Az egyiptomiak többféle lélekfogalmat különböztettek meg: ba, ka (életerő), akh (megigazult fénylő lélek), khaibit (árnyék), melyekhez a szahu (megistenült test), a khat (mumifikált holttest), szekhem (az életerő megtestesítője a halál után), a szíve és igazi / titkos neve társult a túlvilági emberi lét legfontosabb elemeként.

A ba-lelket emberi fejjel és sólyom testtel ábrázolták. Többnyire csukott szárnyakkal áll, néha széttárja azokat, mintha repülne. Ez utóbbi esetben gyakran függesztőfüllel látják el, és amuletként viselik, ami az álló formával is előfordul, csak ott jóval ritkábban. A Halottak Könyve 89. fejezetét követték, mely a mellre helyezésület írta elő, hogy a ba-lelek és a khet-test egyesülését biztosítsák.

Az Óbirodalom idején még a tárgyaknak, sőt városoknak is volt ilyen formája – piramis nevekben sem ritka, később csak az emberek és istenek rendelkeztek vele. A Középbirodalom idejétől egyre inkább a halottakkal kapcsolatban említik, és az istenek egyes megjelenítési formáiként találkozunk vele. Halál után kiszállt az emberi testből, és szabadon mozgott égen és földön. A halott mumifikálássl épen megőrzött testébe az Ozirisz előtt tartott szív mérlegelése után tudott visszatérni, ám a temetés és újra egyesülés között rá is számos veszél y leselkedett. A túlvilágon élő gonosz démonok ugyanis megpróbálták elfogni, hálójukkal rabságba ejteni. A ba-lelkek megsokszorozódása fejezi ki a „hatalom” fogalmát, mellyel az istenek ember feletti képességeit fejezték ki.

Minthogy a ba hangalakja egybeesett a „kos” szóéval, nem csoda, hogy az „erővel” és „hatalommal”, sőt a „nemzőerővel” is kapcsolatba hozták, ami jól illett a túlvilági újjászületében betöltött szerepével – a szív mérlegelése után egyesült a testtel. Ezzel tulajdonképpen új és örök életet nyert a halott.

Kezdetben a ba-lélek formájában tudott a fáraó megnyilvánulni, mintegy az egyéniségét fejezte ki. Később mindenki saját ba-lélekkel rendelkezett, mely később a halotti irodalomban szinte saját életre kelt. Így a középbirodalmi szövegekben már értesülünk róla, hogy eszik, iszik, beszél és természetesen szárnyaival különböző helyekre repül – élők és holtak között is közlekedik. A halott maga ebben a formában tudta elhagyni a sírhelyet, ahová este visszatért pihenni.

Ennek a léleknek a képi megjelenítése az Újbirodalom korától követhető, amikor papiruszokon, koporsókon és a sírok falán is feltűnt. Ez a jelenség a római korig követhető, sőt az ábrázolások mennyisége egyre növekedett. Mozgásképességét emberi karokkal és kezekkel is kifejezésre juttatták. A Halottak Könyvében rendszeresen jelenítették meg a sírok homlokzatán, de a Napbárka tatján is feltűnt. Festményeken a sír melletti fa ágán is szívesen megjelenítették, Deir el Medinében meg úgy gondolták, hogy a sírok feletti kis piramisok sztéléfülkéiből tekinti át a város életét.

A későbbi korokban jellemző koporsóra helyezett ba madár figurája rendszerint fából készült. Néha a halotti sztélék tetején is megjelenhetett, de került standardokra és a túlvilági felszereléshez tartozó más tárgyakra is.

Az istenek ba-lelkei maguk is istenek voltak, és néha állat alakot öltöttek: a főnix madár volt például Héliopoliszban Ré baja, míg Memphiszben az Apisz bikát tekintették Ptah vagy Ozirisz ba-lelkének. A gizai nagy Szfinx viszont mint a „ba-lelkek nagyja”, a királyi hatalom megnyilvánulása volt. Az isten rejtett hatalmát is kifejezhette, ill. egyes aspektusait különböző ba formákkal juttatták kifejezésre. Itt lett Ré ba-ja Ozirisz is. Minthogy a mitikus múltba vesző őskori királyok is isteni rangra emelkedtek, nem csoda, hogy lelkeiket székhelyük alapján Pe (Butó) és Nehen (Hierkónpolisz) lelkeinek hívták.