Az egyiptomi képeken jellemzően az uhu, az erdei fülesbagoly és a gyöngybagoly jelenik meg, az egyiptomi ábrázolási törvényeknek megfelelően, a legjellemzőbb felületek egymásba fűzésével.

A baglyok valamennyi innen ismert fajtája a bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe tartozik, de kettő a bagolyfélék (Strigidae), a harmadik pedig a gyöngybagolyfélék (Tytonidae) családjába. (A többi bagolyalakú család képviselői már kihaltak.) Valamennyi fajon szembetűnő, hogy szemöldökük van, puha és dús tollazatuk, mely hangtalan repülést tesz lehetővé. Látásuk rendkívül éles, az infravörös tartományban is látnak, de szemüket nem tudják mozgatni, ezért fejüket fordítják el. Tollazatuk teljes testüket elfedi egészen a lábujjaikig, szemük körül pedig kör vagy szív alakú arcfátyolt alkot. A karom külső ujja vetélőujj, így előre és hátra is fordítható. A ragadozókra jellemző kampós csőrük van, amivel rovarokat, madarakat és kisebb emlősöket is elejtenek. Mivel nincs gyomruk, az emészthetetlen részeket gömb formájú köpetként felöklendezik. Faüregekben, elhagyott fészkekben laknak. Öt-hat tojásukat kb. egy hónapig költik. Jellegzetes hangú éjszakai állatok.

A nagy fülesbagoly, vagy uhu (Bubo bubo) a településektől távoli, sziklás helyeket kedveli. Kitárt szárnyának fesztávolsága másfél méternél is nagyobb, a madár magassága meghaladja a 60 cm-t. Táplálékát emlősök alkotják, köztük nyulak, rókák és őzgidák is. A párzási időtől eltekintve magányosan él, területét féltve őrzi. Fogságban 60 évig is életben marad, a természetben ritkán él tovább 20 évnél. Vadászatra betanítható, kelepelő hangja ölyvet vagy sólymot jelez.

Az erdei fülesbagoly (Asio otus) csendes, erdős területekre szeret elvonulni, de a rágcsálókra nyílt területeken vadászik. Különösen az elhagyatott varjúfészkeket kedveli, ahonnan a tulajdonost el is zavarja. Szívesen él kisebb csoportokban. Jellegzetes a fülbojtja. Bár közepes méretű, szárnyát akár 1 m szélesre is ki tudja tárni. Szemét jellegzetes vöröses karika övezi. A fiókáknak vékony, nyávogó hangja van, a kifejlett fülesbaglyok huhognak.

A gyöngybagoly (Tyto alba) rágcsálókat, madarakat, kétéltűeket, néha denevért is fogyaszt. Szárnyainak fesztávolsága 80-85 cm. Ragaszkodik költőhelyéhez. Ez a puszta földben forgolódással kialakított mélyedés, amit köpeteivel bélel. A környezeti viszonyoktól függően 2-3szor költ. Tojója pergő rikoltásokat hallat, a hím rendszerint csöndben marad, de a röptükben kiadott rekedt, éles figyelmeztető visítás mindkét nemre jellemző. A nászhang hosszú (kb. 2 másodpercig tartó) ismétlődő fújtatás, míg a fiókák éhségüket elnyújtott horkolásszerű hanggal jelzik.

Bár az „m” hangot jelölő standard bagoly hieroglifa a gyöngybagoly volt, a jelnek ismert más változata is, mely  inkább fülesbagolyra emlékeztet, így nem köthető egyértelműen egyik fajhoz sem. A hieroglifa a testet oldalról, a fejet szemből jeleníti meg. A bagolyfajok ábrázolásában egyébként is megfigyelhető keveredés valószínű magyarázata az, hogy az egyiptomiak (legalábbis) kezdetben nem különítették el a fajokat. Erre utal, hogy a jel hangértéke talán a fülesbagoly korabeli imu nevéből ered. Ennek eredeti jelentése: „sirató”.

Mivel Egyiptomban esetenként mumifikálták a madarat, előfordult, hogy isteni tiszteletben részesítették. A pantheisztikus, vagyis számos isten alakját magába olvasztó nagy hatalmú istenség egyik feje is lehetett bagolyforma, így feltehetően tulajdonítottak neki védő szerepet. Talán ezért jelent meg néha az őskori emlékeken a sólyommal együtt, ill. a görög-római korban így helyezhették néha el sólyomtemetőben. A római korban a görög vallás hatására Neit istennő szent állatának tekintették, mivel az istennő görög megfelelőjének Athénét tartották.

Érdekes viszont, hogy a mumifikált madárnak többnyire elvágták a nyakát, mintha féltek volna tőle. A Kr.u. 5. században élt Hórapollón szerint a madár képe a halál jele volt, mivel az is épp olyan váratlanul érkezik, ahogy a bagoly. Az elképzelés talán onnan ered, hogy a késői korokban egyszerűsített hieroglifáját gyakran írták kellemetlen, rosszat jelentő szavakban.