A játék

Egyszer Bahiti barátommal szenetet játszottunk Thébában. Én nem igazán tudtam játszani, de Bahiti bíztatott, hogy majd ő segít nekem. El is magyarázta a lépéseket és szabályokat.
Már éppen belemerültünk a játékba, amikor Bahiti egyik barátja, Bennu megzavart minket. Folyton beleszólt a játékba. Okoskodása nagyon zavart, bár csak játszani szeretett volna ő is. Bahiti magyarázta Bennunak, hogy én még nem tudok igazán játszani, jobb lenne, ha csendben nézne bennünket.
Mivel nem tudott csöndben maradni, Bahiti elküldte egy pohár vízért, hogy addig is nyugtunk legyen.
Sajnos nagyon gyorsan visszaért, és kezdte elölről a fecsegést. Bahitinak elfogyott a türelme, és azt ajánlotta Bennunak, hogy rövid versenyben mérkőzzünk meg. Ha ő nyer, itt maradhat és játszhat szenetet is. Ha viszont mi nyerünk, akkor el kell mennie addig, amíg be nem fejezzük a játszmát. Bahiti ugyan rövid versenyre számított, de Bennut egyáltalán nem volt könnyű legyőzni. Mikor végül Bahiti nyert, én megkönnyebbültem, Bennu pedig illedelmesen felállt és elment.
Végre játszhatunk!

Szenet játék

Mivel meghívott minket lakomázni urunk, eljöttünk. Minden nagyon gusztusos volt. A sarokban megláttunk egy játékot és odamentünk. Az oldalán állt, hogy a játék neve szenet, mellette pedig a játék szabályzata hevert. Miután megnéztük a szabályzatot, úgy döntöttünk, hogy kezdődhet a játék!
Maibe, a barátom, így szólt:
– Pendra, ha nyersz, neked adom a falovamat! – Nevettünk. – Jó, a játéktáblámat adom kölcsön, ha meg tudsz verni a játékban!
A játéktáblán 30 kocka várta, hogy végigérjünk rajta S alakban 5-5 bábunkkal. A táblán itt-ott a kockák meg voltak jelölve, de egyelőre nem tudtuk, mi történik, ha rálépünk. A dobópálcák segítségével elkezdtük a játékot. Maibe 4-et, én 5-öt dobtam. Eközben odajött hozzánk Rehema , közös barátunk kisfia, aki 5 éves volt és nagyon sokat tudott beszélni.
Elkezdte Maibét kérdezgetni.
– Mit játszotok? Ketten játszotok? Mi ez? Én is játszhatok?- ömlött belőle a szó.
– Ez a szenet játék. Sajnos te még kicsi vagy, nem játszhatsz velünk. Majd, ha nagyobb leszel, megtanítunk!- válaszolta Maibe.
– Játszhatunk tovább?- kérdeztem. Újra dobtunk, de Rehema megint megzavart.
– Nézd csak, Rehema! Ott láttam Henut, a barátodat! Keresd meg gyorsan, aztán nézzétek meg, hogy látszanak–e még a halak a tónál a kertben! – vágott a szavába Maibe.
Rehema úgy elszaladt, mint a nyúl. Most már nyugodtan játszhattunk tovább. Az utolsó előtti dobásnál Én a 29. kockán álltam, Maibe pedig a 28. kockán. Még a külvilág is megszűnt körülöttünk, ahogy az utolsó dobásra készültünk.
– Nyertem!- kiáltottam fel boldogan. – Enyém a játéktáblád!
– Bizony! – nevetett Maibe is.

A szerencse forgandó

A kaszkádozók és táncosok bemutatóját követően az asztaloknál a sok finom falattal és borral eltelve, már jókedvűen nevetgéltek és beszélgettek a vendégek. Halk zene szólt és egyre nagyobb csoportosulások alakultak ki a terem végében felállított bőrrel bevont zsámolyok körül, melyeknek cédrusfából faragott lába oroszlánmancsban végződött. A zsámolyok között alacsony márványból készített asztalkák álltak, mindegyiken egy-egy szenet-táblával.
Mi is egy ilyen asztalkánál ültünk barátommal, Jahmesszel, a magtárak felügyelőjével, aki megígérte nekem, hogy – amennyiben nyerek – kölcsön adja nekem kedvenc játékát, egy féltve őrzött mehen-táblát. Régi családi örökség volt ez a kőből faragott játék-tábla, amely már ősidők óta mindig apáról az elsőszülött fiúra szállt. Jahmesz úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, mert azt tartotta a családi hagyomány, hogy a játéknak nevet adó kígyó alakú Mehen védelmezi a család összes le- és felmenő tagját, ahogy az éjjeli órákban tekervényei között óvja a milliók bárkáján, a túlvilágon nyugatról keletre hajózó Rét. Jahmesz az életénél is jobban vigyázott rá, mert úgy tudta az apjától, ő pedig az ő apjától, hogy ha a mehen-tábla eltörik, családjuknak magvaszakad és kihal. Felelőtlennek tűnhet barátom nekem tett ígérete, de tulajdonképpen nem kockáztatott semmit, mert aki ismert bennünket, tudta, hogy Jahmesszel szemben még soha nem sikerült nyernem.
Most azonban minden tehetségemet összeszedve próbáltam a játékra koncentrálni, Mehenhez fohászkodtam a siker reményében:
– Ó nemes Mehen, vezesd bábuimat a szenet 30 házában, ahogy a kormányrudat a Napisten hajóján!
Végre egyest dobtam, és éppen beléphettem volna a harmadik bábummal is Thot házába, amikor csatlakozott a bennünket körbeálló bámészkodókhoz a vezír fia, Tui.
Tui rendes gyerek volt, de roppant kíváncsi. Részletesen kikérdezett bennünket nemcsak a szabályokról, de a táblán lévő jelölésekről is. Jahmesz pedig – nem akarva megsérteni ura kicsiny fiát – szorgalmasan válaszolgatott neki, amíg én gondolkodtam:
– Tudod, Tui, a 12. házban az Orion csillagkép Oziriszt, az alvilág urát jelöli. A 15. házban lévő béka pedig az újjászületés jelképe. Aki erre a mezőre lép, az újra dobhat.
– És kinek a képe van az utolsó, a 30. házban?
– Ott a felkelő nap, Ré-Harahti képe látható – magyarázta türelmesen Jahmesz. Aki minden bábujával átjutott ezen a mezőn, csatlakozhat a Napistenhez és örök életet nyer.
– Ez nagyszerű! Látod Meti, téged már csak három mező választ el a győzelemtől, mert a 27-es házba léptél.
– Látom Tui! – kiáltottam mérgesen a szegény fiúra. – Tudod mi az, aminek ilyen nagyon örültél?
– Ne haragudj Meti, fogalmam sincs – szipogta megszeppenve Tui.
– A 27. a Rossz háza, a káosz vizeit jelképezi. Ez a legrosszabb, ami történhetett velem, mert most le kellett vennem egy bábumat a tábláról.
– Úgy látom, Meti, ma sem viheted haza a mehent – élcelődött Jahmesz megkönnyebbülve, és végigsimította a mellette lévő zsámolyon nyugvó kör alakú táblát.
– Milyen érdekes tábla! –kiáltotta Tui, és már kapott is a sosem látott játék után.
– No, no! – tolta félre óvatosan Jahmesz az élénk kisfiú kezét. Ez drága kincs, igazi régiség! De ha akarod, megmutatom neked.
– Jé, de hiszen ez Apophisz!
– Nem, nem. A táblán Mehen feltekeredő alakja látható, aki éppen Apophisztól védelmezte Rét. A kígyó farkától kell eljutni a tábla közepén lévő fejéig több mint 300 mezőn keresztül. Három elefántcsont hím oroszlán, három nőstény oroszlán és 6×6 db színes golyó szükséges hozzá.
Miközben Jahmesz Tui-nak magyarázta féltve őrzött kincset, a mehen szabályait, addig én következtem. Felkészültem a dobásra és szerencsém volt: 1-est dobtam, így beléphettem kiejtett bábummal is a táblára. Barátomat annyira lefoglalta a vezír fia, hogy észre sem vette, amikor belépett a Rossz házába legfontosabb bábujával, csak akkor sápadt el, amikor rájött, hogy újra kellett kezdenie a játékot.
– Tui, ha miattad fogom elveszíteni ezt a játékot, én esküszöm, hogy elküldelek Amentet-hez! – fenyegetőzött Jahmesz. De Tui figyelmen kívül hagyta ezt a kijelentést és tovább faggatózott. Eközben az én bábuim egymás után értek be a célba.
Végül megnyertem a játékot és vele együtt a mehen-táblát is haza vihettem volna. Örömömben majdnem táncra perdültem, de ekkor ránéztem az elkeseredett, rémült Jahmeszre, és nagyon megsajnáltam. Mivel a barátság drága kincs, ezért gyorsan döntöttem:
– Jahmesz, nem kell megválnod a mehen-tábládtól, inkább add nekem az uzeh gallérodat, mert nagyon tetszik! A mehent pedig kipróbáljuk itt és most, legalább Tuit sem furdalja tovább a kíváncsiság.
Barátom erre a nyakamba ugrott, és mérhetetlenül hálás volt azért, hogy felszabadítottam felelőtlen ígérete alól.

A Lakoma

A lakomán kedvünk támadt szenet-játékot játszani. A barátomnak, Ahmednek volt egy olyan játéka, amivel én már nagyon szerettem volna játszani, de ő nem adta nekem sosem kölcsön, ezért abban egyeztünk meg, ha én nyerek, kipróbálhatom. Elkezdtük a játékot, és rögtön egy ötöst dobtam, Ahmed viszont csak hármast dobott, ezért már két mezővel vezettem. A következő körben kettest dobtam, ellenfelem csak egyest, így előnyöm tovább nőtt. A következő körben négyest dobtam, ellenfelem megint csak egyest, így már egyre közelebb kerültem a győzelemhez. Már csak egyetlen jó dobásra volt szükségem, mikor odajött egy ismeretlen és megkérdezte, mit játszunk. Mondtam neki, szenet a játék neve, de most hagyjon békén, mert csak egyetlen jó dobás hiányzik a végső győzelemhez és összpontosítanom kell. Az ismeretlen persze tovább kérdezősködött, mi a játék tétje. Mondtam neki, hogyha én nyerek, akkor játszhatok a barátom játékával, amivel régóta játszani akartam, és arra számítottam, megunja és elmegy, de nem ment el. Megkérdezte, melyik városból származom. – Abüdosz városából. – válaszoltam, és szinte könyörögtem, hogy most már tényleg hagyjon békén, mert a barátom bábuja egyre közelebb került az én bábumhoz. Megint egyest dobtam, köszönhetően idegességemnek. Ahmed bábuja már csak egy mezőre volt az enyémtől, és már megint ő következett. Most dobott egy hatost. Legszívesebben odamentem volna és letéptem volna a köpenyét, de a lakoma miatt megpróbáltam udvarias maradni, ezért megkértem, hogy most már tényleg menjen el, különben a krokodilok táncolják el vele Széth szent táncát. Sajnos, nem ismerte azt a táncot, sőt, tovább kíváncsiskodott és megkérdezte, hogy mivel, hogyan jöttem Abüdoszból és érik-e már arrafelé a datolya.
Azt válaszoltam, gyalog jöttem és nem szeretem a datolyát és már igazán reméltem, hogy megunja a kérdezősködést. De nem, újabb kérdés jutott eszébe: mikor indultam? Merthogy ő már korán elindult Gebtu-ból, hogy időben ideérjen. Már úgy tettem, mintha Apophisz elvette volna hallásomat.
Újra kérdezett, de mutattam neki, Ahmed barátomat nyaggassa, szerencsére végre hozzáfordult és feltette ugyanazokat a kérdéseket neki is. Így végre őt is kizökkentette a játékból, így már nekem is esélyem lett a nyerésre.
Ahmed bábuja már csak öt mezőre volt a céltól, az enyém tizenkettőre. Réhez fohászkodva próbáltam minél nagyobbat dobni, aki szerencsére vigyázott rám, így sikerült dobnom egy hatost. Most már azért kellett szurkolnom, hogy Ahmed minél kisebbet dobjon, Ozirisz-nek hála, csak kettest dobott. Hatost kellett dobnom, ezért tovább imádkoztam Ré-hez, sajnos én is csak kettest dobtam.
Megint Ahmed jött, de csak egyest dobott. Nekem négyest kellett dobnom, és sikerült!!! Így kipróbálhattam Ahmed hőn áhított játékát, egy gyönyörű, istenek képeivel díszített menet-játékot.
Az idegen be szeretett volna szállni a játékba, végül megengedtük neki. Hármasban egészen sokáig játszottunk, egészen addig, amíg a tánc ideje el nem érkezett. Kiderült, hogy az ismeretlen igazából egy gebtui táncos, és bemutatta a kedvenc tánclépéseit. Mi sem táncoltunk rosszul, így együtt nagyon jól szórakoztunk.
Tánc közben észrevettem egy lányt, aki összeesett és ájultan rogyott le a terem döngölt agyagpadlójára, a tömeg körülvette és sokan Íziszhez kezdtek imádkoznia gyógyulásáért. Rövid nézelődés után felismertem az ájult lányt, hiszen házaink egymás mellett álltak Abüdoszban. Otthagytam barátaimat, hogy odamenjek, hátha tudok valamit segíteni, ők is jöttek velem. A bámészkodó tömegben imádkozó pap azt mondta, hogy nem tudunk segíteni, de az ismeretségre tekintettel hagyta, hogy közelebb férkőzzünk. A lány magához tért, remegett, látszott rajta, hogy kiszáradt, szomjas, vízre van szüksége, ezért azt kiáltottam, hogy valaki hozzon egy korsó vizet a kútról. Megfogadták tanácsomat, és amikor egy kis vizet locsoltak az arcába, rögtön megnyugodott, jobban lett.
Közben észre sem vettük, hogy véget ért a tánc és elkezdődött a zsonglőrök előadása. Leültünk a padlóra és néztük, hogy a zsonglőrök hogyan dobálják, hogyan egyensúlyozzák papiruszszárakon labdáikat. Először csak három labdával csinálták, de aztán az ügyesebbek elkezdtek négy labdát dobálni és elkapni. A műsor végén nagy taps közepette, meghajlás után távoztak, a tánc pedig folytatódott.
Az este szépen végződött, ezért elhatároztuk, meghívatjuk magunkat a következő lakomára is Meri-Szahmet úrral.

Írta: Bacsó Dániel

Játék a lakomán

     Meghallottuk, hogy a királyi palotában hatalmas lakoma készül. Az összes barátom nagyon várta, hogy meghívnak-e minket, vagy nem hívnak meg. Két héttel a lakoma előtt jött is a meghívó:
–  Várunk benneteket a nagy lakomára két hét múlva reggel.
      Mindenki nagy izgalomban volt, mert a király is személyesen is ott lesz, másrészt pedig nagyon sok étel, ital is lesz és persze sok játék. Reggel nagyon korán kelt fel mindenki, és már néhány órával a lakoma előtt is sokan ott vártak. Gondolhatjátok hányadiknak mentünk be: majdnem utolsónak úgy, hogy legalább két órával a nyitás előtt ott voltunk. Szerencsére mindenkinek jutott szép hely, mert a király nagyon vendéglátó volt. Rengeteg ételt, italt szolgáltak fel nekünk. Rengeteg zsonglőr és bohóc szórakoztatta a közönséget. A közeli emberek közül mindenki itt volt, még a szegények is. Távolibb helyekről csak előkelők voltak itt, de ők szép számban. A barátaim jól szórakoztak, játszottak főleg. Az egyik előkelő ember azt mondta, hogy:
– Játsszak vele egy szenetet és ha nyerek, a királyi palotában dolgozhatok, és annyit ehetek, ihatok, amennyit akarok. Jól hangzott, ráadásul, ha vesztek se veszítek semmit.
 Játszottunk, sokáig – már kétszer majdnem legyőzött. Végül egy hirtelen csellel le bírtam győzni. Odavitt a királyhoz és ő nagyon meglepődött, hogy legyőztem a játékosát. Az uralkodó megdicsért és azt mondta, hogy:
–  Ügyes vagy, ezért nálam dolgozhatsz egész életedben. Sok szabadságod lesz, nem fogsz éhezni, szomjazni.
Eközben megláttam, hogy az egyik barátom is játszik egy ilyen előkelő emberrel és ugyanazt ígérte neki, mint nekem, csak ő ezt visszautasította, és azt kérte, hogy:
–  Adj nekem egy olyan játékot, amit táblával játszanak, és ne szenet legyen az.
Egyébként a barátom nagyon gyakorlott volt a szenet játékban. Egyszer hirtelen odament hozzá egy idegen, aki elkezdte kérdezgetni ezeket:
– Milyen játék ez?
– Szenet – válaszolta a barátom.
– Hogy kell ezzel játszani? – kérdezte.
– Le kell venni az ellenfél bábuját – válaszolta a barátom.
Ezek után ő nagyon bezavarodott és nem bírt rendesen koncentrálni a játékra. Így próbálta elhallgattatni:
–  Légy szíves menj el innen, mert nem birok koncentrálni a játékra.
Az idegen elment és így a barátom könnyen legyőzte a játékban ellenfelét.
Elment a királyhoz, és ő átadta neki az aranyozott játékot. Végül mindenki boldogan ment haza.

Hatalmas és fényűző lakoma volt urunk udvarában, épp olyan, amilyen illik egy ilyen fényes és dicsőséges nagyúrhoz Egyiptomban. Az ételek frissek és ízletesek voltak; hatalmas, oszlopra hasonlító virágcsokrok álltak a terem sarkaiban, hogy illatukkal gondoskodjanak a vendégek kényelméről. A jóllakott vendégek nem unatkozhattak egy pillanatra sem: urunk hívására táncosok csoportjai szórakoztatták őket. A táncosok mozdulatainak utánzása ugyan nem illett egy előkelő egyiptomihoz, de a zsonglőrök ügyességét sokan megirigyelték, és a terem közepére sietve igyekeztek lenyűgözni a vendégsereget és fényes urunkat.
A lakoma végére kisebb beszélgető csoportok alakultak ki. Én jó barátommal, akivel ugyanakkor láttuk meg Ré szép világát, élveztem az ünnepséget. Szórakozás után néztünk a teremben, amikor megláttuk, hogy páran a vendégek körül épp az istenek játékát játsszák: szenetet.
Én még soha nem játszottam ezt a játékot, csak láttam mások játékát. Szívesen kipróbáltam volna most is, de szégyelltem volna ennyi bámuló ember előtt, ha nem vagyok elég ügyes. Barátom, Szahmet, kitalálta, mit csináljunk!
– Majd én játszom egyet ezzel az emberrel. Ha nyerek, kölcsönkérjük tőle a tábláját! Akkor tudunk egyet játszani együtt!
Közelebb mentünk a játszókhoz, figyeltük a játékot. Szahmet arcán láttam, hogy erősen koncentrálva figyeli a játékosok taktikáit. Ahogy véget ért a játék, Szahmet azonnal gratulált a győztesnek, majd megkérdezte, hogy játszhatnának-e egy menetet. Megegyeztek a tábla kölcsönadásában is, én pedig egyre növekvő izgalommal néztem a játékosokat.
A játék nagy figyelmet igényelt. Barátom bábui töretlenül haladtak előre a tábla mezőin. Csak suttogva mertünk beszélni körülöttük pár szót. Egyszer csak egy ismeretlen férfi sétált arra. Külsejéből ítélve nem a dicső Egyiptom szülötte volt, hanem a déli országokból érkezhetett, a nagy sivatagon túlról, Núbiából. Megállva először csak érdeklődve figyelte a játékot, majd megszólította a barátomat.
– Mit csinálsz? – Szahmet, aki elmerült a játékban, annyira meglepődött, hogy kiesett a kezéből a dobópálca. Ettől még a dobás érvényes volt, csak nem sikerült túl jól. Erre az ismeretlen ismét megszólította:
– Mit csinálsz? Miért dobálod azokat a botokat? Mi ez a játék? – kezdett ömleni belőle a szó. Elhűlve néztem rá. Szahmet tekintete sürgetően fordult felém.
Gyorsan az ismeretlen felé fordultam, mosolyogva belekaroltam és a legbarátságosabb hangomon megszólítottam. Kicsit messzebb kormányoztam a játékosoktól, majd feltűnően suttogó hangon magyarázni kezdtem neki a játékot.
– Ez itt Ozírisz egyik ajándéka, a szenet játék. A dobópálcák segítségével kell eljuttatni a bábukat a célba. Most a nyertes elviheti a játéktáblát is magával. – Miközben beszéltem hozzá, a núbiai le nem vette csillogó szemét a játékosokról.
– Te is jó játékos vagy? – kérdezte az idegen tőlem nagyon halkan.
Nem tudom, még soha nem játszottam, mert nem volt táblám. Nagyon remélem, hogy most a barátom nyer, és akkor végre én is kipróbálhatom az istenek játékát!
– Igazán örülnék, ha nekem is megmutatnátok ezt a játékot! Gazdag ember vagyok, megfizetem a fáradozásodat!
– Erre semmi szükség, te urunk vendége vagy!- tiltakoztam fejemet rázva, de csendesen. Milyen vendéglátók lennének az egyiptomiak, ha téged unatkozni hagynánk!
A núbiai ezután rám villantotta széles mosolyát, és nagy csendben izgulta velem végig a játékot.

A szenet

A minden hónap elején szokásosan megrendezett lakomán ültünk. Mindenféle nép különleges kínálattal készült a mai estére is. Az asztal különböző ínycsiklandozó finomságokkal volt tele, de már mindenki degeszre ette magát. A legfinomabbak közé tartoztak az egyiptomi specialitások, melyeket Mahu szolgái istenien tálaltak. Ezekből is a legfinomabb a datolyás lótuszszár és a gránátalmás hal. Ezek mellé a legtöbben sört ittunk.
Lassan, a lakoma végeztével elkezdődtek a szokásos esti táblajátékok, amelyek közé tartozik a 20-kocka és a szenet. Mi az utóbbit választottuk. Ez a játék a társadalom minden rétegében népszerűnek számított. Egyszerre 2 játékos játszhat egymással szemben. A játéktáblát 3×10 kocka alkotja. A játék lényege az, hogy mindkét játékosnak legalább 5 bábuját S alakban kell a táblán végigvinni. Mindeközben különböző csavarok is találhatók a társasban, mint például, hogy vannak oszlopok, melyekben a megjelölt mezők befolyásolják a bábuk útját, továbbá a dobópálcák is hátráltatják a játékot. Ezt a szórakozási módot korábban Thot isten fejlesztette ki.
Mut kihívott egy szenet párbajra. Már korábban is szembeszálltam vele, de soha nem sikerült győznöm, pedig nagy vágyam volt. Megállapodtunk, hogy ha nyerek – amire nem volt sok esély – Mut kölcsönadja kedvenc táblajátékát. A menet elején Mutnak kedvezett a szerencse, majd mikor sikerült volna előtörnöm bábuimmal egy alak toppant be az ajtón. Nem jött oda rögtön hozzánk, de éreztem tekintetét játéktáblánkon. Fura személy volt, még sosem láttam errefele korábban. Derék fiatalembernek tűnt, ki tán most tölthette be 25. esztendejét. Hosszú útról érkezhetett, tarisznyájából egy kulacs kandikált ki. Barna haja kisebb tincsekben hullott arcára, innen következtettem, hogy már egy jó ideje úton lehetett. Eleinte csak szemlélte az étkezőhelyiséget, majd egyre beljebb lépkedett. Senkinek nem tűnt föl jelenléte egészen addig, amíg el nem kezdett felénk közeledni. Ekkor már Mut is észrevette és csodálkozva bámulta. Miközben azon agyaltam, hogy ki lehet ő, odaért hozzánk:
– Elnézéseteket kérném, hogy így váratlanul betoppantam, de már korábban is hallottam lakomáitok népszerűségéről, s hogy ilyenkor gyakran töltitek el az időt a szenet játékkal. Kiszúrtam, hogy ti már egészen profi szinten művelitek ezt a játékot. Szeretnélek titeket megkérni, hogy tanítsatok meg az alapszabályokra.
– Persze, ülj közénk nyugodtan! – válaszolta Mut lelkesen.
Nem értettem ezt a helyzetet. Mindenki tátott szájjal bámult az újonnan érkezett egyénre. Nem volt szimpatikus, hogy csak így meg akarta zavarni párbajunkat mindenféle bűntudat nélkül. Próbáltam szememmel üzenni Mutnak, hogy igenis én szeretném befejezni az elkezdett játékunkat. Úgy gondoltam, hogy Mut csak azért örül ennyire az alak érkezésének, mert életében először vesztésre állt. Márpedig én elhatároztam, hogy ezt a lehetőséget nem fogom annyiban hagyni. Én szeretnék az első lenni, akinek sikerül Mutot elverni szenetben! Ráadásul nagyon vágytam a táblajátékra. Mut nem reagált a felé lövellt pillantásaimra, mert folyamatosan a vendégünket bámulta.
– Hány bábuval játsszátok? Mi a menete? Mire szükséges a dobópálca? Ki győz a végén? – kérdezgette a rejtélyes férfi.
– Még játék közben vagyunk, de miután befejezzük, szívesen elmagyarázzuk. – mondtam erőltetett mosollyal, hogy még véletlenül se érezhesse az iránta kialakult ellenszenvemet.
– Ne légy illetlen! Ez az úr csak azért eljött idáig, hogy továbbvihesse családi hagyományait – förmedt rám Mut. Ekkor jöttem rá. Így már világossá vált, hogy miért néz rá mindenki ilyen elképedten.
– Ez lehetetlen! Te tényleg Thot egyik leszármazottja vagy? – kérdeztem elképedve.
– Igen, és nagyon messziről érkeztem hozzátok, csakhogy megtudhassam a szenet szabályait. Rengeteg kutatásomba telt, mire találtam egy kultúrát, ahol még ismert ez a játék. Igazatok van, illetlen voltam. Leülök a legközelebbi padra és türelmesen megvárom, míg befejezitek párbajotokat.
Hálás voltam neki azért, hogy hagyott minket játszani, mert végül én kerültem ki győztesként a Muttal vívott játékunkból, s megkaptam, amire már régóta vártam. Rá kellett jönnöm, hogy túl hamar ítélkeztem, és igen, vannak még olyanok, akik kíváncsiak a hagyományokra és meg szeretnék ismerni azokat.

Játék közben

A lakoma a végéhez közeledett, a táncosok elvonultak, hogy kipihenjék magukat a fellépés után.
A társaság csoportokra oszlott, s belefogtak a különböző táblajátékokba.
Mi is leültünk az egyik szenet-tábla mellé, hiszen a barátom már korábban kihívott egy játszmára. Alig vártam, hogy elkezdődjön a játék, hiszen megígérte, ha én nyerek, kölcsönadja a sakál-kutya nevezetű játékot, amelyre már régóta vágytam.
Kezembe vettem a dobópálcát, s eldobtam.
– Egyes! – kiáltottam fel örömömben, s egyik figurámmal „Thot házába” léptem. A bábuim egymás után keltek útra, s gyorsan haladtam a cél felé, kígyóvonalban. Még a „Megújulás házába” is beléphettem, de aztán elpártolt tőlem a szerencse. Kettest mutatott a dobópálca, így elvesztettem a dobás jogát. A barátom viszont felváltva ötöst, hatost dobott, így a figurái sorra megelőzték az enyéimet.
Aztán ismét rám mosolygott e szerencse, s én következtem. Éppen dobáshoz készültem, mikor feltűnt Paszer vezír egy előkelő ifjú társaságában, aki idegen országbelinek látszott. Megálltak a mi játéktáblánk mellett, s a fiú a játék állásáról érdeklődött. Eldobtam a dobópálcát, s válaszoltam, ahogyan illik. Aztán fogtam a bábumat, 5-t léptem vele, s így a 29 – es mezőre jutottam. „Na, csak ez hiányzott – gondoltam – repülhetek vissza a 15-ösre”.
A fiú tovább kérdezgetett:
– Miért léptél vissza?
– Azért, mert a 26-ost nem lehet kihagyni, minden bábunak érintenie kell, mielőtt a célba ér – feleltem.
– Miért?
– Mert ez a „Jó háza”, fiatalúr, s ez a szabály – mondtam, s próbáltam a játékra koncentrálni.
A játszma egyre izgalmasabbá vált, a 22. mezőn állt az egyik bábum. Bíztam benne, legközelebb 4-t dobok, s nem kell újra visszamennem. Sikerült!
– Most te dobsz megint?- hallottam újra a legényke hangját.
– Igen.
– Miért?- kíváncsiskodott tovább.
A barátom egyre bosszúsabban nézett, s én teljesen megértettem. Gondolkodtam, mit tehetnék. Végül úgy döntöttem, megpróbálom rávenni ezt a tudatlan ifjút, kérdezgessen másokat, ezért így szóltam:
– Én nem vagyok mestere ennek a játéknak, de ott a másik asztalnál Meri Szahmet úr a szenet igazi szakértőjének számít. Szerintem, örömmel beavatná ennek a különleges stratégiai játéknak rejtelmeibe.
– Valóban?!– kérdezte a fiú -, akkor máris hozzáfordulok!
S már indult is a terem másik sarkában lévő játékosokhoz a vezírrel együtt.
– Na, végre! Azt hittem, soha nem megy el – mondta a barátom, – de ügyesen megoldottad. Ezért, bármi is legyen a játszma vége, kölcsönadom a játékot, igazán megérdemled!
– Köszönöm, de fejezzük be a partit. Az Átkelés játékát nem illik félbehagyni! – válaszoltam, de örömmel töltött el barátom nagylelkűsége.

Elkezdődött a lakoma, mindenki imádta a műsort. Miután megettük az ízletes fogásokat a felnőttek elmentek beszélgetni, mi gyerekek pedig társasjátékkal játszottunk. Edó és Emese a szenet játékkal játszottak boldogan. Eleinte sajnos nem boldogultak a játékkal, mert Edó nem tudta, hogy kell játszani ezzel a játékkal. Emese, mivel természeténél fogva közvetlen személy volt, szívesen elmagyarázta Edónak a játékszabályokat. Így már önfeledten tudtunk tovább játszani. Mivel már nagyon jól tudtunk játszani ezzel a játékkal, Emese felajánlotta Edónak, hogy kölcsön adja neki egy évre a kedvenc játékát – amit még az apja faragott neki kicsi korában – a kőből készített kerekes lovacskát, ha sikerül megnyernie 3 játékot egymás után. Edó beleegyezett. Ezt követően nagyon koncentrált a játékra, hogy sikerüljön neki legyőznie Emesét. Mikor már közeledett a játék megnyeréséhez – azaz már 2 játékot megnyert – akkor lépett oda Petra, aki Zoltán, az izgalmas lakoma megrendezőjének a lánya volt.
Sziasztok! Mivel játszotok?- kérdezte Petra.
Szia! Emese szenet játékával – mondta Edó.
És jó ez a játék?
Igen, csak éppen egy fogadást próbálnék megnyerni és nagyon kellene koncentrálnom.
Milyen fogadást?
Ááá, nem fontos, csak Emesével fogadtunk valami butaságban.
De mondjátok már el légyszi!
Bocsi, de most nagyon kellene figyelnem, nem maradnál egy kicsit csendben?
Ja, rendben. Akkor megyek megnézni a többieket. Sziasztok!
Oké, szia.
Edó újból tudott figyelni a játékra. De sajnos így, hogy Petra elvonta a figyelmét a 3. játékot elvesztette.

Mi is ott voltunk hatalmas urunk vacsoráján. Jókat ettünk, elnézegettük a táncosokat és mutatványosokat, de egy idő után unatkozni kezdtünk. El szerettük volna foglalni magunkat valamivel. Ahogy körbejártuk a termet, az egyik sarokban találtunk egy szenet táblát. Azonnal felcsillant a szemünk, hiszen szerettünk volna játszani rajta. Ahogy körülnéztünk, megtaláltuk a tábla gazdáját is. Barátom, Shari, alkudozott a tulajdonossal, hogy ha megnyeri a játszmát, megkaphassuk a táblát kölcsönbe, míg hétszer feljön és eltűnik az égről a hatalmas Ré.
Már elég régóta játszottak , amikor megjelent egy másik vendég is a közelünkben. Bizonyára a kíváncsiság hozta erre. Shari zavarba jött a sok figyelő tekintet között, egyre figyelmetlenebbül játszott. Nem tudtam, mivel is küldhetném el úgy a nézelődő idegent, hogy ne sértsem meg, hiszen ő is urunk megbecsült vendége. Hirtelen megéreztem a lótuszvirág illatát a mellettem álló csokor irányából. Ez adta az ötletet. Odafordultam az ismeretlen vendéghez és felhívtam a figyelmét, hogy a másik sarokban éppen most cserélik ki a szolgák a kicsit meghervadt uzet- gallérokat, és szerintem az övét sem ártana lecserélni.
Megköszönte a figyelmességemet, majd gyorsan elment onnan. Shari most már tudott figyelni. hamarosan véget ért a játék, mi pedig egy szenet tábla boldog birtokosai lettünk egy rövid időre.

A megzavart játék

A játék nagyban folyt. Általában nem szoktam ekkora figyelmet szentelni neki, csak ha valami igazán jó tétről van szó. A szenetben általában nem szoktam veszíteni, de most nem akarok kockáztatni, hiszen az a játék a tét.
– Te jössz! – szólt rám drága barátom.
– Hmm! – elgondolkodva meredtem a táblára. Végül az eredeti stratégiámat követtem. A végső stratégiámat majd későbbre tartogattam. Már éppen léptem, amikor valaki odakiáltott.
– Hahó! – erre a hangra mindketten megdermedtünk. Az ellenfelem valamit mormolt az orra alatt, én pedig szép lassan letettem helyére a bábut, ami még mindig a kezemben volt. Közben reménykedtem, hogy az illető valami más elfoglaltságot talál. De sajnálatomra nem ez történt.
– Üdvözlet nektek! Jól érzitek magatokat? – egy szép mosoly terült szét az arcán.
– Üdv! – feleltük egyszerre a barátommal.
– Igen, jól. – mondtam kurtán. Pontosabban eddig jó volt. Visszafordultam a játékhoz és próbáltam nem tudomást venni a zavaró tényezőről. Remélve, hogy megérti a jelzést és elmegy. De sajnálatomra nem így történt.
– Mit játszotok?
Mintha nem látná.
– Szenetet – feleltem.
– Ha nyer, kölcsönadom neki az egyik játékomat – mondta a barátom, miközben lépett.
– Igazán? És melyiket? – fordult felém nagy érdeklődéssel.
– Amelyik még nincs meg.
– Hmm…
Valamin gondolkodik és az általában nem jó.
– De ahhoz nyernem kell – mondtam egy kissé határozottabban a kelleténél. Így talán érti a célzást.
– Hát persze! – mondta újult érdeklődéssel.
Közben léptem egyet a bábuval és…
– Hah! – kiáltott fel, miközben a táblát tanulmányozta.
Erre persze odanéztem én is, magamban elfojtva egy nem káromkodást. Természetesen nem jó helyre léptem. Felnéztem az ellenfelemre, aki minden bűntudat nélkül vigyorgott.
– Segíthetek? – kérdezte a betolakodó.
Menj el, vagy maradj csöndben.
– Nem – feleltem határozottan.
Lehet, hogy a hangsúly miatt, de nem szólalt meg. Úgy két percig.
– El is felejtettem! – kapott a homlokához. – Biztos a játék miatt. Nagyon eltereli az ember figyelmét. Végig kell kérdeznem, hogy mi jó a mulatságban és mi nem.
– Nem várhatna? – kérdeztem. – Éppen mással vagyunk elfoglalva.
– Csak válaszoljatok a kérdéseimre egy igennel vagy egy nemmel. Közben tudtok játszani.
Na persze. Épp ez hiányzott. Már így is vesztésre álltam. És ha nem figyelek eléggé, a barátom beviszi a kegyelemdöfést.
– Tényleg nem tudnál várni pár percet? – kérdeztem. – Mindjárt végzünk. Utána minden figyelmünk a tiéd. Kérlek!
De mintha meg sem hallotta volna, belefogott a végtelen tirádájába. A játszma végére a fejem már hasogatott és nem lettem semmivel sem gazdagabb. Vesztettem.

A szenet játék története

A táncosok bemutatója után a barátaimmal mi is azokhoz csatlakoztunk, akik a szenettel akartak játszani. A virágkötő lány mesélése nem igazán érdekelt bennünket, ami a Hathor-táncról szólt. A táncot táncolni kell, nem beszélni róla! Meg aztán Ramosze megígérte, hogyha a barátom nyer, akkor megkapjuk kölcsönbe a tábláját. Nem kicsi a tét, hiszen az ő szenetje nagyon szépen megmunkált, gazdagon díszített tábla, aminek figurái kis műremekek. Alig tudtuk rávenni, hogy a fogadásra ráálljon, annyira félti. Szerencsére Uszer barátom érti a módját, hogyan piszkálja fel Ramosze vetélkedő kedvét. Leültünk hát a szenet játék két oldalán, Ramosze és Uszer szembe, én pedig szorosan Uszer mellé, hogy bármikor a segítségére legyek, leginkább a hallgatásommal, hiszen Uszer utálja a játék közbeni fecsegést.
– Thot segítsen! – tűnt fel hirtelen Naht, megszólítva a kezében éppen dobópálcákat rázogató Uszert.
– Köszönöm – biccentett felé Uszer a kezében tartott pálcákat eldobva. Majd a dobásnak megfelelően a bábúi elrendezésén jártak már gondolatai.
– Mit szólsz, milyen ügyes volt Mahu mutatványa? – telepedett le mellénk Naht, invitálásra sem várva.
– Igen, igen, tényleg remek volt – motyorogta Uszer Nahtra sem nézve, hiszen bábúi elrendezésével kezdetét vette a játék, amit mindenképp szeretett volna megnyerni.
Ramosze következett, dobott és lépett. Így Uszerre került a sor. Alaposan tanulmányozta a bábúk állását. Fohászt rebegett Thot istenhez, majd dobott. Naht ismét megtörte a feszült csendet:
– Figyeltétek micsoda gyönyörű ábrázolás volt Paszer úr székének támláján? Óh, azok a virágok és az a finom öltözékű ifjú pár! – lelkesedett nagy átéléssel Naht.
– Igen, igen, tényleg gyönyörű volt – helyeselt minden meggyőződés nélkül továbbra is csak a táblára nézve Uszer, mit neki a vezír díszes széke!
– Biztos szerelmeseket ábrázoltak, azért szerepelt ott a mandragóra – erősködött Naht, hogy tovább vigye a beszélgetés fonalát.
– Lehet, sőt, biztos igazad van – válaszolta Uszer miközben a középső sorban épp a megjelölt 15-ös mező felé tolta az egyik bábúját. Ramosze válaszlépése jobban izgatta holmi rejtett értelmű ábrázolásnál.
– A légyfogós motívumot felismerted a táncosnők előadásában? – folytatta a kérdezősködést Naht rendületlenül.
– Igen. – nézett fel Uszer kínzójára – Bár itt egy másmilyen legyet is látok, amit szívesen lecsapnék! – fűzte hozzá furcsa mosollyal, majd újra lehajtotta a fejét.

Botrányos szenet játék
Mehlhoffer Anna

A tánc vége felé az emberek kezdtek visszaszállingózni a helyükre, többen elővették a különböző táblajátékokat. Mi is úgy döntöttünk, hogy egy kicsit lepihenünk, le is ültünk a négyszemélyes asztalunkhoz, amit még vacsora előtt választottak nekünk. Sahirah és Ravic szenet játékot játszottak, mi pedig Nabiryevel csak néztük és próbáltuk idegesíteni Ravicot a játék közben.
– Ravic-é a következő dobás. A négy dobópálca már a kezében van, de valamiért mégsem engedi el őket. Idegesen pillant rám, szinte öl a szemeivel – játszotta el Nabirye a közvetítőt, miközben én és Sahirah folyamatosan nevettünk. Ravic végre eldobta a pálcákat, de csak az egyik érkezett le felfelé fehér lappal. Dühösen Nabiryere nézett, akinek szinte már vörös volt az arca a nevetéstől. Kezeit védekezően az arca elé emelte, Ravic pedig felállt és kezével olyan mozdulatot tett, mintha megütné, miközben kedvesen nevetve, azt mondogatta, most meghalsz.
– Nagyon idegesítőek vagytok – jegyezte meg mosolyogva, miután visszaült a helyére. – Sahirah, játsszunk még egyet, most már én nyerek – de mielőtt Sahirah válaszolhatott volna, valaki Ravic mögé lépett és megfogta a vállát.
– Jó estét Ravic. Nem is tudtam, hogy te is itt leszel a mai estén. – Ravic megfordult, majd elmosolyodott.
– De rég nem láttalak Amenophis! – állt fel és ölelte át az idegent. Mármint úgy tűnt, neki nem idegen. – Ó, ők itt a barátaim – mutatott ránk. – Te egyedül jöttél?
– Nem, elkísért a húgom. Valahol beszélget, de mindjárt itt lesz. Csatlakozhatok? – kérdezte udvariatlanul Amenophis. Bár úgy láttam Ravic nem így gondolta, örömmel igent mondott, majd új asztaltársunk egy széket hozva leült Ravic mellé. Egy kis ideig csönd volt, csak néha Ravic és Amenophis váltottak egy-egy szót, arról, hogy mi van a családdal, és még hasonló dolgokról. Úgy láttam Sahirahnak és Nabiryenek sem nagyon tetszik az idegen, mert folyamatosan méregető szemekkel nézték. Végül is Sahirah szólalt meg:
– Ravic, játszani akartunk még egyet – mutatott a szenet játékra.
– Igaz. Amenophis, neked nincs kedved játszani? – kérdezte Ravic, bár láttam Sahirah nem rajong az ötletért.
– Hát nem is tudom, nem nagyon szeretem ezeket a baráti mérkőzéseket. Nincs kedved egy versenyhez? – kérdezett vissza Amenophis. Láttam, hogy Ravic meglepődött, de azért belement.
– Nem baj Sahirah? – Sahirah csak megrázta a fejét és közelebb húzódott hozzám és Nabiryehez.
– Igazából a szenet játék nem a kedvencem, a tjau valahogy sokkal jobban megfogott – kezdte rendezgetni a bábukat Amenophis. Ravic szeme hirtelen felcsillant.
– Van tjau játékod? Már régóta ki akartam próbálni de nem volt rá alkalmam. Honnan szerezted?
– Látom nagyon érdekel – nevetett Amenophis. – Mit szólnál ha a játék lenne a cél? Ha nyersz akkor kölcsön adom a tjaut korlátlan időre. De ha én nyerek te adod nekem a játék gyűjteményed. – Ravic gondolkodott egy kis ideig, majd rábólintott.
– Ravic ezt biztosan jól meggondoltad? A gyűjtemény a nagyapádé volt. Ez a kedvenced – mondta aggodalmaskodóan Nabirye. Ravic megint csak bólintott.
– Megszerzem ezt is a gyűjteményébe – és már el is kezdtek játszani. Feszült csendben ültünk, csak a táblán mozgó bábukat és a dobópálcákat figyelte mindenki. Egyszer csak egy fiatal lány érkezett oda az asztalhoz.
– Na végre megtaláltalak Amenophis. Ravic – köszöntötte bátyját és Ravicot a lány majd hármunknak is küldött egy kedves mosolyt.
– Anippe, ülj le, épp szenet versenyt játszunk – ültette le húgát Amenophis és Ravic is kedvesen köszönt neki. Egy ideig Anippe csak ült mellettünk, de pár perc múlva elkezdett mesélni valamiről. Mikor még öt perc múlva is azt hallgattuk, hogyan költöztek ki a régi házból és már a csomagok színét is tudtuk Ravic már nagyon ideges volt.
– Ti mióta is éltek Nehenben Ravic? Milyen ott? – kérdezte fáradhatatlanul Anippe.
– Ö, tessék? – kérdezte egy pillanatra levéve a szemét a tábláról Ravic. – Ja, hát négy éve, de megbeszélhetnénk később?
– Persze – kuncogott a lány. – Eszembe jutott, hogy mielőtt még Káhúnba értünk volna…. – folytatta tovább a kérés ellenére, mi pedig azt néztük Ravic mikor veszti el a türelmét. Még párszor kedvesen kérte meg Anippét, hogy hallgasson el, de negyed óra múlva, egy váratlan pillanatban felállt.
– Én ezt nem bírom tovább! – levette a tábláról a bábukat és szépen elpakolt mindent.
– De ezt, hogy érted? Ezt nem lehet csak így abbahagyni! Követelem, hogy folytassuk! – erőszakoskodott Amenophis.
– Sajnálom, de túl fáradt vagyok – felállt az asztaltól és elindult. Mi néztük egy kis ideig, majd felpattantunk és követtük.
Pár nap múlva, mikor Raviccal beszéltem, elmondta, hogy sikerült valahonnan megkapnia a játékot.

Szenet játék

Az egyiptomiak szerettek nagy lakomákat csapni. Hozzá tartozott a szórakoztatás is, a zsonglőrködés, táncos, akrobatikus bemutatók, a zene.
Nebetta különleges tánctudása miatt volt hivatalos a karnaki lakomára. A táncbemutatója után arra lett figyelmes, hogy az asztalokon díszes dobozokból pálcikákat, figurákat szednek elő. Közelebb lépett az egyik asztalhoz, s nézte mit csinál az egymással szemben ülő két ember. Annyit sikerült ellesnie, hogy egy táblán, mely háromszor tíz vízszintesen egymás alá helyezett mezőből áll, 5 vagy 7 figurát mozgatnak, amiket felváltva helyeznek el az első tíz mezőn, de nem sikerült megfejtenie mi alapján történik ez. Annyira kíváncsi volt, hogy hozzájuk lépett, bemutatkozott. A két ifjú Nedzsem és Merivé is így tett.
Nebetta is szeretett volna a részese lenni a játéknak, de az ifjak szerint a játékot négy- vagy ötszemélyessé lehet bővíteni.
A játékot az kezdte, aki először egyet dobott. Ez Mirivének sikerült először. Sokáig megmaradt a dobás joga, míg 1-et, 4-et, 5-t dobott.
Nedzsem utolérte Merivét, ugyanarra a mezőre lépett, így a két bábú helyet cserélt. Nebetta csodálkozott. Megkérdezte: miért cserélte le a bábut? Azért, mert egy mezőn csak egy bábu állhat, kivéve a 26., 27., 28., 29., 30. mezőket, ahol a csere már nem érvényes, oktatta ki Nedzsem.
Nebetta megfigyelte, hogy a bábuk átugorhatnak más bábukat, saját bábukat is, és több bábut is egyszerre.
Most Merivé bábuja érkezett arra a mezőre, ahol Nedzsem bábuja állt. Nebetta tapsolt, sikította is, hogy csere, jelezve, hogy megértette a szabályt. De mégsem kellett bábut cserélni, mert abban az esetben, ha az ellenfél bábujával szomszédos mezőn is az ő bábuja áll, a két vagy több egymás melletti azonos bábu egymást védi, a cserét nem lehet végrehajtani.
Eljött a pillanat, amikor Nedzsem egyetlen bábujával sem tudott lépni. Nebetta azt gondolta, hogy vége van a játéknak. Kezét nyújtotta Merivé felé a gratulációhoz. Csalódott, mikor ő arra kérte, hogy ne zavarja őket a játékban. Nem tudnak koncentrálni, kellőképpen figyelni, mert értetlenségével mindig megakasztja a koncentrációt. Nedzsem kénytelen volt passzolni. Ilyenkor a lépés joga a másik játékosé.
Merivé túldobta a 26. mezőt, ezért vissza kellett lépnie a 15. mezőre. Ekkor a dobás joga a másik játékosé. A 26. mezőre minden bábunak pontosan rá kell lépnie. Kivéve, ha a saját vagy az ellenfél bábuja épp rajta áll a 26.-on vagy a 15.-en. Ilyenkor a lépés végrehajthatatlan, a bábuval nem lehet lépni. Ha ez a bábu az egyetlen lépőképes, marad a helyén, és a másik játékos következik.
Merivé csendben maradt, tiszteletben tartotta a kérést. Koncentrált a játékszabályokra. Emlékezetébe véste a nehezítéseket, hogy a 27. mezőről csak 4-sel, a 28. mezőről csak hármassal, a 29. mezőről csak 2-sel lehet lépni. Az nyer, aki lemegy a tábláról. A 26. mezőn 5-t dobva biztos a győzelem.
A játék végén, Merivé és Nedzsem megkérdezte Nebettát, milyennek találta a játékot?
Nebetta válasza: A játék érdekes volt. A bábuk úgy szaladtak előre, mint ahogy a kígyó tekeredik. Izgalmas a verseny a két játékos között. Gyakori a bosszankodás a 15. mezőre történő visszakerülés miatt, a bábucserék miatt. Kellemetlen a gyakori passzolgatás, bábubeszorulás. A játékosok reménykedve koncentrálnak a megfelelő dobásértékek eltalálására. Szórakoztató, kellemes időtöltést biztosít. Játék közben a játékos fáraónak, fáraónőnek képzelheti magát, miközben a fáraók játékát játssza. Egyszer szeretném én is kipróbálni, csak sajnos nincs ilyen játékom.
A két ifjú csodálattal nézte a lány szépségét, finom vonásait. Megérintette őket az őszinte érdeklődés, lelkesedés a játék iránt. Emlékeztek a rendkívül látványos, kecses, szórakoztató táncprodukciójára is. Megkérték, hogy legközelebb hozza magával a barátnőjét is. Ők vállalják, hogy segítenek elsajátítani a játékszabályokat, s kipróbálhatják a játékot is. Annál is inkább, mert őszintén kíváncsiak, hogy a lányok vagy ők lesznek-e ügyesebbek a játék során.

Győzzön a legjobb!

Paszer vezír lakomája, mint oly sokszor most is örömteli, lenyűgöző volt. A tehetséges zsonglőrök egy perc alatt fellelkesítették az embereket, megteremtették a jó hangulatot. Ez csak tovább fokozódott a táncosok megjelenésével. Nekem személy szerint a tamburin hangjára kecsesen mozgó táncosok keltették fel a figyelmem. Harci táncuk élethű volt, a vendégsereglet egy közel harc kibontakozását vélhette felfedezni az energikus mozdulatokban. Bár én és barátom, Hórusz már igen sok lakomán vehettünk részt, egy valamiben mindketten egyetértettünk: ez messze felülmúlta mindegyiket. Neheszi győzelmével véget ért a táncos pár „harca”. A helyüket újabb táncosok váltották fel, akik már meg is kezdték a csattogtatók hangjára ringatni testüket. A táncosok bemutatója nem sokkal később befejeződött és elindultam Hórusz megkeresésére. Nem kellet sokat találgatnom, hol lehet. Diadalittas kiáltásai elárulták, hogy a szenet játékosok körében találom. Sejtésem beigazolódott. Épp legyőzött valakit, amikor odaértem.
– Basztet, hát itt vagy – üdvözölt engem, majd játékra invitált.
– Én inkább csak külső szemlélő lennék, ha nem bánod – mosolyogtam rá.
– Rendben, tedd, ahogy jónak látod, de mit szólnál hozzá, ha fogadnánk? – Ezzel megfogott, mert köztudott volt, hogy a fogadásban mindig benne vagyok.
– Miben?
– A fogadás abból áll, hogy ha legyőzőm az itt jelenlévők között a legjobbat, akkor megengeded, hogy játsszak a piramis játékoddal. Ez volt a kedvenc játékom. Hórusz sokat rágta a fülem, hogy játszhasson vele, de én féltettem tőle. Azonban az ötlet tetszett. Hórusz bár jól játszott, de azért sokan arattak már felette győzelmet. Most is ebben bíztam.
– A fogadás részemről rendben, de hogy fogod kideríteni, hogy itt ki a legjobb játékos.
– Mi sem egyszerűbb – veregetett hátba. – Majd kialakítunk fordulókat, úgy, hogy mindenki sorra kerüljön mindenkivel. Aki megnyeri a végső játékot, az lesz az én vetélytársam.
A játék elkezdődött. A vendégek nagyon élvezték a játszmákat, egymást követték a jobbnál jobb játékosok. Végül egy alexandriai férfi, Ménész aratott győzelmet. Egyre nagyobb tömeg fogott minket közre, Hórusz és Ménész játékát figyelve. A dobópálcák fellendültek, elkezdődött az utolsó „harc” a végső győzelemért. Az emberek elkezdték kántálni a nekik szimpatikusabb játékos nevét. Hórusz és Ménész igen ügyesen és szerencsésen játszottak, fej fej mellett haladtak. Nehéz volt megjósolni a játék végkimenetelét. Egyszerre csak egy leány jelent meg Hórusz jobb oldalán. Először csak megtöltötte az üres boros kancsókat és szép virágfüzéreket helyezett melléjük. A kíváncsiságát felkelthette a szenet, mert megállt Hórusz mellet és egy ideig csendben nézte, majd megszólalt:
– A nevem Nofret és szeretném elmondani, hogy ön kitűnően játszik. Odahaza is sokat játszik? Nehéz ez a játék? Mióta érdeklik a táblásjátékok? A barátai is olyan jók, mint ön?
A kérdései meg csak jöttek és jöttek. Eleinte Hórusz szűkszavúan válaszolgatott. Hórusz nem olyan ember volt, aki udvariatlanul ráförmed egy leányra, még ha az illető szolgáló is. Nem értettem a lányt, a szolgálók nagy lehordást kaptak, ha úgy beszéltek egy felettük állóval, hogy az nem adott rá engedélyt. Lehet, hogy más ezt rossz néven vette volna, de Hórusz messze ismert volt kedvességéről. Nem tudott egyszerre beszélgetni és koncentrálni is a játékra, ezért hát így szólt a leányhoz:
– Hölgyem, most nem tudok beszélgetni. Ha nem nyerem meg ezt a döntőt, akkor Basztet barátom – itt felém intett – megnyeri a fogadást. Ezt pedig nem szeretném, ugyanis igen hencegős típus. – Én csak mosolyogva hallgattam, le is tagadhattam volna, de igaz volt. Imádtam győzni. A lány hirtelen rájött, milyen tiszteletlen volt. Amikor sietősen távozott volna, Hórusz még utána szólt:
– Ha majd egyszer újra itt vendégeskedem, megtanítom önt és szolgáló barátai a játék fortélyaira. A lány szégyenlősen elmosolyodott, de azt még észrevettem, hogy szélesebb mosoly ült ki az arcára, amikor elfordult. Aztán üdvrivalgás tört ki, Hórusz nyert. Hatalmas tapsot kapott mindenkitől, a leánytól, Nofrettől is. Még én is szívből örültem a győzelmének.

A vacsora végeztével az asztaltársaságok beszélgetni kezdtek. Egy ideig figyeltem az embereket, ám egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik asztalnál egyre többen gyülekeznek. Vajon mi történhetett?
– Kedves feleségem, mit szólnál, ha átsétálnánk ahhoz az asztaltársasághoz, és kipuhatolnánk a gyülekezés okát? – kérdeztem életem párját.
– Ahogy óhajtod, férjem. – válaszolta, és elindultunk.
Az asztalhoz érve ismertem fel régi kedves barátomat, Imanit, aki épp egy szép kidolgozású játéktáblát mutatott a többieknek. Különleges, szép mívű szenet-tábla volt, gyönyörű fajansz bábukkal, és szépen faragott dobópálcákkal. Elámultam a látványától. Ó, bárcsak játszhatnék egy ilyen játékkal! – S gondolatban már láttam is magam, barátommal szemközt, amint épp dobáshoz készülök.
– Képzeljék el, kedves barátaim, hogy ez egy különleges, és igen ritka játéktábla. Csak 4 darab készült belőle, és az egyik az enyém!- mondta épp Imani a bámészkodóknak. – Ért valaki Önök közül a szenethez? Szívesen játszanék egy menetet, ha van jelentkező.
– Kedves barátom, Imani! Megismersz? Kisfiú korunk óta nem találkoztunk, de én rögtön tudtam, hogy te vagy az! Amon megvilágosította elmémet! – szólítottam meg.
– Micsoda öröm és meglepetés! Tényleg sok éve már, hogy együtt játszottunk a porban, kedves Paszeri barátom! – válaszolta.
– Csodálatos ez a játék, igazán különleges. Játszhatok veled egy menetet?
– Megtisztelnél vele, barátom!
Ekkor feleségemhez fordultam:
– Kedvesem, ez a játék el fog tartani egy ideig, nyugodtan fáradj vissza asztalunkhoz, barátnőidhez. – mondtam neki.
– Thot vezesse kezeid minden dobáskor, kedvesem! Legyen tétje a játéknak, fogadjatok valamiben, férjem. Visszavárlak asztalunkhoz, győzelmed hírével. – válaszolta, és elvonult. Imanihoz fordultam:
– Igaza van feleségemnek, érdekesebb a játék, izgalmasabb, ha tétje van. Mi lenne, ha abban fogadnánk, hogy ha nyerek, kölcsönadod nekem egy időre a szenet-játékodat?
– Érdekes ötlet. – válaszolta. – Nagyon szeretem ezt a játékot, nem szívesen válnék meg tőle, de rendben van. Találkozásunk örömére, ha te nyersz, tiéd a játék egy hétre. Megegyeztünk?
– Nagyszerű. Thot isten vezesse kezeimet győzelemre, és lásson el kellő bölcsességgel, hogy le tudjalak győzni téged.
Elhelyezkedtünk, és játszani kezdtünk. Jól indult a játék, hamar felkerültek a bábuk a táblára, egyre jobban belemelegedtünk, élvezettel dobáltuk a pálcákat, sűrűn mormolva imát az istenekhez, jól vezessék a kezünket. Ám ekkor egy néző hümmögése zavart meg az összpontosításban. Már nem először jelezte így, hogy valami nem tetszik neki. Felnéztem, és egy idősebb férfit pillantottam meg, aki összehúzott szemöldökkel figyelte minden mozdulatunkat. Imani ekkor 3-at dobott, és lépett. Az idegen ekkor feljajdult:
– Ajjaj! – mondta. – Miért nem azzal lépett? Akkor a 15. mezőre érve még egyszer dobhatott volna!
– Ne haragudjon, de tudom, mit csinálok. – mondta Imani.
– Én már elég rég játszottam ugyan, de azért jól átlátom a helyzetet!- válaszolta emelt hangon.
– Kedves a figyelmessége, de kérem, ne zavarjon meg a játékban. – szólt Imani. – Folytassuk.
– Én már léptem, amíg beszélgettetek. Te jössz, barátom.
Imani áttekintette a bábuk állását, és miközben a pálcákat rázta, arra gondolt, 3-mal átugorhatja a páromat. Eldobta a pálcákat, de 2-t dobott.
– Hmm. – hallatszott megint. – Ezzel nem lehet a bábukat átugrani! – mondta lekicsinylően.
– Kérem, tartsa meg a véleményét magának! Így nem tudok figyelni! – szólt Imani egyre dühösebben.
Most én kerültem sorra. Abban a pillanatban, hogy dobtam, az illető megint hümmögött egyet. Szerencsétlenségemre 1-et dobtam, így az egyetlen bábu, amellyel léphettem, a Rossz Házába lépett. Elsüllyedt. Most kezdhetem elölről.
– Nahát-, nahát! – hallom ekkor. – Micsoda figyelmetlenség! Ha korábban máshogy lép, nem járt volna így.
– Pont ön miatt rontottam el… egyfolytában hümmög és beleszól a játékba! Nagyon zavaró, nem gondolja?
– Bocsássanak meg, nem zavarok többet. – ígérte. De abban a pillanatban, hogy társam dobott, máris hallatta a hangját.
– Óh…
– Kérem!
– Jaj, sajnálom! Nem szeretném zavarni a játékot, de… egy emlék jutott eszembe édesapámról, amikor kisfiú koromban tanított szenet-játékot játszani. Ő dobta így a pálcákat. Ígérem, nem szólok többet.
Egy ideig csendben maradt. Imani az egyik bábujával a 20. házban állt, másikkal a 24.-ben. A 24. házban állóval szeretett volna lépni, ám ekkor a férfi újra megszólalt:
– Azzal nem léphet! A másik a 20. házban áll, azon tilos bábut állomásoztatni, azzal lépjen!
– Óh, Ptah! Miért tanítottad őt beszédre? Mit tegyek, hogy végre elhallgasson, és befejezhessük nyugodtan a játékot? – fohászkodott barátom.
Olyan érzésem támadt, mintha szándékosan csinálná. De vajon kit akar összezavarni? Engem, vagy a barátomat? – kérdeztem magamtól. – Jó lenne tudni! Azt hiszem, el kell majd beszélgetnem kedves feleségemmel.

A fogadás

Kedves Zaliki!
Meghívtak egy lakomára, s azt mondták,
hívjak meg valakit, aki kedves számomra,
hozzam el őt is a lakomára.
Lenne kedved velem jönni?
Üdvözlettel: Baketamon

Ezt találtam az ágyam mellett, mikor felébredtem. A legjobb barátnőm elhívott egy lakomára! De nem akármilyenre! A legelsőre életemben! Gyorsan átszaladtam hozzájuk. Megköszöntem, hogy engem választott, s megkerestük a legszebb ruháinkat.
– Na és ehhez a szoknyához mit szólsz? – kérdeztem izgatottan.
A kedvenc ruhámat viseltem, amely a szabadon lengő, fodros, enyhén csillámos ujjaival, bokáig érő, pörgő szoknyájával nyerte el tetszésem.
– Remek! – válaszolta ruhaszakértő barátom. – Emlékszel még arra a játékra, amit múltkor láttunk anya könyvében?
– Persze! A Mehen játék! De mindegy is, csak a fáraóknak van olyan.
– Ne add fel! Tudod miért?
– Nem.
– Mert megajándékoztak egy Mehen játékkal!
– Hogyan?!
– Úgy, ahogy a lakomára hívtak meg! Megmentettem Il.Ramszesz fiát, Merenptah-t egy krokodiltól, s jutalmul adtak nekem egy Mehen játékot és meghívtak a lakomára!
– Szerencsés vagy! Kérlek, mondd el, hogyan győzted le! Nem is tudtam, hogy ilyen erős barátnőm van!
– Áh, nem vagyok én erős! Csellel győztem. Amikor tegnapelőtt, a teve napján éppen hazafelé tartottam a piacról, kint sétáltam a Nílus mellett, s kiáltozást hallottam a nád felől. Hát, istenem! Egy szép ifjút pillantottam meg, amint egy krokodillal küzd a parton. Látszott, hogy az állat áll nyerésre, ezért belenyúltam a kosaramba, kikaptam a nyers húst, amit a piacon vásároltam, és behajítottam a folyóba. A pikkelyes hüllő meg, nosza, utána! Az ifjú alig győzte köszönni! Majd bemutatkozott, a palotába kísért, hívatta apámat, anyámat, nekik egy-egy zsák aranyat, nekem pedig a Mehen-t adta jutalmul.
– Azta! És majd megnézhetem a Mehen-t?
– Ha le tudsz győzni Szenet játékban akkor kölcsön adom egy hétig! Áll az alku?
– Áll az alku! – Kezet ráztunk, s mohó tekintettel néztünk egymásra.
– Hogy elment az idő! El fogunk késni! Siessünk! – Kiáltotta Dzsafetnabeti, Baketamon édesanyja. Ő is eljött a lakomára, mivel minket még nem engednek be egyedül, kísérő nélkül.
Azzal elindultunk a lakomára azon a szekéren, amit nekünk küldtek gyönyörű lovakkal. Hamar odaértünk. Ahogy beléptünk az ajtón, szemünk, szánk elkerekedett a látványtól, hiszen ll.Ramszesz lenyűgöző palotájában volt a lakoma! Hatalmas mennyezet, gyönyörű gyertyák és gazdag díszítések! – Bárcsak itt laknék! – gondoltam magamban.
– Na gyere, menjünk játszani! – ébresztett fel álmodozásomból, majd egy asztalhoz kalauzolt, amely a szoba egyik sarkában állt. Dzsafetnabeti a felnőttek asztalához ült, s onnan figyelt minket.
Leültünk, elindult a játék. Én kezdtem. Dobtam a pálcikákkal: 3:1. Éljen! Most hármat léphetek. Ezután Baketamon következett: neki is 3:1! Majd megint én: 2:2. Baketamon: 3:1. A csudába! Barátnőm elért a bűvös mezőre, ezért léphetett a békával! Az én vesztemre! Ekkor egy ifjú, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint Baketamon, odajött hozzánk.
– Üdvözöllek Titeket!
– Üdvözlünk Téged! – mondtuk egyszerre.
– Milyen szép ez a terem, nem igaz?
– De, nagyon – válaszolta Baketamon.
– Még be sem mutatkoztam! Edfu vagyok.
– Én Zaliki.
– Az én nevem pedig Baketamon.
– Szép neved van! Mint III. Thotmesz lányáé!
– Köszönöm – Baketamon kissé elpirult.
Viszont engem zavart, hogy itt volt Edfu, mivel ha Baketamon nem tud figyelni a játékra, akkor nem tudunk játszani, én így nem nyerhetek és akkor soha nem fogok játszani a Mehen játékkal.
Nekem volt egy bátyám, akit Edfunak hívtak, de gyerekkoromban, egyik éjjel rablók törtek ránk és elragadták őt valamennyi értékünkkel együtt! Riadóztattuk a helyi őrséget, keresőcsapatokat szerveztünk, de nem lett meg a bátyám, sem az értékeink… – válaszolta épp Edfunak barátom.
– Nyertem! – kiáltottam boldogan.
– Hogyan?! – kérdezte csodálkozó tekintettel Baketamon – De hát én nem is léptem! Hadd nézzem!
– Hajajj, – gondoltam magamban – ugye nem gondolja, hogy csaltam?!?
Gyorsabban vert a szívem, felgyorsult a légzésem – sőt, lehet, hogy a tenyerem is izzadni kezdett!
– Jól van, tisztességgel nyertél! Nyerő dobásod volt: 4:0! Tessék, a Mehenem! Akarom mondani: a Mehened! – mosolygott rám.
Visszamosolyogtam:
– Köszönöm. Ígérem, vigyázni fogok rá!
Hárman együtt odamentünk Dzsafetnabetihez, és a többi vendéghez.
– Az mi ott a válladon? Egy sebhely? – kérdezte barátnőm Edfutól.
– Nem. Anyajegy. Azt mondja mindenki, hogy nagyon különleges.
Baketamon lehúzta válláról a ruhát, s megmutatta Edfunak az ő anyajegyét:
– Nézd, egyformán nap alakú anyajegyünk van! Tehát te….te…Te és Én testvérek vagyunk! Te vagy az elveszett bátyám!
Mindenki felkapta a fejét, abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott, s meghatottan törölgették könnyeiket.
– Fiam! Hadd nézzelek! Hogy érzed magad? Annyira örülök neki, hogy láthatlak! – lépett oda Dzsafetnabeti.
Majd a testvérpár átölelte egymást, s imádkozott Amonhoz, annak érdekében, hogy örökre együtt éljenek boldogan. Majd miután hazafuvaroztak, elköszöntünk egymástól. Beszélgető alakjukat sokáig követtem tekintetemmel, közben arra gondoltam, milyen lenne, ha nekem is lenne testvérem.
Ami a Mehen-t illeti, jól bántam vele, megtanultam játszani is. Holnap kell visszaadnom Baketamonnak. – De előtte nincs kedvetek játszani velem? Megengedem, de akkor nektek is vigyáznotok kell rá! Ez egy különleges társasjáték!

A szenet játszma

Ahmed és Pachere jó barátok voltak. Egy kellemes délutánon, a nagy meleg óráiban elhatározták, hogy szenet játékkal töltik el az időt. Nagyon jól mulattak, nevettek, közben frissítő sört iszogattak.
Egyszer csak arra járt Meri-Szahmet, aki szörnyen nagyravágyó ember hírében állt. Oda is állt a játékosok mellé, majd többször leszólva játékosi képességeiket öndicséretbe kezdett. Végül azt is mondta, hogy könnyedén legyőzné bármelyiküket szenet játékban. Ahmed és Pachere türelmesen viselték egy ideig a kellemetlen fickó szurkálódását, de – mivel az egyiptomi büszke ember – Ahmed végül kifakadt ellene. A vitának az lett a vége, hogy a játék végén a győztesnek kell kiállnia Meri-Szahmet ellen, és a győztes megkapja a táblát is.
Ahmed és Pachere játékában Ahmed nyert. Amikor így ő ült le a játéktábla mellé, szikrázó tekintettel nézett Meri-Szahmetre, aki csak fölényesen mosolygott felé. Meri-Szahmet gőgös megjegyzéseivel egyre idegesebbé és figyelmetlenebbé tette ellenfelét. Pacheri ijedten látta, hogy a játéknak nem lesz jó vége, ha barátja nem szedi össze a nyugalmát. Úgy helyezkedett, hogy csak a barátja lássa, majd mutogatva kérte a nyugalmát.
Ahmed vett egy nagy levegőt, és a sóhajtással elszállt az idegessége, lépései kiegyensúlyozottak lettek. Ez után már csak néhány lépés kellett, hogy MeriSzahmet elveszítse a játékot. Fölényes mosolyával együtt ő is eltűnt a színről. Hagyta Ahmedet és Pacheret tovább játszani, míg ő szégyenébe burkolózva elballagott. A két jóbarát pedig tovább játszotta az istenek játékát addig, amíg csak kedvük tartotta.

Egyik nap, mikor semmi dolgom sem volt nagy meglepetés ért. Egy követ érkezett hozzám, aki elmondta, hogy szívesen várnak a lakomán, amit a fővárosban Thébában fognak megrendezni a gyönyörű völgyünnep szertartásai után. Azt is mondta, hogy egy társamat is elhozhatom magammal. Mivel a völgyünnep egy holdhónap múlva kezdődött, volt időm arra, hogy kigondoljam, egyáltalán elmegyek-e, és ha igen akkor kit vigyek magammal. Döntésem pár nap múlva megszületett. Az egyik barátomat Amenhotepet felkerestem, hogy megkérdezzem tőle, lenne-e kedve eljönni velem. Ő persze igennel válaszolt és nagyon örült. Elmondtam neki, hogy mikor, és hogy hol lesz. Még sohasem voltam lakomán, sőt a fővárosban sem jártam. Az eddigi életem során szinte ki sem mozdultam Neheb környékéről.
Pár nappal a lakoma előtt felkerestem Amenhotep-et, és elindultunk. Úgy gondoltam, hogy ha már Thébába megyünk, akkor a gyönyörű Völgyünnep alkalmából áldozhatnánk ott az isteneknek és utána elmennénk a lakomára. Az út rövid volt és nem történt velünk semmi jelentős. Mikor odaékeztünk az ünnepség már elkezdődött. A thébai háromságot a papok már ráhelyezték a szent bárkára és a körmenet már nagyban zajlott. Mint sokan mások, úgy mink is ételt és virágot áldoztunk az elvonuló isteneknek. Mikor vége lett Amon, Mut és Honszu menetének, elmentünk a csarnok épületéhez, ahol a lakoma került megrendezésre. Rengetegen voltak és senkit sem ismertem Amenhotepen kívül. Az épület gyönyörűen fel volt díszítve. Úgy találtuk jónak, hogy míg az ételeket fel nem szolgálják, azzal tölthetnénk az időt, hogy szenetet játszunk. Amenhotep hozott magával táblát és bábukat. Azt mondta, hogy van nála még egy másik játék is, ami az ő kedvence, és hogy a szenet után játszhatnánk azzal. Kiraktuk a táblát és a bábukat az asztalra és elkezdtünk játszani. Hatalmas hangzavar töltötte be a csarnok épületét. Mikor Amenhotep nyerésre állt, egyszer csak odajött hozzánk egy vadidegen személy, és kérdezgetni kezdett. Hogy honnan jöttünk meg ilyen általános kérdéseket tett fel.
Amenhotep alig tudott odafigyelni a szenetre, pedig úgy tűnt, győzni fog. Mikor már tényleg elegünk lett ebből az idegenből, Amenhotep udvariasan elküldte őt. Így folytatni tudtunk a szenetet, és nemsokára fel is szolgálták a lakomát. 

A lakoma és a khebitek akrobatikus elemekkel tarkított csapattánca után kihívtam Teti barátomat egy szenet játékra. Teti megígérte, ha nyerek, kölcsönadja nekem kedvenc játékát, a mehent, amit már régóta szerettem volna kipróbálni.
Épp elkezdtük a játékot, amikor odajött hozzánk Tia és kérdésekkel halmozott el minket, így nem tudtunk a játékra figyelni. A lány nem ismerte a szenet szabályait ezért megkérte Tetit, hogy magyarázza el neki a játék menetét és lényegét.
– A szabályok a következők – mondta Teti, – van egy tábla, amit 3×10 kocka alkot. Ezeken a kockákon a két játékos 5-5 bábuja „S” alakban kell, hogy végighaladjon. Eközben a középen levő oszlopban a 15.-ik az utolsó oszlopban 26-30. kocka meg van jelölve. Ezek irányítják a bábuk útját. A lépések számát dobópálcával, vagy asztragalosszal határozzuk meg.
Reméltük, hogy Tia gyorsan továbbáll, de csak nem hagyta abba a kérdezősködést. Kérdéseivel zavarta Tetit, ami nekem kedvezett, de nem tartottam becsületesnek, hogy így nyerjek.
Ízlett a vacsora? – érdeklődött Tia.
Igen az el fult nagyon jól készítette el a szakács, és a nyárson sült galamb is igen finomra sikerült, bár én mézbe pácoltam volna sütés előtt – válaszoltam.
Mondd Teti, milyen hangszeren tudsz játszani?
Hárfán – felelte idegesen Teti.
Én meg tudom szólaltatni a lírát, a kettős auloszt, a tamburint is, te nem ismersz más hangszert?
Nem! – kiáltotta mérgesen Teti
Tia ezen megsértődött és dühösen otthagyott minket. Tovább játszottunk. Szoros vetélkedés volt, de végül én lettem a győztes. Teti jól viselte a vereséget, gratulált nekem és betartotta ígéretét. Nem sokkal később hozta is a mehen tábláját.
– Még sosem játszottam ezzel a kígyós játékkal, elmagyaráznád a szabályait? – kértem barátomat.
– Látod, ez egy kör alakú tábla – mondta Teti.  A játékmező olyan, mint egy tekeredő kígyó teste. A mezők száma változó. A játék menete a kígyó farkától, a fejéig halad. A bábukat 3 hím-, és 3 nőstényoroszlán alkotja, valamint szükség van még 6 x 6 színes golyóra is. A játszma során a másik játékos oroszlánjait kell elnyerni.
Hogy biztosan megértsem a játékszabályokat, játszottunk egy menetet. Így nagyon jó hangulatban telt az est hátralévő része.

A lakomán rengeteg ember jelent meg. Voltak köztük urak, hölgyek, idősek és fiatalok egyaránt. Éppen az egyik süteményes asztal mellett álltam, miközben azt figyeltem, hogy a szolgálók milyen sebtében szolgálják fel a vendégek számára az ételeket és hideg frissítőket. A király és tanácsosai egy távolabbi asztalnál ültek. Ínyencségeket falatoztak, kortyolgatták italukat és élvezték a meleg napsütést. Leemeltem egy ínycsiklandó tortaszeletet a pultról és az egyik közeli asztal felé indultam.
Éppen hogy helyet foglaltam, amikor egy régi, nagyon kedves barátom jelent meg mellettem.
– Szervusz Hotepheresz! Annyira örülök neked! Olyan régen találkoztunk! Foglalj helyet!-mondtam.
– Köszöntelek! Valóban nagyon régen láttuk egymást. Mi történt mostanában feléd? – szólt, aztán kihúzta a velem szemben lévő széket és leült.
– Tudod, igazán semmi. Még mindig a kis családommal élek a külvárosban. Hát veled mi a helyzet?
– Nemrégiben igencsak megsegítettek az istenek! A király maga mellé vett egyik legfőbb szolgálójának, így feleségemmel és két gyönyörű leányommal a palotában élünk. – mesélte.
– Jaj de jó! – mondtam – Ennek igazán örülök! Tudom is, hogyan ünnepelhetnénk meg! Szívesen játszanék szenetet. Lenne kedved esetleg hozzá?
– Pompás ötlet barátom! Akkor hát kezdjünk is neki! – szólt.
Felálltunk és elindultunk az asztal felé, ahol a játékok voltak. Elvettük a szenet tábláját, és leültünk egy asztalhoz. Kiraktuk a bábukat, és Hotepheresz el is kezdte a dobást.
Alig egy keveset játszhattunk, amikor is megállt mellettünk a király öltöztetője, Nebet.
– Üdvözöllek benneteket! Élvezitek a lakomát?
Felnéztem.
– Igen. Köszönjük kérdésed.
Megcsillant a szeme:
– Tudjátok én is segítettem megszervezni. Rengeteg munka összehozni egy ilyen mulatságot. Beállítani a helyükre a szolgálókat, virágkötőket, kertészeket… Hihetlen! Át tudjátok érezni?
Hotepheresz szemében türelmetlenség tükröződött. A szenet olyanfajta szórakozás, melyhez nyugalom kell és logika. Nem igazán volt ínyünkre Nebet csacsogása. A szemem sarkából észrevettem, hogy egy kislány magára öntötte az üdítőjét.
– Hát persze hogy elhisszük! Istenem! Nézd Nebet! Segíts annak a kislánynak!- és a gyermek felé mutattam. – Biztosan átázott a ruhája.
Nebet odapillanott.
– Valóban átázhatott szegénykémnek, de csak nézzétek! Már segítenek neki sokan. Én szívesen maradnék, hogy nézzelek titeket. Úgysem ismerem a játékot. Elmagyaráznátok nekem?
– Nebet, ez most nem igazán alkalmas. Majd talán miután végeztünk, megkeresünk és segítünk megtanulni a játék szabályait – monda Hotepheresz.
Nebet szája legörbült.
– De hiszen senki nem foglalkozik velem ezen a délutánon. – panaszkodott – Annyira egyedül érzem magam. Talán ha beállhatnék hozzátok játszani…
Ráemeltem a tekintetem, és így szóltam:
– Nagyon sajnálom, de a szenet kétszemélyes.
Hotephereszre pillantottam és láttam rajta az idegességet. Gondoltam egyenesen megmondom Nebetnek, hogy menjen el. Kinyitottam a számat,és abban a pillanatban hallottam, hogy a király szólítja Nebetet.
– Rendben barátaim. Nekem most mennem kell. – mondta és elviharzott.
Hotepheresszel egymásra mosolyogtunk, és folytattuk a játékot. Igazán izgalmasnak ígérkezett.
Alig 30 percen belül, Hotepheresz ujjongva állt fel. Ő nyert.
– Gratulálok! Ügyesen játszottál! – dícsértem meg.
– Köszönöm a játékot! – szólt. – Azt hiszem, még van egy kis elintéznivalóm, úgyhogy elbúcsúznék. Igazán örültem a találkozásnak! – azzal megfordult és elsétált.
Néztem utána mindaddig, míg el nem nyelte a tömeg. Sétálgatni kezdtem a standok között. Megnéztem a kipakolt árukat, és elvettem egy üdítőt. Az ég már sötétedni kezdett, a családom már várt haza. Vetettem egy utolsó pillantást a vendégekre, azzal fogtam magam, és hazaindultam.

– Noa figyelj, mert te következel!
– Várj egy kicsit Mahát, annyira izgalmas a khebitek tánca, fantasztikusak ezek a mozdulatok! Olyan szépek és hajlékonyak ezek a lányok, hogy igazán nem csoda, hogy meg is feledkeztem a játékról. Hadd nézzem meg alaposabban a táblát!
Eközben azonban a fiatalemberek váratlan nézőt kaptak: Mahát egy núbiai ismerőse odalépett hozzájuk, és a kölcsönös üdvözlések után a játékról kezdett érdeklődni. Miközben Noa a következő lépésén gondolkodott, Mahátnak volt ideje válaszolgatni.
– Mi ez a játék, amit oly sokan játszanak?
– A neve szenet, az átkelés játéka.
– Hallottam már róla. Mi kell hozzá?
– Kell ez a 3-szor 10 kockás tábla, 4 dobópálca, kétféle bábuból pedig 5-5 darab. Legalább is mi ennyivel játsszuk. Egyest dobva léphetsz a játékmezőre, hogy aztán egy kanyargó kígyó vonalát követve végigmenj rajta. Persze nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek látszik.
Mivel most Noa következett, az idegen láthatta, hogyan kell dobni, és mit kell figyelembe venni az egyes lépésekkor. Kettő. Noa csaknem táncot járt a boldogságtól, amit a vendég nem értett és szóvá is tett, mert úgy gondolta, egy nagyobb érték mindig szerencsésebb. De Noa megmagyarázta, hogy most éppen ennyire volt szüksége, hogy beléphessen a célba.
Mahát azonban közel sem volt ennyire boldog. Nem akarta, hogy Noa nyerjen, ugyanis ez a ravasz fiatalember rávette arra, hogy akkor Mahát kölcsönadja neki ezt a játékot, amit még az apjától kapott. Különleges értékét az adta, hogy az apja maga faragta minden darabját, maga is díszítette. Ráadásul Noa nyerésre állt, az ő bábui pedig sorra léptek a legrosszabb helyekre: a Feledés házába, ahol sokáig ácsorgott, a 10. mezőre, ahol kimaradt a dobásból. Az idegen ifjú megjelenése viszont reményt keltett benne: kérdéseivel talán elvonja Noa figyelmét a játékról. Nem is csalódott, mert a vendég minden egyes lépésnél megkérdezte őket, hogy miért éppen azt lépték, amit léptek, mit jelentenek az ábrák, hogyan lehet ügyesen dobni, mitől különleges a 15. és az utolsó öt „ház”azokkal a jelölésekkel.
Mahát egy ideig türelmesen válaszolgatott a kérdésekre, de aztán megpróbálta az ifjú figyelmét másra terelni: felhívta figyelmét a szebbnél szebb táncosnőkre, aztán elküldte innivalóért, de közben egyre idegesebb lett. Ő volt a tapasztaltabb játékos, mégis ő állt rosszabbul. Amilyen szerencsés fickó ez a Noa, bábuival hol olyan mezőre lépett, ahol újra dobhatott, hol védettséget élvezett, hol párba került, de a legrosszabb talán az volt, amikor egységben állt 3 bábu, ő pedig nem léphette át azokat. Noának akart rosszat, de maga ellen dolgozott, visszafelé sült el a terve: Noa nyugodt maradt. Mahát úgy érezte, ez az istenek büntetése, amiért nem becsületes, tisztességes küzdelemben akart győzni. Magában gyorsan bocsánatot is kért ellenfelétől.
Talán az istenek is meghallották ezeket a szavakat vagy a tiszta gondolatokat a tiszta logika követte, de a játék állása lassan megváltozott, hamarosan Mahát került előnybe. Bábui szinte libasorban vonultak be a célba, miután védettséget élvezve, a rettegett Feledés házát elkerülve szinte megtorpanás nélkül jutottak el az utolsó mezőkig, ahol, ha kettes kellett, akkor kettest dobott, ha egyesre volt szükség, akkor egyese lett. A kiemelt bábuja győztes hadvezérként vonult a célba, ő pedig boldog örömmel vette tudomásul, hogy mégsem kell kölcsönbe adnia az apai örökséget.

– Hannalia, nézd! Szenet! Ez az a játék, amiben nagyon tehetséges vagy. – mondta Rebekka az egyik barátnőjének, látva az asztalon lévő játékot.
– Én is szeretem ezt a játékot. – felelte egy hang, ami az asztal alól érkezett. Hannalia és Rebekka kissé megijedtek, de aztán meglátták a hang gazdáját, aki felbukkant az asztal alól. A két barátnő észrevette, hogy Vitéz Peteriász volt az, jó barátjuk, aki egy bábut vett fel a földről.
– Mondd csak, Hannalia, játszol velem egy menetet? – kérdezte Peteriász. Hannalia azon tűnődött, mennyire lehet jó játékos Peti – mert egyébként így szokták szólítani -, azután rábólintott. Peti elmosolyodott és így szólt: – Tudod mit? Legyen valami tétje a játéknak, az úgy izgalmas. Ha nyersz, kölcsönadom a kedvenc táblajátékomat.
– Valóban?! Ezt egyszerűen nem hiszem el! – kiáltott fel Hannalia. Rebekka, aki zokon vette, hogy megfeledkeztek róla, nem értette a dolgot, ezért feltette a kérdést:
– Miért ennyire hihetetlen ez? – és értetlenül nézett Hannaliára. Ő pedig elnevette magát, hiszen még ő is furcsállta, de már nem kérdezte erről Petit.
– Én sem tudom, miért, de a kedves Peteriásznak nagyon fontos ez a játék. Egyszer láttam a házukban, és megkértem, hogy játsszunk vele, erre ő a hóna alá dugta, kiviharzott a szobából és elrejtette. Azóta rágom a fülét, hogy adja ide, de nem akarja. – felelte Hannalia. Rebekka ezt tudomásul vette, megvonta a vállát és Peti háta mögött állva nézte a játékot.
Peteriász udvariasan megengedte, hogy a barátnője kezdjen, mert ugye a lányoké az elsőbbség. Hannalia elindította a játékot, amit Peti lépése követett, azután ismét egy újabb és újabb lépés következett. Rebekka illedelmesen hallgatott, nem szólt közbe, hagyta barátait gondolkodni. Inkább tanulmányozta a játékot, hogy a következő alkalommal ő is tétre játszhasson. Már-már a játék felénél tartottak, Rebekka is érteni kezdte a logikáját, de nagyon úgy tűnt, hogy Hannalia áll vesztésre. Nagyon kár volt, mert így talán sosem próbálhatja ki Peteriász játékát. Ekkor egy másik ember lépett a táblához, magas fekete hajú fiú volt. Hannalia azt gondolta, talán a poharát szeretné elvinni, ugyanis legalább három gazdátlan kupa sorakozott az asztalon. De a fiú nem nyúlt át a tábla fölött egyik serlegért sem, csak állt az asztalka mellett. Azonban nem olyan csöndesen, szinte láthatatlanul, mint Rebekka, rátámaszkodott Hannalia széktámlájára és a tábla fölé hajolt.
Mi ez a furcsa játék? Olyan, mint a…? – mondta, de nem fejezhette be:
Pssszt! – figyelmeztette Rebekka. – Nagy a tét!
A furcsa fiú egy ideig csöndben is volt. Talán öt percig bírta, aztán megint szóra nyitotta száját. Rebekka persze rávillantotta szikrákat hányó szemeit, de a fiú csak azért is megszólalt:
Ó, már értem, viszont akkor miért nem ebbe az irányba lépsz? – mutatta Petinek, a tábla közepére nyúlva. – Te pedig megpróbálhatnád azt, hogy…
Kérlek, légy oly szíves, maradj csöndben, szeretnék gondolkodni, mert nagy a játék tétje. – kérte Hannalia. – Ráadásul vesztésre állok.
Azt én is látom, ezért mondom, hogy… – Rebekka rákacsintott barátaira és a fiú szavába vágott: – Nézd csak, te már láttad? Gyere, nézzük meg közelebbről! – azzal karon fogta és elsétáltak a táblától. Hannalia díjazta ezt a cselekedetet, és végre a játékra koncentrált. Meg is nyerte a játékot. De aztán megkérdezte, miért is olyan különleges Peti játéka.
Tudod, ezt még a nagymamámtól kaptam, aki már régóta Anubisz birodalmában, az alvilágban él. Ezért nagyon sokat jelent nekem ez, az utolsó ajándék, amit tőle kaptam. Nagy kincs lesz a birtokodban, amikor odaadom. Úgy őrizd, ahogy én. A nagymamám lelke van benne.

Hudák Dóra

Tánc közben

A Paszer vezér által rendezett pompás lakomán nem csak rengeteg ízletes étel és ital volt feltálalva, hanem különféle színesebbnél színesebb táncmutatványokat láthattunk. A táncokat általunk igen kedvelt hárfa, kettős aulosz, tamburin, nay, líra és lant kísérte.
A sok előadás után többünknek kedve támadt játszani. Ranofer és én a szenet játék mellett döntöttünk, a többiek pedig 20 kockát akartak játszani. Ezt hosszasan megbeszéltük. Ezután mindnyájan elsiettünk játszani.
Kértünk Ranoferrel egy szenet táblát és hozzá bábukat egy szolgától, és leültünk egy asztalhoz. Gyorsan átismételtük a szabályokat és egy asztragalosz segítségével eldöntöttük, hogy ki kezd. Sajnos Ranofer dobott nagyobbat, így ő kezdett.
Mielőtt azonban barátom lépett volna felajánlotta, hogyha én nyerek, odaadja a kedvenc játékát. Természetesen beleegyeztem, és elhatároztam magamban, hogy mindent beleadok, hogy én győzhessek.
Amikor már a harmadik táncos-bábummal léptem volna be az „s” alakba és Ranofer a másodikkal, odalépett hozzánk egy idegen. Fura alak volt és attól kezdve, hogy odalépett hozzánk be sem állt a szája. Én csak annyit értettem, hogy barátkozni szeretne, azért mert eddig senkivel sem sikerült. Próbáltuk udvariasan a tudtára adni, hogy folytatni szeretnénk a játékot, de az idegen nem hagyta magát. Sőt, amint meghallotta a játék szót, nem csak a magánéltéről kezdett beszélni, hanem elkezdett faggatni, kérdezgetni minket, hogy milyen játékot játszunk, és hogy nem játszhatna-e a győztessel, miután elmagyaráztuk neki a szabályokat
Láttam, hogy Ranofer nem nagyon tud odafigyelni a játékra és már kezdtem én is elveszíteni a türelmemet. Most egy kissé durvábban szólítottam meg az idegent, de ő rám sem hederített, csak tovább könyörgött barátomnak és nekem. Mivel nem tudtam mit csinálni, és nem akartam udvariatlan lenni, beléptem a harmadik bábuval az „s” alakba. Ranofer még mindig a második bábuval küszködött. Már olyan piros volt a feje, hogy azt hittem, hogy feláll és leüvölti az idegent. Ehelyett megfogta a két asztragaloszt, és dobott velük összesen egy nyolcast, amivel nem sokra ment. Én következtem, megindítottam az ötödik bábumat, de csak kettőt sikerült össz-vissz dobnom, mert az idegen éppen a fülembe ordított, hogy válaszoljak neki. A kettes mezőn viszont volt egy akadály, ami azt jelentette, hogy kimaradok két körből. Mikor ezt megállapítottam olyan mérges lettem az idegenre, hogy legszívesebben visszaordítottam volna. Ezt nem tartottam jó ötletnek, ezért inkább felálltam, és halkan megmondtam neki, hogy most nem érek rá se én, se a barátom a csevegésre. Megmondtam neki, hogy nem bírok miatta koncentrálni. Erre az idegen nem reagált semmit, csak szitkozódva elment, és eltűnt a tömegben.
Megkönnyebbülten visszaültem a helyemre és vártam, hogy leteljen a két kör. Ranofer is nagyon megörült, és most már kitisztult fejjel, koncentrálva megfogta a harmadik bábuját, és lépett ötöt. Dobott még egyet. Ezzel a dobással beléptette a bábuját az „s” alakba.
Én következtem, és a dobásaim eredménye hat lett. Ráléptem a huszonharmadik mezőre. Már csak hét mező hiányzott. Ranofer kilencet dobott. Rám került a sor és nyolcat dobtam, és ezzel megnyertem a játékot.
Ranofer felállt, és csalódottan átadott egy csomagot. Egy táblát találtam benne és hozzá öt fekete és öt fehér egyiptomi bábut.

Elbaltázott szenetjáték

Miután Mahu leült a vezír mellé egyértelmű lett, hogy nem jön vissza közénk, így én és Hathor barátom úgy döntöttünk, hogy végre pontot teszünk egy régi ügy végére, és Hathor lejátssza a rég esedékes szenetjátszmáját Pepivel, aki azt ígérte, hogy az kölcsönadja az éppen most elkészült zsonglőrlabdáit, hogy mi is megtanulhassuk a mutatványt, ahogy Mahu, és egyszer mi is talán egy nagyúr asztalánál ülhetünk egy lakomán.
Mikor megérkeztek a zenészek és a táncosok kerestünk is egy félreeső zugot, és a földön ülve elkezdtük a játékot. Alighogy letettük a fatáblát szinte már csak a játékra tudtunk figyelni, mintha a hárfa és a kettős aulosz zene is elhalkult volna, és csak halványan derengett, hogy a szólótáncos belekezdett a tjenef-táncba.
Hathor már ki is húzta a tábla kis fiókját, hogy elővegye a dobópálcákat és a bábukat. A háta mögé dugta a hegyes magasat és a laposat, majd az öklét előre tartva Pepi választott, övé lett a magas, tehát Hathor dobhatott először a pálcákkal. El is hajította mind a négyet, hatos jött ki, így el is indult a táblán előre az elől álló alacsony bábuval. Pepi azonban ugyancsak hatost dobott, így szorosan haladt mögötte. Barátom már épp átjutott volna az utolsó sorba, amikor Pepi nem kegyelmezett, és leütötte, így mehetett vissza a kezdővonalra.
Ilyen a mi szerencsénk. Hogy fogunk így urak asztalánál lakomázni? Hathor aztán újabb támadást indított, de most két bábuval egymás után lépkedett, míg Pepi a végén, a sólyom mezőjén toporgott, hogy bejusson a bábujával, de sehogy sem jött ki neki a hármas szám. Talán megfordult a szerencsénk.
Ekkor néztünk fel először, mert egy idős néni megszólított minket.
– Nem hallottátok, hogy egy fiú elszédült a melegtől, és elájult itt valahol a közelben?
– Nem hallottunk mi semmit, csak a Szenetre tudtunk figyelni. Nagy a tét – mondta Hathor, miközben azon gondolkodott, hogy vajon az első bábuját kéne megtolnia, vagy a hátsókat előrébb hozni.
– Mi tényleg nem tudunk semmit. Tessék inkább megpróbálni a táncos lányok mögött. Ott vannak a szolgák, biztos köztük lehetett valaki rosszul – mondta Pepi, aki pedig Hathor visszaverésére szőtt éppen tervet.
– Én vagyok a palota rekhetje, és úgy hallottam, hogy valakinek segítségre van szüksége – mondta az idős asszony. Ekkor aztán mindannyian talpra ugrottunk.
– Ne tessék haragudni! Azonnal elkísérjük a szolgákhoz, csak át kell itt menni az oszlopok között és odajutunk – mondta Hathor, és azonnal összepakolta a szenetkészletet.
MIkor odaértünk szerencsére az ifjú már magához tért. Éppen ébredezett, és az idős rekhetre sem volt szükség, de azért még hazakísértük. Ő pedig megáldott mindannyiunkat, és azt jósolta, hogy Hathort még aznap nagy szerencse éri. Tulajdonképpen így is lett, mert Pepi odaadta nekünk a labdákat. Azért a szerencse majd akkor lesz teljes, ha úgy tudunk zsonglőrködni, mint Mahu.

A nehéz játszma

A lakomán, ami gyönyörű és fényűző volt, éppen játszottam a barátommal, Thotmesszel az egyik kedvenc játékunkat, a szenetet.
A játék nagyon izgalmas volt, pláne, hogy tétre játszottunk, ugyanis barátom megígérte, hogy ha nyerek, akkor kipróbálhatom egy másik kedvenc játékát. A játék célja, hogy eljussunk az első mezőtől az utolsóig egy nyújtott „s” alak bejárásával. A játékszabályokban az szerepel, hogy a „jó” mezőre lépni szerencsét, a „rossz” mezőre lépni balszerencsét jelent, az utolsó 3 mezőről pedig csak úgy lehet bejutni a célba, ha pont annyit dobunk, amennyi szám áll a mezőn.
Szóval játszottunk, jól is ment, rendkívül érdekes volt, de egyszer csak valami, vagyis pontosabban valaki beleszólt. Nagyon el voltunk merülve a kis világunkban, ezért először észre se vettük, aztán meghallottuk egy gyönyörű nő hangját, akinek a neve Nofertiti volt. Barátom nehezen tudott figyelni tőle, de engem is zavart kissé a meccsre való koncentrálásban. A fekete hajú, zöld szemű szépség teljesen lefoglalt minket a kérdéseivel. Mivel ő még soha nem játszott ilyet, sorra tette fel a kérdéseit. Barátom először türelmesen válaszolgatott, és magyarázta neki a játék szabályait, de mikor Nofertiti tovább kérdezett, akkor már egyre kellemetlenebbül éreztük magunkat, és egyre zavaróbb lett ez a helyzet számunkra. Főleg a barátom számára, hiszen a beszélgetés megosztotta a figyelmét, és egyre kevésbé tudott a játékra koncentrálni, pedig mindenképpen nyerni akart.
– Mit csináltok? – ez volt az első kérdése.
– Szenet játékot játszunk – válaszolta Thotmesz.
– Ezt most miért csináltátok? – hangzott el az újabb kérdés a szájából.
Thotmesz megpróbálta tömören elmondani a szabályokat.
– És miért szeretitek ezt a játékot, mi ebben olyan jó és izgalmas? – faggatott minket tovább.
A barátomon látszott, hogy fogytán a türelme, de nem akart udvariatlan lenni, így, hogy elhallgattassa a lányt, és végre nyugodtan befejezhessük a játszmát, a következő ígéretet tette:
– Tudod mit, Nofertiti! Ha végeztünk, szívesen játszom veled is egyet, és akkor minden kérdésedre válaszolok.
Nofertiti végre rájött, hogy megzavart minket, enyhén elpirult, de ezt követően már csendben figyelt minket. Mi pedig újra a játékra koncentrálhattunk. Ennek nagyon örültem, hiszen bár vágytam már kipróbálni a tétként felajánlott játékot, de nem akartam tisztességtelen előnyhöz jutni, becsületes küzdelemben szerettem volna legyőzni a barátomat.

A paraszt panaszai

Élt egyszer egy egyiptomi, akit Szinuhének hívtak. Az ő parancsolója maga a hatalmas fáraó volt. Szinuhe nagyon szerette a szenet játékot és messze földön a legügyesebb volt ebben. Elhatározta, hogy egyszer összeméri a tudását magával a fáraóval is. Felkerekedett hát és bátran elment a Városba, a palotába.
– Szép jó napot nagy uram és parancsolóm!
– Jó estét Szinuhe! Mi panaszod, óhajod van? Miben segíthetek?
– Szeretnék szenet játékot játszani felségeddel, hogy felmérjem uram tudását és összehasonlíthassam az enyémmel.
– Éppen jó pillanatban érkeztél, mivel most érkeztünk haza a hadjáratból, szép esténk van, éppen ráérek és magam is nagyon kedvelem ezt a szórakoztató és gondolkodtató játékot.
– Köszönöm Uram a megtiszteltetést! Hol játszhatunk? Megvendégelhetlek-e fenséges nagyuram az én kis szerény házamban?
– Elmennék én tehozzád Szinuhe, de nem hagyhatom el őrség nélkül a palotát, és csak feltűnést keltenénk az utcákon, így hát arra kérlek, eridj haza és hozd azt a játékot, míg beszélek egy két szót utódommal.
– Máris hozom, Nagyuram .
– Nem is kell hazamenned, van nekem is. Még apám apjától kaptam azt, és valaha sokat játszottam vele. Régi, meghitt órákra emlékeztet.
– Rendben uram, és mégis hol szeretnéd megejteni ezt a játékot?
– A trófea teremben, két őr jelenlétében. Nem szeretném, ha mások zavarnának. Játék közben szeretek koncentrálni a lépésekre.
– Hova ülhetek, uraságom?
– Az asztal túlsó felére, velem szembe, és ha megkérlek, készítsd elő a táblát.
– Úgy teszek uraságom. Melyik oldalán óhajt ülni a táblának, édes felségem.
– Jobb oldalán.
– Kezdődjék hát a játék!
– Még ne! Várj! Legyen valami tét! Ha te nyersz, beköltözhetsz egész családoddal a palotámba és ingyen eléldegélhettek idebent.
– És ha veszítek?
– Akkor életedből 9 esztendőt nekem fogsz dolgozni katonaként, de persze jussod megkapod, nem ingyen várom el.
– Megegyeztünk, uram!

Elkezdődött a játék. Bizony Szinuhe emberére talált a fáraóban!
– Ó, uraságom rettenetesen jól játszol! Ki tanított erre?
– Az apám apja nagyszerű játékos volt, és tőle tanultam eme cseles lépéseket, de te sem panaszkodhatsz. Kivel tanultad a lépéseidet?
– Az apukám tanított meg rá, aki az ő apjától tanulta.
– Ha jól tudom, a nagyapád testőre volt az én nagyapámnak, igaz- e?
– Igaz, fenséges uram!
– Szóval ő is az én nagyapámtól tanulta a lépések javát?
– Nem uraságom! Éppen fordítva történt az!
– Hát így döntetlen lesz az állás. Mindketten ugyanattól tanultunk, aki a legjobban ért hozzá. Kár is folytatnunk. A múltadra és családodra tekintettel megtartom szavam, és itt élhetsz a palotámban családostul. De éppen megbízható testőrt kell fogadnom. Lennél-e az, kiben megbízok, és kezébe adom életem?
– Elfogadom uram, leszek testőröd boldogan!!
– Remek! Most, hogy ezt így megbeszéltük, menj az oltárhoz és esküdj fel rá, összehívom népem éjnek évadján, hogy bejelentsem testőröm megtaláltatott!
– Felesküszöm, uram!
– Boldogan élj családoddal a palotámban, mintha otthon lennél, hiszen otthon vagy, élj gondtalanul és szólj, bármi szúrja a szemed és igyekszem kijavítani azt.
– Köszönöm uram jóságodat. Boldogan szolgállak téged még halálommal is.

Így történt ez, hogy a parasztból a felség testőre lett, és a palotában folytatta életét. És ezt a csodálatos fordulatot, a szenet játéknak köszönhette.

Egy cimborám megígérte nekem, hogy majd játszani fog velem egy szenet játszmát. Nos, az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó, ezt ő is nagyon jól tudta; nem sokkal utána eljött a nap, amire vártam. Egy lakomán futottunk össze, ekkor láttuk mindketten alkalmasnak az időt a játszmára, de mielőtt még hozzákezdtünk volna, kicsit ettünk és ittunk, nehogy amiatt kelljen majd félbeszakítani. Végül elérkezett a pillanat.
– Nem felejtetted el elhozni, ugye? – kérdeztem.
– Hát persze, hogy nem, hiszen megígértem. – felelt jó barátom, akivel külön vonultunk a tömegtől egy kisasztalhoz, hogy ne zavarjon minket a többiek nyüzsgése játék közben. – Remélem, nem kell ismertetnem veled a szabályokat.
– Ne csak reméld, tudd.
– Akkor kezdjünk is hozzá!
Nem is totojáztunk sokat, először én dobtam a pálcákkal: egyetlen fehér nem volt. Cimborám örömében összecsapta tenyereit, majd mosolyogva megjegyezte, hogy ő kezd. Dobott. Hamar kiderült, hogy öröme hiábavaló volt, mert nem tudott belépni a pályára. Rajtam volt a sor. Dobásom jóval szerencsésebb volt, mint az övé, hiszen egy bábuval sikerült kilépnem a táblára. Mihelyst erre sor került, elléptem a kezdőmezőről, ám túl messzire nem jutottam: csak 2-őt sikerült dobnom. Szerencsecsillagom gyorsan leáldozott, hiszen ellenfelemnek sikerült beléptetnie egy bábut, amit pontosan oda jutatott, ahol az enyém is állt: mehettem is vissza a startra. Már elég sok idő töltöttünk a játékkal, mikor ráléptem a 16-os mezőre, a Feledés házába. Jó ideig ott is maradtam, de csak eljött az a pillanat, amire vártam: áthaladt azon a házon egy bábu, így végre továbbmehettem. Ez még csak aprócska balszerencse volt. Nagyjából fél vagy háromnegyedórával később már nyerésre álltam, már két bábut kivezettem, a másik hárommal már nagyon közel voltam a célhoz, mikor cimboránk belépett BA jelzésű bábujával a Rossz házába: neki 3, nekem 2 bábuval kellett újrakezdenem az utat, mert mielőtt ő a 27-es mezőre lépett volna, az egyik bábum rálépett a 26-os mezőre, a Jó házára, ami védelmet nyújtott az árvíz borzalma ellen. Kitörő örömmel vágtunk neki a folytatásnak. Játék közben pajtásom belépett a Megújulás házába, a 15-ös mezőre, amelyről mindössze annyit érdemes tudni, hogy a játékos még egyszer dobhat a dobópálcákkal, de a dobás értéke csak a mezőn tartózkodó bábura érvényes, vagyis csak azzal léphet el onnan.
Már nagyon hosszú ideje teljesen a játszmával voltunk elfoglalva, mikor hirtelen odajött hozzánk egy magas, sovány, fekete hajú, fekete férfi. Mindkét karján arany ékszerek voltak, a nyakában pedig egy úgyszintén aranyból készült nyaklánc lógott, melyen egy viszonylag nagy szkarabeusz is helyet kapott. Megszólított minket kissé vékony hangján:
– Kik vagytok?
Ezen kérdésével egy hosszas csevegés vette kezdetét játszma közben. A férfi mindenfélét kérdezett rólunk, ugyanakkor magáról egy szót sem árult el. Kimondottan jó társaság volt páratlan kedvességének és humorának köszönhetően, de ugyanakkor kissé zavart bennünket, hogy össze-vissza kérdezősködött rólunk, mintha valami nyomozó figura lett volna, kicsit gyanús is volt. A játékkal nagyon lassan haladtunk, már be szerettük volna fejezni azt, ezért így szóltam hozzá:
– Nos, kedves ismeretlen, igazán jó társaságot nyújt, köszönjük a szórakoztatást, viszont szeretném megkérni arra, hogy jöjjön vissza csevegni később. Éppen egy szenet játszma vége felé tartunk, és már nagyon szeretnénk befejezni ezt. Ha végeztünk vele, ígérem, annyit cseveghet velünk kedvére, amennyi jólesik.
A férfi értett a szóból, csendesen tovább is állt, így mi a teljes figyelmünket újra a játékra fordíthattuk. Most kezdett a játék igazán izgalmassá válni, hiszen mindkettőnknek már csak kettő bábut kellett átvinni a pályán a kezdő mezőről indulva. Már azt is elfelejtettük, hogy melyikünk jött volna, ezért megismételtük a kezdő dobást, ami most nekem kedvezett. Elindultam a BA jelzésűvel át a Megújulás házán, de a 20-as mezőre is ráléptem, ami kicsit gátolt a haladásban. Már abban a hitben éltem, hogy én kerülök ki győztesen, de az utolsó bábummal rendre meggyűlt a bajom, mert pontosan egy lépés választott el a győzelemtől, de akárhányszor próbálkoztam, nem sikerült egyest dobnom a pálcákkal. Ez nagyban kedvezett az ellenfelemnek, aki sokkal zökkenőmentesebben aratott győzelmet felettem, hiszen pontosan úgy dobott, hogy ki tudjon lépni a pályáról.
A játék után kezet fogtam, és gratuláltam neki, de megtorolatlanul nem hagyhattam a dolgot, ezért egy visszavágót kértem tőle, amit még nem volt alkalmam lejátszani vele. Így telt életem első szenet játszmája, mely során önmagamhoz hűtlen módon nagyon keveset beszéltem.

Szenet játszma

Paszer vezír lakomáján csodásan szórakozott minden vendég, engem és jóbarátomat, Tuit is belértve, bár minket nem a táncosok mozgása vagy a zene ritmusa bűvölt el.
Mi egy szenet játszmához készülődtünk az előadás alatt. Tui megígérte, hogy ha nyerek (mit bizton tudtam, hogy Ré is úgy akar), kölcsönadja kedvenc játékát, a 20 kockát. Sokat mesélt róla és mindig is szerettem volna kipróbálni, ám addig nem volt hajlandó a kezembe adni. Nagy becsben tartotta, tán félt, hogy eltörném.
A 20 kocka táblája a szenet hátulján volt, és még külön felszerelés sem kellett hozzá, a dobópálcikák is megegyeztek a két játékban. Sokan játszották felváltva, de mi sosem. Barátom szerint ez „túl bonyolult” és „úgyse érteném meg”. Attól fogva, hogy ezt mondta, legfőbb célom lett, hogy a táblát játék közben nyerjem el tőle, ezzel bizonyítva eszem és rátermettségem.
Épp csak játszani kezdtünk, egy nagyúr lépett mellénk. A nevét nem tudtuk, de díszes öltözetéből mindjárt láttuk, rangban jóval felettünk áll, jó lesz békében maradni vele. Barátom háta mögé állva figyelte az eseményeket a táblán, és pár perc múltán tanácsokkal próbálta ellátni, bár láthatóan nem volt teljesen tisztában a szabályokkal és kérdezősködni kezdett. Boldogan nyugtáztam magamban, hogy elvonja ellenfelem figyelmét. „Igen, Ré is így akarta, Bész is mellettem áll!” – gondoltam. Tui azonban megpróbált udvarias menekülő utat találni, midőn felismerte „segítője” hátráltató mivoltát.
– Ez igen kedves nagyuramtól, de így jogtalan előnyhöz jutok. Kettő egy ellen, ez nem igazságos… Maat sem engedné – hajtotta meg egész felsőtestét a hívatlan játékos felé Tui.
Az úr továbbra sem zavartatta magát.
– Úgy hiszem, ez a lépés ezzel a figurával hatásos lenne… Illetve… Milyen más lehetőségem is van? – Már úgy beszélt, mintha ő lenne az elsődleges játékos.
Ez még hosszú percekig ment így, ám akkor maga Paszer vezír szólította el mellőlünk hívatlan segítőnk.
Ám barátom helyzete már menthetetlen volt, kaotikusan szétszórt figurái és kétségbeesett mentőötletei nem akadályoztak meg a győzelemben. Tui fáradtan sóhajtva hajtotta tenyerébe a fejét, amikor hirtelen ismerős hangot hallott a háta mögül:
– Nos, nyertünk?

Szenet játszma

A következő történt velünk ezen a színpompás lakomán, melyre én és barátaim is meghívást kaptunk.
Először is igazán gyönyörű hófehér ruhát viseltünk, a férfiak izmos alakjukra tapadó szoknyát, a nők áttetsző, bő ujjú ruhát. Ezekben igazi egyiptomiaknak érezhettük magunkat.
A bosszantó és nevetséges szóváltásra a különféle zenei és táncos bemutatók után került sor. Addigra megtapasztaltuk a „légyfogás” és ájulás izgalmát is. Persze csak nézőként…
Mikor kezdett ellaposodni a hangulat, a vendégek különféle táblajátékokkal szórakoztatták magukat. Egyik kísérőm összetalálkozott egyik régi jó barátjával, és rögtön összemérték tudásukat, a szenet furfangos játszmájában. Kísérőm nem rajong túlzottan az efféle időtöltésért, ámde ellenfele tétet javasolt a játszmához. A tét egy játék volt, melyet kísérőm régóta áhítozott kipróbálni. A játszmájuk elkezdődött hát…
Ámde rövid idő elteltével megjelent kísérőm egy másik régi barátja, aki ilyen időben már kissé borgőzős állapotban volt, és minden áron régi közös élményeiről akart beszélni. Kísérőm számára azonban nagyon fontos volt a játszma. Így finoman próbálta elküldeni:
– Cimborám, várj meg a boroknál, igyál kettőnkre!
A régi cimbora még néhány finom jelzés után elvonult, ámde már túlságosan szédült, és nem jutott messzire. Elbódult, és kísérőmmel együtt segítségére siettünk. Így a játszmát elvesztette, de nem bánkódott, hiszen sok játékos lakoma lesz még. A borgőzös uraságot egy arannyal hímzett székbe ültettük, hogy ott aludja ki mámorát. A vacsora jóízűen folytatódott.

A szenet

Egy meleg napsütéses délután volt, mely tökéletes egy lakomához. A termet jobbnál-jobb ételek illata lengte be. Sok vagyonos főúr jelent meg, így a zsúfolt helyiséget zsivaj töltötte meg.
– Abubakar!- szólt jó öreg barátom, kizökkentve gondolataimból – Te lépsz, ne csüggedjen figyelmed, még a végén én kerülök ki győztesen! Akkor majd játszhatunk azzal a játékkal, amit meséltem neked. Épp most léptem ötöt az AB-ommal, a célegyenes felé tartok. A többi bábumról nem is beszélve, ám a te bábuid közül egy a Feledés házába lépett.
– Egy az öt bábuim közül, Djoser. Az első most lépett a Megújulás házába, a harmadik pedig Védett mezőn van. Gondoskodom róla, hogy ezentúl ne legyél előttem, bár kecsegtető az ajánlatod.
Ekkor egy ismeretlen alak lépett oda hozzánk. Magas, izmos ifjú volt. Szeme kíváncsiságról árulkodott. Játékunk felől érdeklődött, a szenetről. Boldogan magyaráztam el neki kedvenc játékom alapszabályait.
– Ez a szenet. Játékunk célja, hogy mind az öt bábuddal bejuss a célvonalhoz, azaz innentől idáig – mutogattam az „S” alakú táblán – Egy mezőn csak egy bábu lehet. Vannak különleges mezők, ahol rossz vagy jó dolgok történhetnek bábuiddal. Ám egy bábu addig nem léphet át a cél mezőn, míg a kiemelt bábud, az „AB” át nem ment.
– Érdekesen hangzik. Ezek szerint most az Ön barátja áll nyerésre? – kérdezte a fiatal férfi, mellyel egy eszmecserét kezdeményezett Djoserrel. Bár örültem új „barátunknak”, ugyanakkor társam így már egyre több hibát vétett a táblán, ezért muszáj volt közbeavatkoznom.
– Hálásak vagyunk hallgatóságáért az öregek játékának útvesztőiben, ugyanakkor zavartalanul szeretnénk folytatni a párbajunkat. – hangom szigorúan hangzott, ahogy szóltam az ifjúnak. Meghökkenve nézett rám, majd így szólt:
– Tán el akarsz küldeni engem? Becstelen, hisz nem tudod, ki vagyok? Vagyonom felér az egekig, Hellasz leghíresebb gümnaszionában tanultam, kitűnően olvasom őseink hieroglifáit, s te engem akarsz távozásra bírni?
– De facto, elismerésre méltó teljesítmény, de nem kívánom ezt a beszélgetést folytatni. – ekkor intettem az őröknek, akik elvezették a dühös férfit. Majd ismét barátom felé fordultam.
– Nos, folytassuk. Ha így játszol továbbra is, sosem próbálhatjuk ki azt a híres játékodat. Djoser erre elmosolyodott, majd ravasz ábrázattal ezt válaszolta:
– Csak azt ne hidd! – mondta, majd elkezdte a felzárkózását.
Egyre csak játszottunk, mélyen belemerülve a szenet rejtelmeibe. Mégis a végén Djoser került ki győztesen a párbajunkból, épphogy megelőzve engem. Bár a vereségnek nem örültem, mégis én lettem a győztes, hisz így kipróbálhattam azt a titokzatos játékot, melynek neve: „Szfinx”.
– Szenet szemért, Djoser. Már kezdheted is a játékod szabályainak bemutatását. – mondtam boldogan.
Azóta is szenvedélyesen játszom játékomat, emlékezve arra az egy bizonyos izgalmas játszmára, amikor vesztettem, s mégis nyertem.

– Ipetin, te már megint játszol? – kérdeztem barátomat miután visszatértem a virágkötő lány tánc elbeszélése után a helyemre.
– De hisz tudod, hogy a szenet a kedvenc játékom! Érkezett a gyors válsz.
– Hát kedves barátom, akkor most kérlek, figyelj rám! Azt kérném tőled, hogy játszunk a kedves szenet játékunkkal egy menetet, és ha veszítenék, akkor az én szebb játékomat kölcsön adom neked, úgyis tudom, hogy régóta szeretnéd elkérni.
– Rendben van, de arról még nem esett szó, hogy, ha én veszítek, akkor te mit kapsz. Legyen akkor a nyereményed az, hogy a legkedvesebb, és értékesebb uzeh galléromat egy jelentős lakomára kölcsön adom neked.
– Akkor mire várunk? Kezdjük el! Vágtam rá rögtön a játékszellem hevületében.
Már Ipetin a 15. mezőnél járt, én pedig akkor dobtam épp 0 fehéret, így átvettem a vezetést tőle, amikor az asztalunkhoz oda jött egy ismeretlen férfi. Bemutatkozott, és mint kiderült a neve Mon. Már egy jó ideje ott időzött az asztalunknál, míg mi folytattuk a játékot.
Ipetin arcáról könnyedén leolvasható volt, hogy zavarja az idegen, aki folyamatos kérdéseivel valahogy barátom figyelmét akadályozta a játékban, így már messze az én bábuim voltak elöl. Ipetin jól nevelt egyiptomi módjára illedelmes és türelmes volt Monnal szemben, bár egyre jobban bántotta, hogy beszélgetése miatt óriási lemaradásban van. Mon egyszerűen nem tudta abbahagyni a beszélgetést így a játék végén is ott ült velünk, és csak kérdezett, és kérdezett. Valahogy nem ürült ki a témáiból. Ipetin sírni tudott volna, hogy elvesztette a menetet, de én viszont úgy éreztem, hogy igazságtalanul nyertem, mert barátomnak a figyelmét elterelte Mon.
Mon már csak akkor távozott el, amikor a játék véget ért, mintha direkt fel akarta volna tartani Ipetint, aki nem szólt már egy szót sem, nagyon szégyellte vereségét. Ezt mondtam neki:
– Kedves barátom úgy gondolom, hogy igazságtalan volt veled szemben az, hogy Monnal párhuzamosan beszélgettél, így arra gondoltam, mi lenne, ha még egyet játszanánk, de úgy, hogy most nem lesz, aki feltartson minket a játékban.
– Barátom – szólt Ipetin – Ré áldjon meg jó szívedért! Nagyon örülök, hogy adsz még egy esélyt! Köszönöm, hogy a barátod lehetek, Hapti.
Ezzel kezdetét vette egy új játszma, mely roppant izgalmas volt, és végre nem tartott fel minket játék közben senki.