Egyszer régen, kb. 10 évvel ezelőtt, egy borús őszi napon elindultunk egy hosszú útra, ami Kairóba vezetett. A feladatunk célja nem más volt, mint, hogy kiszabadítsuk a királyunk lányát banditák kezei közül.

A város nagyjából 3 falura volt. Ezért több harci szekérrel és páncélozott lovakkal kezdtük meg utunkat. Ez első faluhoz megérkezvén beesteledett, a lovakat kikötöttük és mivel egy fogadóban sem volt hely, kénytelenek voltunk a szekereinken aludni. Az éjszaka nagyon hideg volt, és másnapra még az eső is eleredt. Napközben nagyon sokat haladtunk, ezért a második faluban megitattuk és etettük a lovakat, ezután mentünk is tovább. De az éjszakára nem értük el a falut, ezért a faluktól távol kellett aludnunk, de ez nem is volt veszélytelen, és mikor már kezdtünk volna elaludni, megtámadtak minket a banditák. Kevesebben voltak, mint mi, ezért hamar levertük őket és a lovaikat, fegyvereiket, összes harci kocsijukat, ruháikat és más egyéb értékeiket elvettük tőlük, és az éjszaka közepén folytattuk utunkat. Másnap reggelre már oda is értünk Kairóba, és megkezdtük a király lányának megmentését. De mielőtt bementünk volna felvettük a banditák ruháját, mivel kevesebben voltak, nem jutott mindenkinek ruha, ezért a seregünk többi tagja kint maradt a sivatagban. Estére megleltük a börtönt, ahová a király lányát vitték. Kiszabadítottuk és haza indultunk saját városunkba.

Mikor megérkeztünk, nagy örömmel fogadtak minket és jutalmat kaptunk a királytól.

Tudod, tegnap megint jó kis kalandban volt részem! Most nem evezősöket vagy harcosokat láttam, hanem lovakat. Persze lovászok is voltak ott, de nekem a lovak voltak az érdekesek. Én nem panaszkodhatom, hiszen szamáron járok, nem gyalog, mint sokan mások. De igazán irigylem a lovasokat. Olyan szép állatok a lovak! Gyorsak, csak úgy repül utánuk a harci szekér! A szőrük fényes, okosak, nem úgy, mint az én csacsim! Milyen szép is lenne, ha Ré hozzásegítene egy ilyen munkához, mint a lovászoké! Ez olyan előkelő feladat! Még a fáraó is ért a lovakhoz, mesélték a lovászok.

Addig azonban marad nekem a vízhordás, és persze Nofret!

A harci szekér és a ló

Thotmesz gyorsan futott a kikötő felé. Mikor megpillantotta barátait kicsit megnyugodott.

– Sziasztok! bocsánat, hogy ilyen későn jöttem.

– Semmi gond Tui éppen a harci szekérről és a lovakról fog beszélni.

– Harci szekér? az a legizgalmasabb.

– Igen, na de hallgassuk meg Tuit!

– Képzeljétek, hogy a szekeret nem is az Egyiptomiak találták fel, hanem az Elő-Ázsiából betelepedett nép hozta magával. Egy szekér maximum 20-30 km/h tud menni. A súlya nagyjából 35 kg. A csatákban az ellenség sorainak megbontására, bekerítésére, rajtaütésére használták. Általában két ember utazik rajta egy hajtó és egy íjász. De használják még vadászásra is. Így könnyebben el tudják ejteni a gyorsabb vadakat is. Ezen kívül még használják versenyekre. Ezeket lovak húzzák. A lovakat szénával, árpával etetik a közel-kelet térségéből hozták ide őket. Istállóban tartják őket. Úgy hallottam, hogy földművelésre nem használnak lovakat. A hátukra szinte soha nem ülnek fel. Az előkelő emberek ünnepi felvonulásokra is használják. A lovak elég drágák szóval a mindennapokban luxuscikknek számítanak. Patkót és nyerget nem raknak rájuk én úgy tudom.

Kissé késve érkeztem, de úgy éreztem, pont jókor, mert egy roppant érdekes részt hallhattam a meséből. Tui kipirult arccal mesélt a prüszkölő és büszke csatalovakról és harci szekerekről. Eleinte nem értettem, miről magyaráz itt össze-vissza, mert a mondata felét hallottam csak, de aztán közelebb mentem, hogy halljam, mit beszél. Hallhattam a szekerek pontos leírását: az egyik kék volt, gyönyörű cifra motívumokkal díszítve, de a barátom szerint a kocsi kerekei nem voltak elég strapabíróak. Egy másiknak az egyik fele zöld volt, a másik ibolyaszín, és még sorolhatnám. Az egyik mellett óriási tömeg sorakozott, ami nem is csoda, hiszen maga a fáraó ült ott, Alsó- és Felső-Egyiptom koronájával a fején. Nagyon csodálkoztam, hiszen magam sem gondoltam volna, hogy a fáraó megjelenik. Emiatt majdnem leestem a székemről meglepetésemben. El sem akartam hinni először. A fáraó méltóságteljesen körbenézett, intett az embereinek, és ellovagolt. Ezután már csak néztem, hogy porzik a föld a fáraó lovának lába alatt, de emiatt lemaradtam a célba érkezésről. Persze rövid késésem ellenére időben odaértem a lakomára, majd vacsoráztam egy jót, és nyugovóra tértem.

Lovak és szekerek

Mikor odaértem a Nílus partjára, csatlakoztam a beszélgetéshez. Tui éppen a lovakról és a harci szekerekről beszélt. A katonák harci szekérrel mentek egy tisztásra, hogy megszelídítsék az új harci lovakat. Minden katona választott magának egy lovat, melyet aztán hazavisz és gondozza, foglalkozik vele. A katonák vezetőjének elöregedett a lova, és elhunyt. A tisztáson elsőnek a vezér választott lovat. Azt választotta, amelyik a legfényesebb szőrű, legszebb és legmagasabb volt. De a legfiatalabb katonának a legcsúfabb ló jutott. Nagyon sok ideig gondozta a fiatal fiú a csúf lovat, edzette. A fáraó kihirdetett egy párbajt lovasoknak. Minden katonának kötelező volt jelentkeznie. Elérkezett a párbaj napja. A katonák vezetője beleélte magát, hogy a legszebb lovával megnyeri a párbajt, de a legfiatalabb katona nyerte meg a csúf lovával. A fiú rádöbbent, hogy érdemes volt hónapokon keresztül készülni erre a nagy napra. Az első helyezett babérkoszorút kapott. A katonák vezetője nem hagyta annyiban a fiú nyereségét, ezért elindult a fáraóhoz, hogy panaszt tegyen. De a fáraó nem tett semmit, mivel szabályosan versenyzett. A katonák vezetőjének bele kellett törődnie a vereségbe.

Amivel mentek a mezőre, harci szekér volt. Ebben az időben sokan jártak szekérrel, de a harci szekér sokkal díszesebb volt. A harci szekéren lobogott egy zászló, amin a fáraó neve szerepelt. A harci szekér sok mindenbe segítette a katonákat harcba menetel közbe. Ezzel szállítottak fegyvereket, élelmet és még sok harci felszerelést.

A szekerek előtt lovak voltak és azok is húzták, a szekérhez való anyagot csak Európából lehetett beszerezni. Az asszonyok feladata volt díszes ponyvát készíteni hozzá.

– Üdvözöllek benneteket Barátaim! – mondta Thotmesz.

– Üdv Barátom! – mondták a többiek. Tui így folytatta:

– Ott tartottam, hogy a lovászok azon vitatkoztak, kinek van jobb lova. A per-hathori lovakat nagyon sokan pártolták. De nekem máshol jártak a gondolataim. Megnéztem, benne van-e még a tarisznyámban az egeres gyűrű, melyet útközben találtam és Nofretnek szántam. Benne volt, így megnyugodva hagytam ott a vitatkozó feleket. Már jó néhány lépés volt a hátam mögött, amikor az egyik bokor mögül furcsa neszt hallottam. A zaj irányába fordultam, amikor négy arcát eltakaró fosztogató ugrott elém. Egy fához kötöztek, lerántották a vállamról a tarisznyámat és átkutatták. Elkezdtem fohászkodni Honszu istenhez, mert már korábban is megsegített. Hírtelen előugrott a vízből egy nílusi krokodil, amitől a fosztogatók hanyatt-homlok menekülni kezdtek, közben a tarisznyámat is eldobták. Én még mindig a fához voltam kötözve, és a krokodil csak közeledett. Ekkor csoda történt, elrágta a kötelet, majd visszamászott a vízbe. Odarohantam a tarisznyámhoz, felkaptam és egyből a gyűrűt kerestem. Nagyon megnyugodtam, mikor megpillantottam. Mentem tovább és reméltem, hogy nem találkozom több veszedelemmel. Már láttam a tábort, és lépteimet szaporázva haladtam tovább. Mikor megérkeztem a főnök el akart küldeni aludni, de az első utam Nofrethez vezetett, hogy beszéljek vele. Miközben haladtam a szobám felé, egy ajtó résnyire nyitva volt, ahonnan hangok szűrődtek ki. Bekukucskáltam, de csak egy táblajátékot láttam. Bekopogtam, de már nyílt az ajtó és Nofret lépett ki rajta. Azt mondtam neki:

– Ne legyél szomorú drága Nofret! – és átadtam neki a gyűrűt. Nagyon örült neki, gyönyörű szemével rám nézett, majd mindketten elpirultunk. A többi már a mi titkunk. – mondta Tui.

– Ez nagyon szép történet – mondták a barátai. Majd elkezdtek beszélgetni a mindennapi dolgokról.

Nemsokára elmentünk ebédelni.

Thotmesz egy este megkérte Tuit, a vízhordó fiút, hogy meséljen a lakomáról, ami gazdájuk házában zajlik. Tui mesélt neki előző napi kalandjáról a lovakkal és lovasokkal.

– Látod, Thotmesz barátom, én mindig azt hittem, hogy a vízhordás nagyon unalmas feladat. Igaz, hogy Ré szeme előtt vagyok egész nap, és így rám tud tekinteni, de sokszor bizony nagyon untam a szamár hátán ülni. Most bezzeg minden napra jut valami néznivaló!

Tegnap, ahogy vízért mentem a csacsival, a harci szekerek mellett egy csomó lovászlegényt láttam.

Nem is értem, hogy nem félnek azoktól a szilaj állatoktól! Igaz, hogy gyorsabbak a lovak az én szamaramnál, de ijesztőbbek is. Az egyik lovász, aki Per- Hathorból érkezett, azt mondta, hogy az ő lovaik olyan vadak, hogy csak a gazdájuk tudja őket irányítani. A Szunet- beli lovász azzal dicsekedett, hogy az ő lovaik milyen jól neveltek, fegyelmezettek.

Azt is beszélték, hogy hatalmas fáraónk, – élet, üdv. egészség neki!- szintén nagyszerű lovas. Legyőzték lovai a Hatti fejedelmet is, de még a kisfia is tud már gondoskodni az állatokról!

Én még a szekéren se maradnék fönn, ha ezek az állatok szaladnak, ők pedig arról kérdezgették egymást, hogy hány vadbikát és struccot fogtak már el a harci szekerekkel!

Többet nem is akartam hallani! Inkább a vizet hoztam gyorsan ide, nehogy bemutatót is tartsanak. Biztos megijedtem volna a szamárral együtt, ha pedig kiborítom a vizet, többet biztos nem áll velem szóba Nofret!

Amikor Tuiékhoz értem, éppen a lovászok vitájáról mesélt:

A harci szekereknél álldogáltak, amikor az egyik azt mondta, hogy az övé a legjobb paripa. A másik rávágta, hogy az övé a legjobb. Az egyik azt kérdezte, hogy vadásztak-e már struccra? A többiek csak néztek és nem válaszoltak.

Amikor Tuiékhoz értem, éppen a lovászok vitájáról mesélt:

A harci szekereknél álldogáltak, amikor az egyik azt mondta, hogy az övé a legjobb paripa. A másik rávágta, hogy az övé a legjobb. Az egyik azt kérdezte, hogy vadásztak-e már struccra? A többiek csak néztek és nem válaszoltak.

– Mivel még nem vadásztatok struccra, úgy gondolom, az én lovam a legjobb. A vita még sokáig tartott. Egy Teti nevű lovász lova nyerte el a legjobb lónak járó díjat. A többiek nagyon megharagudtak rá és követték hazáig. Miután kiderült, hogy féltékenységükben megölték, nagy büntetésben részesültek.

Tui nem csak ezt a szomorú történetet mesélte el aznap. Elmesélte, hogy egy este Nofrettel találkozott és egy gyűrűt adott neki szerelme jeléül. Egy hónappal később összeházasodtak. Nászútra Thébába utaztak. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

– Mivel még nem vadásztatok struccra, úgy gondolom, az én lovam a legjobb. A vita még sokáig tartott. Egy Teti nevű lovász lova nyerte el a legjobb lónak járó díjat. A többiek nagyon megharagudtak rá és követték hazáig. Miután kiderült, hogy féltékenységükben megölték, nagy büntetésben részesültek.

Tui nem csak ezt a szomorú történetet mesélte el aznap. Elmesélte, hogy egy este Nofrettel találkozott és egy gyűrűt adott neki szerelme jeléül. Egy hónappal később összeházasodtak. Nászútra Thébába utaztak. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

– A lovászok az uraik harci szekereik mellett kiabálták túl egymást. Minél jobb színben akarták feltüntetni magukat a lovaik káprázatos tulajdonságaival.

Tui észrevett és intett nekem: Szervusz, Thotmesz! Csatlakozz hozzánk!

Nem kellett több bátorítás és leültem barátaim körébe a Nílus partján épített kikötői gátra. Miután megtörténtek az üdvözlések és kényelembe helyeztem magam, Tui folytatta a mesélést.

–  Inenit rögtön értesítették érkezésemről, így neki tudtunk állni Nofret növényeinek megöntözésére. Furcsálltam, hogy Nofret nincs jelen, ezért hát rákérdeztem. Mint kiderült, a virágkötő lányt is elküldték lepihenni. Így hát kedveszegetten indultam hazafelé, hogy lepihenjek a hajnali vízhordás előtt.

Mi, a barátai együtt érezve néztünk Tuira – egyikünk még hátba is veregette –, hogy nem sikerült a kedvelt lány közelébe kerülni. Tui csak a fejét csóválta szomorkásan. Örült támogatásunknak, bár nem tudtunk mit mondani neki, de magában azért mulatott, mivel még a történet korántsem ért véget.

– Kifelé menet egyik szobából hangokat hallottam kiszűrődni. Az egyik hang nagyon ismerősen csengett. A játék végeztével, amit bent játszottak tudtam biztosra, hogy Nofrethez tartozik, mert szegény vesztett. Kicsit hátraléptem, hogy erőt gyűjtsek. Be akartam kopogni, hogy beszélni tudjak vele, de még előtte Nofret kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. Nekem több se kellett, odaléptem hozzá és átadtam az ajándékomat. Nagyon örült neki, én pedig nagyon boldog voltam, hogy örül. Aztán rám nézett és elpirult, olyan szép volt. – mondta Tui áhítattal. Végül büszkén felmutatta nyereményét. – Majd a hajába tűzött virágot odaadta nekem.

– Jaj, már megint én érkezem majd utolsónak! Lám, a többiek már mind ott vannak és Tuit hallgatják! – gondolta magában Thotmesz, miközben igyekezett még sebesebben szedni a lábait a kikötő felé siettében. Elkeseredetten látta, hogy bizony nem vártak rá a többiek, már javában beszélgetnek valamiről, izgatott kézmozdulataikból sejtette, hogy már megint valami érdekes dologról hozhatott hírt Tui.

– Tui – kicsit féltékenyen suttogta az éjszakába barátja nevét. – Hmm, ki hitte volna, hogy egy egyszerű vízhordó fiú ennyi mindenről tud majd mesélni? De mióta a vezír házához hordja a vizet, azóta különleges emberekkel találkozik, különleges dolgokat lát. Vajon mi lehetett?- sorjáztak tovább szívében a gondolatok.

– Tudjátok – ütötte meg Thotmesz fülét végre Tui hangja, ahogy odaért a barátaihoz -, én csak az én vén szamaramat ismerem. Ezért is füleltem annyira, amikor a harci szekerek lovairól beszélgettek a lovászok. Milyen állatok is lehetnek az eléjük fogott lovak?

– A te szamaraddal bizony meg se moccanna a harci szekér! – kotyogott közbe Szobekhotep. – Még a vizes tömlőkkel is megmakacsolja néha magát.

Nem lehet egyszerű úgy idomítani azokat a lovakat, hogy engedelmeskedjenek a hajtónak! –  vetette át a szót Uszer.

– Biztosan nem – felelte Tui. – De mivel a csatában az életük múlik a lovak engedelmességén, ezért különlegesen bánnak velük. Azt hallottam, hogy maga a nagy Ramszesz-Meri-Amon  – élet, üdv, egészség neki! – is saját maga eteti és tanítgatja a harci szekerét húzó lovakat.

– Na, ezt még sem hihetem el a Két Föld Bikájáról – élet, üdv, egészség neki! – ingatta hitetlenkedve Pepi a fejét

– Pedig elhiheted – mondta határozottan Tui. – A hajtóktól hallottam, hogy még a gyűrűjébe is belevésette őket. Talán azért is, hogy emlékeztesse, amikor Hatti fejedelmével vívott csatát és ott a sikerhez a lovai is hozzájárultak.

Egy pillanatra csend ereszkedett rájuk. Mindannyian elgondolkodtak kicsit a hallottakon. Lovak! Sosem láttak még a valóságban száguldó harci szekeret, csak rajzot róla, épp azt a jelenetet, amiről Tui beszélt. Amint a nagy Ramszesz-Meri-Amon – élet, üdv, egészség neki! – rendületlenül áll robogó harci szekerén, íját megfeszíti, hogy nyilával leterítse Egyiptom ellenségeit. Milyen nagyszerű, milyen félelmetes, milyen legyőzhetetlen! A lovai is olyannak tűnnek, mint akik minden akadályon átrepítik gazdájukat, bátrak, büszkék és erősek!

– Vajon melyik lehet a legjobb ló a harci szekérnél? – törte meg a csendet Ibi.

– Ej, azon bizony még a lovászok is vitatkoznak – adta meg a választ Tui. – Van, aki úgy véli, az engedelmesség a legfontosabb tulajdonság, hogy a gyeplő legkisebb rezdülésére is tudja a ló, mit akar a hajtó. Van, aki a sebességre esküszik, megint más az erejére vagy éppen a bátorságára. Nem tudom, hogy melyiküknek is van igaza. De a legkiválóbb lovakban talán ezek a tulajdonságok mind megtalálhatóak.

– Talán a vezír rendez egy szekeres vadászatot, és akkor, ha csak a távolból is, de megnézhetjük őket – fogalmazta meg sóhajtva Thotmesz a többiek vágyát is.

– Az bizony jó lenne! – bólintottak rá lelkesen a többiek, miközben szívükben már ott is látták magukat, nem csak nézelődőként, de magán a harci szekéren, hajtóként. Mert a legnagyobb úr a vágyakozás, a legnagyobb varázsló pedig a képzelet!:)

Ahogy siettem a vezír háza felé már megint kiabálásokat hallottam. Én mindig hihetetlen kalandokba keveredek. Ahogy közelebb értem sem birkózást, sem versenyfutást, sem pedig botvívást nem láttam, csupán lovászokat, akik kiabálva próbálták egymást felülmúlni.

Mindenki a harci szekerek mellett gyülekezett. Természetesen mindenki a saját lovait dicsérte. Volt, aki a szőrüket dicsérte, volt, aki a gyorsaságot emelte ki, a harmadik lovai pedig a szófogadásról voltak híresek.

Agyba-főbe dicsérték Ramszesz-Meri-Amont, aki amellett, hogy kiváló kocsizó, lovait mindig saját maga eteti, illetve tanítja is. Annyira szereti az állatokat, hogy még gyűrűt is mintázott róluk. Még meg is fordult a fejemben bárcsak nekem is lehetne ilyen szép gyűrűm Ineni biztosan örülne neki.

Ezután a vadászataik eredményeit kezdték méltatni. Ki milyen állatot ejtett el a lovaik segítségével. Volt aki vadbikát, struccot a többit sajnos nem hallottam, de szerintem nem is mondtak igazat. Szerintem mindenki nagyobbat akar mondani a másiknál. Egy idő után már örültem, hogy nem kellett tovább hallgatnom a nagyotmondásukat és végre beléphettem a házba ahol Inenit is megpillanthattam.

Aznap este később értem oda a kikötőbe, a többiek már ott ültek a gát szélén és Tuit hallgatták, aki éppen a lovakról kezdett mesélni:

– Mikor már közel jártam a házhoz lovászokat láttam, akik egymást túllicitálva kiabáltak, sőt veszekedtek, hogy kinek szebbek, engedelmesebbek a lovai. Bizony, ha engem kérdeznek én sem tudtam volna választani, mert azok az állatok tényleg nagyon pompásak voltak. Szőrük fényes, testük izmos, és kecsesen mozogtak.

– Bárcsak én is ott lettem volna! – kiáltott fel Hóri. – Gyönyörű állatok, még csak távolról láttam őket. Milyen jó lenne, ha nekem is volna lovam.

– Ugyan hová gondolsz, Hóri, drága mulatság ez, lovaik csak a legelőkelőbb embereknek vannak!

– Akkor csak megsimogatni szeretnék egyet – kedvetlenedett el Hóri.

– Ez nem biztos, hogy bölcs dolog lenne! Az egyik lovász azt mondta, hogy az ő lovaik szilajságukról híresek, az urán kívül mástól még élelmet sem fogadnak el. Nagyon gondosan ápolják ám ezeket az állatokat, csutakolják és olajjal kenik be őket, s attól olyan izmosak, hogy 10 naponta meg is futtatják őket. Ellátásukért és gondozásukért a lovak elöljárója, az istállófőnök a felelős – mesélte Tui.

– Én idefelé jövet láttam harci szekereket is! Olyan gyorsan száguldottak velük, mint a szél. Két ember volt egy-egy szekéren, s két-két ló húzta őket. Vajon hová mehettek? – kérdeztem.

– Szerintem vadászat lesz, tegnap említették a hajtók, hogy szoktak struccra is vadászni. A másik ember a szekérben biztosan az íjász volt. Azt is hallottam tegnap, hogy ezek a szekerek nagyon gyorsak, mert könnyű a súlyuk, mindössze 24 kg. A kerék átmérője 1 méter, a távolság köztük másfél méter lehet. A kosár alja pedig bőrfonatból készül. Tényleg, azt tudtátok, hogy a szekereket többféle fából készítik?

– Még sosem hallottam! – álmélkodott Hóri. – Kérlek, mesélj még róluk!

– Már nem sok mindent tudok mondani, de a parádés-fogatok biztosan tetszenének nektek, szépen díszített lemezek borítják őket. Viszont most mennem kell, este megint lakomát rendeznek az urak, biztosan Nofret is ott lesz, s szüksége lesz rám, hogy vizet vigyek a virágainak, nem akarom megvárakoztatni őt – búcsúzott Tui.

Láttam, hogy szegény Hóri még szívesen hallgatta volna Tuit, de nem merte feltartóztatni, így szomorúan elballagott. Remélem holnap jobb kedve lesz majd, ha meglátja a játékot, amit Naht készít neki.

Este, mikor a Nílus partján lévő kikötő gátja felé sétáltam, észrevettem, hogy ott ül Tui, a vízhordó barátaival és mesél nekik valamit. Amikor közelebb értem, hallottam, hogy a harci szekerekről, az azokat húzó becses paripákról beszél, amelyeket előző nap látott a vezír udvarán.

Tui a lovászok egymás közti vetélkedéséről számolt be barátainak, akik a szekerek mellett állva várták uraikat. Mindegyikük a saját lovait tartotta legszebbnek, leggyorsabbnak.  Saját urát a legjobb hajtónak, íjásznak. Egymásra licitálva magasztalták a lovak értékét. Az egyikük a lovak szépségét dicsérte, fényes szőrüket, kecses tartásukat, másikuk engedelmességüket, hogy szinte kitalálják hajtójuk gondolatait, a harmadik ezzel ellentétben szilajságukat, hogy nem engedelmeskednek akárkinek, gazdájukon kívül más meg sem közelítheti őket. A negyedik gyorsaságukat emelte ki. Ezen tulajdonságok mind a vadászatok, mind pedig a csaták során előnyösek. Ehhez járul még a hajtó ügyessége. A vezír lovásza egekig magasztalta Ramszesz lovait, amelyeket a fáraó maga gondoz, és elősegítették győzelmét a hettiták elleni csatában.

Ezt követően Tui valami gyűrűről kezdett mesélni, amelyet ajándéknak szán Nofretnek, a beszélgetés eme részére már nem figyeltem oda.

Mikor végeztem feladatommal, siettem a többiekhez.

Csak annyit láttam, hogy Tui szinte levegőt sem vesz mondatai között, úgy beszél. Kíváncsian baktattam oda hozzájuk. Mikor odaértem, halkan köszöntem, nem akartam megzavarni Tui történetét.

–  … és akkor a Szumetből való lovász visszavágott! – mondta Tui.

El sem tudtam képzelni, hogy miről van szó. Először azt hittem, hogy valami csata vagy mérkőzés lehetett. Aztán kiderült, hogy csupán arról van szó, hogy néhány lovász a harci szekereknél vitázott a lovaikról, mikor Tui arra járt, és ő azt kezdte mesélni nagy hanggal, miket hallott. Szerencsére még időben érkeztem, épp csak nekifogott.

Arról beszélt éppen, hogy mindegyik lovász a maga lovait dicsérte, a kinézetüket, gyorsaságukat, szilajságukat. De persze uraikról sem feledkeztek meg.

– Ramszesz-Meri-Amon – élet, üdv, egészség neki! – azon kívül, hogy nagyszerű kocsizó, maga eteti és tanítja lovait. – tudtam meg Tuitól. – A per-hathori meg azt mesélte, hogy az ő lovaik kapják a legjobb minőségű szalmát, ettől, no meg a csutakolás módjától olyan ragyogó a szőrük. Azt is elárulta dicsekvésképpen, hogy urának kisfia nagyon ügyes ebben, édesapjától tanulta el a csutakolást.

Főleg az volt nagyon érdekes számomra, hogy Ramszesz-Meri-Amon annyira szereti a lovait, hogy maga eteti és tanítja őket. Még a gyűrűjén is megmintáztatta képüket. Állítólag a lovak is nagyon szeretik őt.

Ezután a vadászat került szóba közöttük, egyikük azt kérdezte, vajon hány vadbikát fogtak már be a lovaikkal a per-hathoriak. A szuneti meg azt kérdezte, hogy vadásztak-e már struccra.

Ez engem is nagyon érdekelt volna, de Tui itt befejezte meséjét, mert tovább kellett haladnia, szamara türelmetlen iázással hívta fel rá a figyelmet.

Sajnáltam, hogy itt vége szakadt a történetnek, jó lett volna megtudni, milyen egy struccvadászat.

Barátaim a kikötőnél beszélgettek, én érkeztem utoljára. Mikor leültem közéjük Tui éppen arról mesélt, hogy mit látott a lovászok udvarában:

– Szóval a Szemenu-Hórból érkezett legény azt mondta, hogy az ottani lovaknak nincs párjuk, szőrük fényes, mint a gyémánt, lábuk izmos. A helyi lovász a mondottakat megkérdőjelezve nyilatkozott, a harmadik lovász is vitába szállt vele, szerinte az ő lovaiknak az engedelmessége a legfőbb erényük. Mindegyikük igyekezett túllicitálni a másikat. A negyedik lovász állatai szilajságával dicsekedett, amik állítása szerint csak rá hallgatnak, sőt mástól még élelmet sem fogadnak el.

– Tegnap én is láttam messziről a lovakat – szóltam közbe. – Vajon mivel etethetik őket, hogy ilyen fényes a szőrük?

– Erről is beszéltek a lovászok – válaszolta Tui. – Árpát és szénát kapnak, meg friss füvet legelnek, de ha nem csutakolnák le őket nagy gonddal, az mit sem érne. Tudtátok, hogy vadászatra is használják a lovakat? Azt mondták tegnap, hogy vadbikára és struccra is vadásztak már szekerekkel.

– Ó, ez aztán izgalmas! – kiáltott fel Hóri. – Mit nem adnék érte, ha hajtó lehetnék! – ábrándozott.

– Mondd csak, Hóri, a harci szekereket láttad már?

– Sajnos csak távolról. Te meg tudtad figyelni őket közelebbről is, Tui?

– Bizony, és a lovászoktól is sok érdekességet hallottam. Azt beszélték, hogy a szekerek hétféle fából készülnek, egy hajtó és egy íjász tartózkodik rajtuk és két ló van befogva eléjük. Láttam parádés-fogatokat is, azok bizony igazán fenségesek! A kosarat lemezekkel borították, díszítésük színes és változatos. A szekérnek két kereke van, átmérőjük körülbelül 1 méter. Azt mondták a hajtók, hogy kemény és sík terepen igazán gyorsan tudnak száguldani vele, mert igen könnyűek, súlyuk 24kg lehet.

– De ha olyan gyorsak, hogy tud az íjász pontosan célozni a csatában? Biztosan össze-vissza zötykölődik benne, te meg azt állítod, még vadásznak is vele – gondolkoztam hangosan.

Erre egyszerű a válasz! A kosarak alja bőrfonatból készül, így van rugózása.

– Tui, holnap segíthetnék neked a vízhordásban? – kérdezte Hóri. – Nagyon szeretném megnézni a lovakat és a harci szekereket is!

– Persze, reggel találkozzunk a tábor bejáratánál!

– Én is veletek tarthatok? – érdeklődtem.

– Rendben van, menjünk akkor mindannyian! – mondta Tui.

Ezzel váltunk el egymástól, már alig várom, hogy láthassam azokat a fenségesen szép lovakat, amelyekről Tui mesélt.

– … és akkor kiabálást hallottam, több férfihang váltogatta egymást, de csak amikor közelebb értem, akkor láttam meg, hogy a harci szekereik mellett álló lovászlegények kiabálnak egymással. – mondta Tui. – Mindegyik azt bizonygatta, hogy az ő lovaik a legjobbak.

– Szépek voltak a lovak valóban? – kérdezte Thotmesz, aki épp ezekre a szavakra ért oda.  – Még csak egyszer láttam lovat életemben, mesélj róluk! Be voltak fogva a szekerek elé?

– Igen, be voltak fogva, mindegyik szekér elé két-két ló, de azt hiszem éppen azzal foglalatoskodtak a legények, hogy éjszakára kifogják őket, hogy az állatok is tudjanak pihenni. Volt olyan lovászlegény, aki éppen csutakolta a lovait. Gyönyörűek ezek az állatok! Szőrük fényes, sörényük dús.

– Milyen színűek? – kérdezett közbe Thotmesz. – Barnák?

– Többféle színűt is láttam. Barnát, feketét, szürkét, még fehéret is. Az egész testük izmos, főként a lábukon lehet ezt látni, szinte kirajzolódnak az izmaik. Az az érdekes, hogy nagy és erős állatok, de a fejüket olyan kecsesen tartják, mint az előkelőségek. Az állatok egész lényéből harmónia sugárzik. Szerintem csodálatosak!

– Láttad őket futni is? – kérdezte valaki.

– Nem, futni nem láttam őket, mert mint ahogy mondtam is, éjszakai pihenőjüket készítették elő, de a lovászfiúk egymást túllicitálva elmondták, sőt inkább elkiabálták, hogy a lovak úgy suhannak, mint a nyíl, és olyan gyorsak, mint a szélvész. Állítólag nagyon okosak és szófogadóak is, mert alig kell irányítani őket, egy-két apróbb mozdulatból tudják, hogy merre forduljanak, milyen ütemben fussanak. – folytatta Tui. – Azt is hallottam, a csatákon kívül vadbikát is szoktak befogni a lovak segítségével, és még struccra is vadásznak velük. Biztosan nagyon izgalmas lehet. Többen még azt is tudni vélték, hogy Ramszesz-Meri-Amon – élet, üdv, egészség neki! – annyira szereti a lovait, hogy még a gyűrűjén is megmintáztatta a képüket!

– Engem az is érdekel, hogy a szekerek milyenek? Azokat is láttad? – kíváncsiskodott Thotmesz.

– Bár már eléggé besötétedett, de a fáklyák fényénél azért láttam, hogy mindegyik elé két lovat lehet befogni. A szekerek két nagy keréken gurulnak. Egy-egy kerék akkora, hogy ha mellé állnék, majdnem a mellemig ér, bár én elég alacsony vagyok. Úgy gondolom, ezek a harci szekerek többféle fából készültek, mert többféle színt láttam egy-egy kocsin. Néhány teljesen dísztelen volt, de néhányon láttam gyönyörű lemezborítást is.

– Hány ember fér el egy ilyen harci szekéren? – szólt megint valaki közbe.

– Ahogy mesélték, kettő: egy, aki hajtja a kocsit, és egy másik, aki íjjal lő, habár el nem tudom képzelni, hogy egy szélsebesen suhanó kocsiból hogy lehet pontosan kilőni a nyilakat! Szóval a hajtó és az íjász. Azt mondták, hogy van, amikor egy ember áll csak a harci szekéren, ilyenkor a derekára köti a gyeplőt, úgy irányít, közben pedig a kezével tartja az íjat, és nyilaival lövi az ellenséget. Ez számomra lehetetlennek tűnik, gondolom, csak a legkiemelkedőbb harcosok képesek erre.

– De jó neked, hogy mindezt láthattad! – mondta vágyakozva Thotmesz.

– Igen, valóban örülök ennek, hisz nem minden nap láthat lovakat és harci szekereket az ember, de igazából az lenne csodálatos, ha láthatnánk őket harc, vagy vadászat közben… vagy versenyeken. Korábban valaki az előkelőségek közül említette, hogy szoktak íjászversenyek is lenni, ahol fogatot hajtva vesznek részt az előkelőségek a megmérettetésben. – mondta Tui.

– Hát ez bizony nagyon jó lenne! – értettek egyet Tuival a többiek is. Tui beszámolójával úgy eltelt az idő, hogy mindenki szedelőzködött, és elindult haza, miközben fejükben a harci szekerek és a lovak képe gomolygott.

Tui elképesztő dolgokról számolt be a harci szekerekkel és a lovakkal kapcsolatban! Ha nem ő mondja, akkor biztosan el sem hiszem! Azt mondta, hogy ezek az állatok olyan gyorsak, mint a nyílvessző, szőrük fényes, lábuk nagyon izmos, de nagy termetük ellenére mégis kecsesek. Gazdáik szeretik őket, mert hűségesek és engedelmesek. Sokan annyira megkedvelik ezeket a jószágokat, hogy képmásukat a gyűrűjükbe vésetik.

A legengedelmesebb és legjobban betanított lovak húzzák a harci szekereket. Ezeket a szekereket nemcsak harcban használják, hanem a vadászatokon is. Szinte hihetetlen, hogy a mozgó szekérről a harcosok elképesztő pontossággal találnak a célba! Rengeteg gyakorlásra lehet ehhez szükség.

Sokan utaznak is harci szekereken, bár Tui szerint nem túl kényelmesek, viszont gyorsabban lehet velük közlekedni, mint a szamár vontatta szekereken.

Szerencse, hogy vannak kiváló lovaink, akik harci szekerek elé vannak fogva, különben a Hatti fejedelemmel való nagy csatában alulmaradtunk volna! A hajtó és ló közös munkája elengedhetetlen a sikerhez.

Bárcsak egyszer felülhetnék Tui barátommal egy ilyen csodálatos szekérre!

– Üdv! Elnézést a késésért – szabadkoztam azzal helyet foglaltam a gáton, és hallgattam Tuit. Épp a lovakról meg a harci szekerekről mesélt.

– Már messziről hallottam a lovászok kiabálását – kezdte Tui. „Az én lovamnál nincs gyorsabb.” „A ti lovaitok semmit sem érnek a mieink mellet” – mondták. Igazi veszekedés volt. Szerintem az összes ló ugyanolyan erős és kecses volt. Valószínűleg mindet északról hozták. A szekereken látszott, hogy többféle fából készítették őket, a hajtók említették is, hogy hétféle fát használnak ehhez a mesterek. A kerekeik átmérője 1 méter körül volt, és körülbelül másfél méter távolságra helyezkedtek el egymástól. Néhány parádés-fogat falát gyönyörű, művészi kivitelű lemezekkel borították. A kosár maga bőrfonatból volt, elől a szekérrúdon feküdt, és ehhez erősítették az igát is. Súlyuk 24kg körüli lehetett.

– És mit láttál még?- kérdezte Hóri barátunk.

– Sajnos már nem sok dolgot, sietnem kellett a vízzel Nofrethez. Még annyit hallottam, hogy a lovakat igazán nagy becsben tartják, nem csak friss füvet legelnek, hanem szénával és árpával is etetik őket, az ellátásukról pedig a fáraó, (Élet, üdv és egészség Neki!) és más előkelők udvarában az istállófőnökök gondoskodnak – mondta Tui.

Úgy láttam, Hóri még több információra is kíváncsi lett volna, így kicsit elszomorodott, de megelégedett azzal, amit hallott. Ezzel lezárult Tui beszámolója, megbeszéltük, hogy másnap is itt találkozunk. Azzal felálltunk és szétszéledtünk.

Szerencsémre a számomra legizgalmasabb részről nem maradtam le, el is határoztam magamban, hogy később elsétálok a tábor felé, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a harci szekereket.

A kihagyott lakoma

Nagyon siettem a szokott helyünkre, nehogy lemaradjak a történet elejéről, amit Tui mesélt. Láttam, hogy már belekezdett, de nem akartam megzavarni, így csak csöndben leültem a többiek közé. Valami felvonulásról beszélt, ahol lovak által húzott, zsákmányokkal megrakott szekerek vonultak fel. Sorban egymás után jöttek a szebbnél szebben feldíszített kocsik. Elmondása alapján a fáraóé volt a legszebb.

Ekkor már sejtettem, hogy valami fontos ünnepről mesél. Nem is tévedtem, a legutóbbi győztes csatánkat ünnepelték. Kiderült, hogy nemcsak felvonulás volt, hanem utána egy hatalmas lakomát is csaptak, amire meghívták a befolyásos embereket. Tui is köztük volt. Azt mesélte, hogy az ételek mennyeiek voltak. Volt sült csirkecomb salátával, friss gyümölcsök és zöldségek. A vacsorát finom borral öblítették le.

Sok érdekes emberrel beszélgetett, többek között az a megtiszteltetés érte, hogy a fáraóval is beszélhetett. Még meg is dicsérte őt, hogy jól végzi a munkáját. Azt is most jelentette be a fáraó, hogy a felesége gyermeket vár. A lakoma résztvevői nagy ujjongások közepette gratuláltak neki.

A lakomának ezzel nemsokára vége is lett. Mindenki elfáradt, de vidáman indultak haza. Az ünnepség végén is volt egy felvonulás, de ez már kevés embert érdekelt. Lehet, hogy nekem is el kellett volna mennem. Kaptam egy meghívót, csak nem értem rá. Most már mindegy. A történet végén szinte mindenki további kérdéseket tett fel a lakoma részleteire vonatkozóan. De én nem kérdezgettem, mert tudtam, hogy mindig hű barátom úgyis elmeséli majd nekem még egyszer.

Vacsorán hallottak

Már este volt, amikor a nílusi kikötő mellet sétáltam. Egyszer csak megpillantottam Tuit és a barátaimat, a szokott helyünkön, ahogy beszélgettek.

Nagyrészt Tui mesélt, éppen a harci szekerekről és a lovakról, amiket látott.

– A szekér a legjobb fából készült, a kerekei aranyból voltak. Ám a lovak! Annál engedetlenebb állatokat még nem láttam. Ezt gondoltam először. De amikor elindultak, akkor olyan szófogadóak voltak és olyan pompásan néztek ki, hogy a lélegzetem is elállt tőlük. – mesélte Tui csodálattal a hangjában, és álmodozó tekintettel. Mosolyogva léptem oda hozzájuk, mire mindannyian rám néztek.

– Mesélj még, kérlek. – mondtam. Egy ideig még nézett rám majd folytatta.

– A lovas nagyon határozottan fogta a gyeplőt, a pacik pedig fenségesen néztek ki. A szekér minden kibírt, a buckákat, a vizes árkokat és a sarat is, a lovak pedig semmitől sem ijedtek meg.

Már elég későre járt, már otthon kellett volna lennem, de Tui története marasztalt. Mikor hajnalodott, elindultam hazafelé és útközben is csak a lovakra tudtam gondolni.

Legközelebb biztos csatlakozom Tuihoz a vacsorára.

Honszuemhab engesztelése

                Honszuemhab rettegve riadt fel egyik éjjel. Még szemei előtt tündökölt az álmában látott haragos, nyugtalan akh (=lélek). Napok óta nem hagyta őt nyugodni, Amon-Ré-hez intézett imái sem leltek már viszonzásra, hiába esdekelt a lélek békéjéért.

– Hozzád szólok, főpap, halld hát szavaim! Sírkápolnám megjavíttasd, kanópuszedényeim helyükre illeszd, s örök békét hagyok számodra.
– Amon-Ré nevében nyugalmat rendelek neked, haragod fogd hát vissza. Minden úgy lesz, ahogy kérted, s helyreáll a rend.
A főpap valóban vágyott már ezen rend visszaállására, hisz az akh rendkívül kitartóan küzdött kápolnájáért és kanópuszedényeiért. Igen, kiváltképp a kanópuszedények aggasztották.
– Szerveim homokszemként hullanak szét, ha tárolóik nincsenek helyükön. Rendkívül fájdalmas látni, majd egyszer megtudja! Hiába nagy ember most, majd rájön, hogy halála után már nem könnyű intézkedni!
És így ment ez sokáig. Nem csoda hát, hogy Honszuemhab kapva kapott az ajánlaton, és szolgákat küldött a javíttatásra. Ám ez nem volt megfelelő a nemesi halott számára.
– Szolgák érintését szent köveim nem állhatják! Személyes engesztelésért jár csak a békéje.
Így hát elkínzott főpapunk egyedül bandukolt el a sírhoz. Ügyetlenül kezdett takarítani és javítgatni, hisz soha nem tett még ilyesmit, de már elkeseredetten vágyott a szellem távozására. Helyére rakott mindent, ám a kanópuszedények láttán elfutotta a méreg, és inkább befejezettnek tekintette a rendrakást. Rangon alulinak érezte, hogy pont azokat a tárolókat tegye helyére, melyek annyi álmatlan éjszakát okoztak neki.

                Ám abban a pillanatban megremegtek a javított falak, és Honszuemhab fejére omlottak. Az akh így szólt hozzá:
– Utolsó esélyed is elgurult a kanópuszedényeimmel együtt. Ilyen örök békét kapsz tőlem, főpap! Tétlenséged, kapzsiságod és hiúságod így nyeri el méltó büntetését. Imádkozz Amon-Ré-hez, ha ugyan még el nem hagyott!
Ezután mélységes csönd lett.

Honszuemhatot egyre jobban nyomasztotta az őt körülvevő sötétség, hiányzott neki az éltető fény. Már-már azon volt, hogy kiküldi szolgáit és megkeresteti a sírt, ám ahogy idáig jutott gondolatban, ismét felülkerekedett benne a kapzsiság. Egy romos sír felújítása igen költséges, sok munkát és időt igényel. Ahogy így vergődött, hogy mit tegyen, egyik éjjel furcsa démont látott. Látta magát, mint halott lelket egy roskadozó sírkamrában, elhagyatva, elfelejtve. Az álom benyomást tett rá. Rájött, hogy a kapzsiság mennyire elfeledtette vele a földi lét mulandóságát, az elhunyt lelket tisztelését.

Reggel az első dolga az volt, hogy elküldte embereit a sír felkutatására. Nem volt nehéz, gyorsan megtalálták. A főpapot a hír hallatán öröm járta át, ám ez hamar kételkedésbe csapott át, amikor emberei elmondták, mennyire rossz állapotban van a sírkápolna, a kő elöregedett, omladozik, a fát megviselte a napfény. Valóban a kérdéses sírt találták meg? Mi van ha egy másik sírra költenek, fölöslegesen? És tényleg az ő feladata a felújítás? Ám ekkor beléhasított az éjszakai álom, nem várt tovább, hívatta Mentukát, s megbízta a sír felújításával. Mentuka először is alaposan felmérte a sír állapotát, majd terveket készített, rámolt, mennyi és milyen alapanyagokra van szükség, hány munkás kellene, s persze mindez mennyibe kerül. Honszuemhab azonban már nem fukarkodott, a sírnak tökéletesnek kell lennie, nem számít, mennyi pénzbe és fáradtságba kerül. Így hát, Mentuka munkásaival hozzálátott a felújításnak, csakugyan kitettek magukért. Hamarosan semmi sem emlékeztetett arra, hogy itt nemrég még egy romos sírkápolna állt. A munkák végeztével a főpap megkönnyebbült, és 5 szolgálót és 5 szolgálónőt küldött a sírhoz, az áldozat bemutatására.

                Az akh-lélek is megnyugodott, és a főpap ismét megtapasztalta hatalmát és varázserejét.

Hiszen ahogy a szolgálók elkezdték az áldozat bemutatását, Honszuemhab furcsa bizsergést érzett a szemeiben, majd egyre erősebb fény vette körül. Hirtelen rádöbbent, hogy visszanyerte látását. Tudta, a lélek értékelte áldozatát, s azt is értékelte, a történtek hatására az ő lelke is tisztább lett, már nem kötődhet meg a többi halandó dolgokhoz való túlzott ragaszkodás. 

Sziasztok! – mondta Thotmesz mikor a kikötő gátjához ért kicsit késve, mert édesanyjának kellett segítenie. Egy pillanatra megállva megcsodálta a hajókat. Látott a legkorábbi időkből megmaradtakat is, amelyek még papiruszból készültek, de teherszállításra alkalmas tengerjáró hajókat is. A sétahajók közül néhány éppen most indult ki a kikötőből.

Tui éppen a lakomáról mesélt a többieknek. Nagyon ízlett neki a hal, a kacsa, és megkóstolta az aszalt sivatagi szilvát is, a salátába is ezt használták. Örült, hogy datolyával édesítették az ennivalókat, mert ez a kedvence.

A továbbiakban azonban a lovászokról beszélt, elmondta, hogy a lovászok elkezdtek vetélkedni egymással. Szemenu-Hórból érkezett legény kezdte, de a szunetbeli lovász sem hagyta magát. Azon vetélkedtek, hogy kinek van szebb és gyorsabb lova. Tui szinte élvezettel vitatkozott. A harmadik, és negyedik lovász sem bírta tovább és ők is beszálltak a vitába. Mind, mind azt bizonygatták, hogy neki mennyivel szebb, jobb, és különleges lova van. Nem csoda, hiszen olajjal kenegetik és rendszeresen futtaják is őket. Persze a vezír lovásza is bekapcsolódott a beszélgetésbe, Ramszesz-Meri-Amon is elkezdte mondani, hogy a vezír lovai is mennyire tökéletesek, milyen jól betanították őket, megfelelően etetik, meghatározzák élelemporciójukat, kapnak árpát, szénát és ügyelnek a legeltetésükre is. Thotmesz elgondolkozott, vajon összemérték-e a lovak erejét a lovászok, vagy valahogy eldöntötték-e hogy ki a legjobb. Mire elgondolkozott ezen, addigra Tui már máshol tartott a lakomáról szóló történetről, így újra össze kellett szedni gondolatait, hogy újra bekapcsolódjon az elbeszélésbe. A harci szekerekről is szó esett, amelyekkel igen gyorsan tudtak közlekedni, így csatákban, katonai gyakorlatokon, íjászversenyeken és még vadászaton is jó eredménnyel használták fel ezeket a járműveket.

A mesélés végén Tui még megemlítette barátainak, hogy a lakoma különlegessége volt, hogy a szikomórfügét többféleképpen készítették el. Mivel már elég későre járt, hiszen a sétahajó is visszaérkezett a kikötőbe, így elköszöntek egymástól, de eltervezték, hogy a következő nap ők is elmennek a sétahajóval kirándulni.