A homokkő üledékes kőzet, mely 2,0-0,06 mm szemcseméretű homokszemekből áll, és ezeket kötőanyagok ragasztják össze. Jellemző kiegészítő anyaga a kvarc, kalcit, vasoxid, agyag, földpát és csillám. Elemei szabad szemmel is megkülönböztethetők. A szín változhat a világossárgától a vörös árnyalatokon át a zöldes és feketés megjelenésig. A vöröses elszíneződést a vastartalmú elegyrészek okozzák, a sötétszürke, feketés színváltozat a földpátok túlsúlyát jelzik. Erősen porózus, és általában réteges. Szemcsézettsége miatt viszont nem csiszolható, fűrészelése különleges eljárást igényel. A rétegek mentén jól hasítható.
A Nílus völgyben Esznától délre mindennapi látvány a vöröses homokkő, csak az Asszuáni katarakta környéke szakítja meg vonulatát. A földtörténeti kréta korban jött létre. Ókori bányáinak számát errefelé 34-re teszik, de ma már csak kettő látható belőlük, mivel a többit elöntötte a Nasszer tó vize. Hat földrajzi egységbe tartoznak: Duwi, Quseir, Umm Barmil, Timszah, Abu Aggag és Szabaya. Valamennyi a núbiai csoportba sorolható. Északibb területen csak elvétve akadt. A kövek származási helye részben a bányák ismeretének a hiánya, részben a kő szerkezeti tulajdonságai miatt egyelőre nem meghatározható. Északon erősen porózus, lazán cementálódott, így viszonylag könnyű a kitermelése.
Tömbös megjelenését a korai egyiptomi építészet csak kismértékben használta ki. A monumentális építészetbe Mentuhotep halotti templomával került be. Théba fő építkezési anyagává viszont csak a 18. dinasztia korában lett. Északabbra ritkán használták, pedig a mészkőnél erősebb, és nagyobb tömbben szállítható. Az agyagkötésű homokkövet a szobrászatban egyedi, nagyméretű alkotásokhoz faragták meg, de nehéz volt rajta a részletek megmunkálása. Kiterjedt alkalmazása viszont jellemző a domborművek között, mint Noferhaut sztéléjén. A szobrászati alkotásokat a mészkőhöz hasonlóan festették.