Alakjuk a funkcióból adódott, és sokszor kizárólagosan a kenőcsökhöz használt formák is kialakultak. A tárolásukra szolgáló edények közepes vagy nagyméretű, széles szájú edények voltak, a lepecsételést megkönnyítő lapos peremmel, aljukon kerek körgyűrűvel vagy a felakasztást biztosító füllel, furattal. (37-38. sz.) Felhasználáshoz lábakon álló lapos tálkák vagy széles szájú, kis edénykék készültek, melyeket rendszerint speciális kis fadobozkákban tartottak. (49-50. sz. és 3. sz.) A kis kiszerelésben, vizes oldatban tárolt kenőcsök számára pedig szűknyakú, miniatűr edénykéket készítettek, többnyire füllel vagy függesztőfurattal ellátva. (12, 28. sz.). Speciálisan a szemfestéknek ún. kohl edényeket készítették. A 7 szent olajat pedig, melyet a sírba is magukkal vittek, hagyományosan a henger formájú bAs / bs „basz/besz” edénykékben tartották. A kenőcsös edény sokszor kőből készült, és legkedveltebb anyaga az egyiptomi alabástrom volt. Kerámiánál a kevésbé porózus márgás agyagot használták. Fajanszot a Középbirodalom korától alkalmazták, az üvegpaszta az Újbirodalomra jellemző alapanyag.

Gyakran találták ezeket a miniatűr edényeket az érintetlen sírokban a fej környékén, ami arra enged következtetni, az arc- vagy hajápolást szolgálták. A 18-19. dinasztia korában különösen sok és változatos formájú edénykét helyeztek a sírokba, jelezve a kifinomult, sokszínű és sokrétű kenőcsfelhasználást. Harmadik Átmeneti Kori hiányuk után a 25. dinasztia korában újból feltűnő kenőcsös edények az alabasztron formát öltötték magukra. Ezek a formák nagyobb kerámia edényeknél néha Bész fejjel lettek díszítve, a kicsik rendszerint alabástromból készültek, ahonnan a forma görög neve származik.