A különböző köveket felszíni fejtéssel, vagy mélyből kibányászva termelik ki. Az utóbbinál a sziklába vágott járatok egész labirintust alkothatnak. Egyiptomban mindkét módszert alkalmazták, sőt voltak sírok, melyek a kőbányászatnak köszönhették létrejöttüket. A bányavidékek azonban többnyire a Nílustól messze, mélyen bent a sivatagban helyezkedtek el. Az élet fenntartásához telepeket kellett létrehozni, melyek az Újbirodalom előtt gyakran erődítve voltak a várható beduin támadások miatt. A folyamatosan használt bányáknál egész városok alakultak ki, ahol a mindennapi élet és munka mellett a kultikus igényeket saját templommal is kielégítették. Mégsem szívesen laktak itt az emberek – a hivatalnokok nevei sűrűn váltakoznak.
Komoly bányaexpedíciókat szerveztek elérésükre, melyet rangos személyek, akár vezírek is vezettek. A jelentős bányákhoz utakat is építettek. Ezt az úthálózatot útfelügyelők irányításával tartották rendben – a kereskedelmi és hadiutaknál hasonló volt a helyzet. Egy részük döngölt földút volt, másokat kikövezték. A leghosszabb, ma is azonosítható földút 80 km hosszú, és a gebel el-aszri dioritbányát kötötte össze Tuskával. A Dahsurból Fajumba tartó gebel qatrani út tartja 23 méterével a szélességi csúcsot. Itt volt egy 10 km-es, Ny-fajumi út is, melyet viszont homokkőlapokkal és megkövesedett fatönkökkel köveztek ki – ez alig volt szélesebb a 2 méternél. A hatnubi alabástrombányákhoz vezető út mészkőkövezete szintén megmaradt Tell el-Amarna környékén.

 

 

 

© Győry Hedvig