartanak számon az országban, ezek közül öt felismerhető az óegyiptomi ábrázolásokon és hieroglif jelek között. A barnás színűek között igen gyakori a fakókeselyű (Gyps fulvus), legnagyobb a füleskeselyű (Torgos tracheliotus Fosters), de a karvalykeselyű (Gyps Rueppellii Brehm) és a barátkeselyű (Aegypius monachus) is közéjük tartozik. A fehér szín dominál a dögkeselyűn (Neophron percnopterus), mely jól ismert az alef jel hieroglifájaként, és melyet sűrű előfordulása miatt a 18. században „egyiptomi keselyűnek”, vagy a „fáraó kappanjának” hívtak.

Az őskori ábrázolásokon a keselyűk még a vadállatok között jelennek meg, legkésőbb a 4. dinasztiától viszont a madár már a királynők fejdíszeként látható, majd a 25-26. dinasztia korában az istenfeleségek is viselték.

Mivel mindkét nem megjelenése lényegében egyforma, nőstényeknek gondolták valamennyit. Megfigyelték, hogy dögöket és ürüléket fogyasztanak, ezzel rendet teremtenek; többnyire párban élnek, és fiókáikról sokáig, mindketten gondoskodnak, éhínség idején pedig saját húsukból is adnak nekik. Nem csoda, hogy a keselyűk fogalma szorosan összefonódott az „anya” (mut) szóval, melynek madarát legtöbben a fakókeselyűvel azonosítják, de van, aki a füleskeselyűvel. A keselyűk az ételt és a fiókát szárnyukkal körülölelve védik, ami egyik sajátos, a mek / „védelem” szó után írt szárnyát védőn maga elő emelő keselyű alakú meghatározó jel kialakulását tette lehetővé.

Tulajdonságaik élénken foglalkoztatták az egyiptomiakat, így több állattörténetbe is bekerültek, például a Hallás és Látás megszemélyesítőjeként. Hórapollón (Kr. u. 5.sz) szerint az eseményeket előre megsejtették. A kriptográfírásban, a görög-római időszakban különösen Esznában sok jelentést tulajdonítottak a "mut" (mwt) barnak keselyű jelnek, elsősorban a Napszem mítoszhoz kötődve, melyek egy része további átalakulások után Hórapollónhoz is eljutott. Így lett a keselyű az év írásjele, ugyanis – mint írja – az ahet évszakban volt vemhes a madár, a peretben a kis fiókát anyja táplálta, a semu idején felnőtt, hogy az év végi öt ünnepnap alatt az északi széltől megfoganjon, vagyis egész éves tevékenységet személyesít meg.

Több istennő személye kapcsolódott hozzá. Gyakran ábrázolták ebben az alakban Nehbet istennőt, de megszemélyesíthette a hermonthiszi Iunit-ot és Tjenenet-et, és a thébai Mutot szintén ezzel a jellel írták. A madarat ritkán temették el. Zawiet el-Arianban az archaikus és óbirodalmi temetőben találtak egy pusztán keselyű csontokat tartalmazó sírt, és az újbirodalmi thébai temetőkben került elő néhány mumifikált keselyű tetem, majd 1988-ban El-Kabban találtak egy sírt, melyben főleg mumifikált dög- és fakókeselyű volt, végül a Biban el-Gurud szolgált különleges sírokkal: majmokat temettek el keselyűvel.

 
 
© Győry Hedvig