Himnusz

A himnusz eredetileg az istenséghez intézett dicsőítő költemény, melyben egyúttal segítségét is kérik; más szempontból megközelítve versbe foglalt magasztaló ima. Az elnevezés görög eredetű, jelentése „dicsőítő ének“, amit isteneknek és héroszoknak énekeltek. A görög költészetben alakult ki mai formájának a szerkezete (megszólítás, téma megnevezése, tettek és tulajdonságok felsorolása, a téma megismétlése és kifejtése).

Az óegyiptomi himnusz jellemzően szintén az istendicséret költői megnyilvánulása – neve is ezt fejezi ki: duau(t), vagyis „imádás, könyörgés“, és jellemzően valamilyen kultikus cselekményhez kapcsolódó, recitálva előadott szöveg. Megnevezése egybeesett a “reggel ” szó hangalakjával (duau). Ennek oka feltehetően az volt, hogy a könyörgések az ősi királyi ceremóniákban tipikusan reggel történtek. A történeti korban azonban, az egyiptomiak ezt a műfajt a hivatalos kultuszcselekményeken kívül is széles körben művelték. Tág értelemben még a királyi ételáldozati rituálékat is kísérhette.

A kifejlett óegyiptomi himnuszforma a Középbirodalom idejétől ismert, bár részletek már a Piramisszövegekben is találhatók. Ilyen formájában és tartalmában is himnikus részletek pl. a névformulák, a Napistenhez intézett reggeli dal, Su, Geb és más istenek megszólításai. Tág értelemben használva a himnusz szót, ezeket is szokták így emlegetni.

A legkorábbi, szűk értelemben vett himnusz ismereteink szerint a krokodilopoliszi Szobek tiszteletére készült, és egy 17. dinasztia kori papiruszon őrződött meg. Ez azonban egy királyi diadémhoz írt himnusz adaptált formája, melyet könnyen lehet, hogy még az Óbirodalom idején költöttek. A liturgikus pRam VI. Szobek himnuszai biztosan a Középbirodalomra keltezhetőek, ahogy Ozirisz, Min–Hórusz és Upuaut himnuszai a magán sztéléken. Az óra-rituálé Naphimnuszai feltehetően ugyanerre az időre vezethetők vissza.

A műfaj virágkorát az Újbirodalom idején élte, amikor tömegesen jelent meg a sírok falain. Nagyon sok közöttük a naphimnusz, melyek leginkább jellemző helye a bejárat melletti rész volt, és természetesen az Ozirisz himnuszok. Papiruszokon és sztéléken, az új szobrászati megoldások között a sztelofor-szobrokon és a piramidionokon is gyakori. Az Amarna kor teológiai munkái jellemzően ugyancsak himnuszok. Ebben az időszakban a könyörgés háttérbe szorult, inkább az isten tiszteletére tették a hangsúlyt. A himnusz műfajának népszerűségét és fontosságát mutatja, hogy a varázspapiruszokba is számos himnusz bekerült.
A késői korokban több himnusz a papiruszokról átkerült a templomfalakra. Ezek jelentős része a napi templomi rituáléhoz tartozik. Rendszerint az “istendicséret” és “mondás” kifejezések vezetik be, ahogy a sírokban is szokás volt. Előadóik többnyire a hekenu–énekesek voltak.

Szerkezetük nagyban hasonlít a nyugati világ himnuszához, bár jelentős szemléletbeli különbségeket jelez:

1. cím, melyben az isten felé irányuló kapcsolat-felvételen túl szerepel még az, hogy kinek szól, kitől, és milyen alkalomból, vagy mikor hangzik el.
2. a tulajdonképpeni istendicséret: megszólítás az isten különféle neveinek felsorolásával, az isten lényének és tetteinek bemutatása (a recitáló személyére vonatkozó elemeket meg sem említve), és az isten tisztelőinek felsorolása,
3. záróima, ahol a himnuszt előadó személy egyéni körülményei, kérései előtérbe kerülnek a mitikus környezet vagy az isten számára végzett korábbi kultuszcselekmények felemlítésével. Gyakoriak itt az anaforák, a refrénszerű ismétlések.

Ősformája ezek alapján az eulogia (vagyis dicséretként az istennevek felsorolása jelzőikkel /epitheta ornantia) és a megigazulttá-válás (sajátos, óegyiptomi műfaj), melyet a halotti rituáléból vettek át. A Nap kozmikus útjának a modelljeként alkalmazták.
A himnuszok teológiai tartalma az adott istenre vonatkozó elemekből építkezik.
A Nap esetében a reggel, a dél és az este különül el. Az istenek tulajdonságait szeretik igei alakokkal kifejezni. A 18. dinasztia korában a himnusz kozmikus méretet ölt, napszak-éneknek nevezhető.
Ozirisz himnuszaiban a főneves mondatszerkesztés a gyakoribb, és a mitológiai és kozmikus jelleg mellett erősen jelentkeznek a helyi kultuszelemek.
Amon himnuszaira az ősisten, teremtő, megtartó és segítő gondolatköre jellemző, nominális stílusban. Tekintve, hogy a fáraót az isten földi megtestesülésének tekintették, természetesen az ő erényeiket, hőstetteiket is elzengték ebben a formában, de a különleges hatalommal rendelkező királyi diadémhoz is írtak himnuszt – ahogy a középkori európai kultúrában is születtek lendületes költemények, melyek természeti jelenségekhez, fogalmakhoz, vagy kiváló emberekhez szóltak, őket magasztalták.

© Győry Hedvig