Azokat a kisméretű, varázserejűnek tartott tárgyakat, melyeket az egyiptomiak magukon viseltek, római közvetítéssel, sémi nyelvből átvett szóval amulettnek szokás nevezni. Az arab “hamūlet” eredeti jelentése “teher, súly” vagy “hordott tárgy“. Amikor egyiptomi amulettekről beszélnek, legtöbbször a bajelhárító és védő vagy gyógyító céllal készített, miniatűr, függeszthető szobrocskákat, domborműveket értik alatta, de tág értelemben bármilyen alaktalan kő vagy más anyag lehetett amulett. Az egyiptomiak a vászonra festett figurákat, és a papirusz tekercseket, hieroglif szövegeket is amulettnek tekinthették, sőt a bőrükre rajzolt „láthatatlan” képek és mágikus pecsétek is betöltöttek ilyen szerepet – amennyiben megfelelő rítusok elvégzése közben „készültek”. Az amulett figurákat többnyire ékszerek elemeiként hordták magukon, vagy a vásznakkal betekert mumifikált halottakra helyezték. Viselhették azonban a szent állatok, és maguk az istenek is. Általánosan használt alapanyaguk az egyiptomi fajansz (néha üvegpaszta), a legkülönbözőbb kőfajták, arany, ezüst, bronz, agyag, fa és csont, esetleg kagyló. Méretük, alakjuk, mennyiségük sokat változott a 3000 éves történetük folyamán, de beléjük vetett hitük rendületlen volt. Számos amulett található a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is, például az Újbirodalmi vitrinben, vagy a késői kori és Ptolemaiosz kori kisművészetet bemutató vitrinben.

© Győry Hedvig