Neheni Paheri hőstette 2015-16

A Nekhenből (Hierakonpolisz) érkezett Paheri nehezen viselte Meri-Szahmet népszerűségét, és nagyon szerette volna maga is bemutatni kiválóságát, ezért erősen kérte Thotot, a bölcsesség istenét, segítsen neki egy olyan esetet felidézni az életéből, amit ha előad, joggal lehet rá büszke, és arathat Meri-Szahmethez hasonló sikert.
Segítsetek neki, és írjátok meg a történetét!

  • Paheri története

    Paheri jó ember volt, ahogy ezt ez a történet be is bizonyítja, melyben Paheri és Viettó a fáraó kegyeiért rivalizálnak.

    Paheri Kairóban született. Nem volt jó sora, szegény családhoz jutatta őt a sors. Sokat dolgoztatták, s míg repültek vele az évek, megtanult írni, olvasni, ami nagy kiváltság volt akkoriban. Szülei korán meghaltak, a magára maradt Paheri pedig építő lett.

    Mikor a fáraó s felfigyelt rá, úgy döntött, hogy próba elé állítja a tanult mestert. Egy piramis építésével bízta meg. Azonban a fiatal Vietto is el szerette volna nyerni a fáraó kegyeit, és ennek érdekében bármit meg is tett. Egész nap dolgoztatta a munkásait, sokat csattogott az ostor. A munkások zúgolódni kezdtek, végül megelégelték Vietto kegyetlenségét. Mi lesz velük, ha ezentúl csak Viettonak dolgoznak majd? Paherihez fordultak panaszukkal, aki csendesítette őket. Erre a munkások elmondták neki, hogy Vietto nem volt ilyen békés. Ő az, aki éjjelente lopni kezdte a homokkövet Paheri építkezéséről, nehezítve ezzel a munkát. Paheri felkereste a fáraót, elmondta panaszát, és engedélyt kért arra, hogy csapdát állíthasson a fiatal építőnek.

    Másnap Paheri munkásai nagy kőtologatásba fogtak, míg néhányan titokban csapdát ástak a kövek elé. Ahogy valaki elmozdította a követ, a csapóajtó lebillent, a tolvaj pedig egy veremben várhatta meg a reggelt. Estére mindenki pihenni tért, de alig várták a reggelt. Másnap Vietto és néhány embere valóban ott ült a gödör mélyén, ahogy azt Paheri sejtette.

    A fáraó katonái elvezették a vétkeseket, így Paheri nyugodtan dolgozhatott tovább. Teltek az évek, a piramis majdnem elkészült, mikor a fáraó meghalt. Egy levelet találtak utána:

    Én, a fáraó, istenek leszármazottja, rendelkezem. Paheri, akit sérelem és kár ért síremlékem építése közben, soha nem kért kárpótlást, vagy a bűnös méltó megbüntetését. Tiszta lelke miatt őt jelölöm ki, hogy lezárhassa sírhelyemet.”

    Ilyen nagy megtiszteltetés érte Paherit, mert a becsület és a jó szándék mindig elnyeri méltó jutalmát.

  • A néma kisfiú
    A Nekhenből érkezett vendégzenész, Paheri irigykedve hallgatta Meri-Szahmet kalandját az óriáskígyóval, majd amikor Mahu, a szuneti kaszkádozó befejezte fergeteges produkcióját, odafordult zenésztársaihoz és fennhangon ő is mesélni kezdett.
    Örökre elhallgattatni egy óriáskígyót, elismerem bátor cselekedet, de megszólaltatni egy némának hitt kisfiút, az ám a nagyszerű hőstett.
    Nekhenben élt Mereruka, a vezír egyik tanácsosa, akinek legnagyobb örömére és Hórusz dicsőségére fia született, Teti. Születésekor hangosan felsírt, de ezt követően senki sem hallotta többé a hangját. Némán örült és hangtalanul sírt, pedig már az ötödik életévét is betöltötte. Mindenki némának tekintette, de anyja, Tuja nem tudta elfogadni ezt. Állította, hogy erős, érces hangon panaszkodva látta meg Ré fényességét. Ezért mindent elkövetett, és mindent megadott volna, hogy újra hallhassa azt a számára oly kedves és édes hangot. De orvosok garmadája és papok egész serege sem tudott segíteni Tetin. Hiába mutattak be söráldozatot oroszlánfejű istennőjüknek, Szahmetnek, a perzselő Nap gyógyító erővel bíró lányának. Hiába könyörögtek Imhotephez csodás gyógyulásért, nem segített. Nem tudta távol tartani a némaságot okozó démonokat a kisfiú nyakába akasztott kis macska alakú Basztet amulett sem.
    Végül városuk védelmezőjének, Hórusznak anyjához, Íziszhez fordultak segítségért. Mint tudjátok, ő a mágikus erő, a termékenység, a gyógyulás, a természet, az anyaság és a túlvilág istennője, az Életház úrnője. Tuja maga vitte el gazdag fogadalmi ajándékát szentélyébe, és szemtanúk szerint fennhangon kérte őt:
    „Ó természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, aki a menny ragyogó magasságait, a tenger gyógyító szellőit, és az alvilág könnyes némaságát is igazgatod parancsaiddal, kérlek, add vissza gyermekem hangját!”
    Aztán Tuja még aznap éjjel álmot látott, melyben Ízisz papnői a kezükben tartott szisztrum lágy, ütemes hangjára azt ismételgették:
    „Ha a szisztrum hallgat, sérül a rend, terjed a baj – jaj, jaj, jaj!”
    Másnap reggel felébredve Tuja azonnal tudta mit kell tennie. Megértette, hogy fia születésekor valaki, vagy valami megsértette Maat örök törvényeit. Ezért szolgáját elküldte értem, Paheriért, Nekhen legjobb zenészéért, aki – köztudomásúan – nemcsak a lant, a hárfa és a líra húrjaiból, de az ősi szisztrumból is elővarázsolom a szférák zenéjét. Én pedig nem késlekedtem. Tanúim rá az isteni Kilencség, hogy amint megcsendült kezemben Ízisz szent hangszere, elmenekültek a Teti torkát szorongató démonok, helyreállt a kisfiú lelkének békéje és csak ennyit mondott csengő hangon: „harmónia”. Szülei könnyeikkel küszködve ölelték magukhoz gyermeküket, akit Ízisz és Maat aznap újra védelmező szárnyaik alá vettek.
    Nekem pedig, mondanom sem kell, óriási jutalomban és elismerésben volt részem.

  • Paheri története

    Paheri palotájában nagy volt a sürgés-forgás. Vendégei előkelőségek, köztük volt Meri Szahmet is.

    Régóta várta az összejövetelt, szeretett volna olyan népszerű lenni, mint Meri-Szahmet.

    Mindent megtett ezért az alkalomért. A lakoma pompázatos volt, roskadoztak az asztalok, ételtől-italtól.

    Csodálatos virágkölteményekkel volt díszítve a terem. Ettek-ittak, beszélgettek, érdekes történeteket meséltek egymásnak.

    Paheri várta, hogy elérkezzen az ő ideje, amikor elmesélheti történetét. Izgatottan kezdett hozzá, kissé ideges lett a rászegeződő tekintetektől:

    – Hazafelé tartottam, mikor megláttam egy bőszült bikát, aki rá akart támadni egy sétáló emberre. Nem sokáig gondolkodtam, tudtam, hogy valamit tennem kell, hogy eltereljem a bika figyelmét.

    A bika közelébe mentem, ráordítottam. Felém fordult. Közben eszembe jutott a nyaklánc a nyakamban, amin egy medál volt.

    Fény felé emeltem és kértem Ré napistent, hogy segítsen megállítani az állatot. Meghallgatott, elvakította az állatot a lánc fénye.

    Következő pillanatban a bika megszelídülve feküdt a földre.

    Mindenki tátott szájjal figyelte, majd magukhoz térve gratuláltak. Még Meri-Szahmet is elismerte Paheri bátorságát.

  • Paheri népszerű lesz

    Meri-Szahmet nagy sikert aratott a krokodil legyőzésével és a felfalt kutya megmentésével. Paheri szeretett volna hasonló sikert aratni, ezért elvállalta, hogy túljár az eszén egy krokodilnak, aki nem enged a gabonatermelés helyszínére senkit.

    Amikor elment Paheri a helyszínre a krokodil nem volt ott. A lakhelye valószínű, hogy a mocsárban van. Ez innen túl messzi van. A nyári hőségben nem jutna el oda senki. El kellett jutnia a közeli forráshoz, hogy folyadékhoz jusson. A forrást kígyók védték, ezért Paherinek harcolni kellett. A kígyók támadtak először, de gyorsan vesztettek is. Paheri megtöltötte a kulacsát vízzel. Így már bátran elindulhatott a mocsárba harcolni. A sivatagban nagyon sokat kellett gyalogolnia, de ez Paherinek nem jelentett gondot. Amikor elérte a mocsarat, a hűvös miatt jobban érezte magát. Már messziről hallotta a krokodilok hangját. Sokan lehettek, de Paheri bátor ember volt. A krokodilok dühösek lettek az emberszagra. Ki is jött a legerősebb krokodil a sok közül. Nagyon sokáig, gyorsan és ügyesen küzdöttek egymással. Végül Paheri egy nagyon gyors mozdulattal leszúrta a krokodilt. Ahogy a többi állat megérezte a vér szagát, mindegyik felállt. Paheri megkérte Thot Istent, hogy a krokodilokat űzze el a környékről. Thot Isten azt a gondolatot röpítette a fejükbe, hogy ők menjenek el erről a helyről, mert különben meghalnak. Így megmentette Paherit, aki visszament a városába és mindenkitől dicséretet kapott, amiért megmentette az éves gabonát.

    Így Paheri Meri-Szahmetnél is sokkal népszerűbb lett.

  • Paheri úr hőstettei

    Forrón tűzött a délutáni nap, a papirusznád-szárak mozdulatlanul álltak a csatorna parton, egy árva szellő se fújt a Nílus felől. Paheri úr gondterhelten sétált fel-alá kertjében, egyik kezével az ágyékkötőjét markolta, másikkal a rá-rászálló szemtelen szúnyogokat hessegette. Egy dolog aggasztotta: az alávaló Meri-Szahmet egyre inkább elnyerte a fáraó bizalmát vele szemben. Azon gondolkodott, hogy ő miért nem győzött le eddig soha senkit? Próbálta ifjúkori kalandjait számba venni, hátha valamelyik kis jóindulattal alkalmas némi tisztelet kivívására a fáraó részéről.

    Rövid töprengés és sokórás Thot-hoz való imádkozás, sőt rimánkodás után eszébe jutott egy ígéretes. Egyszer, sihederkorában, a Nílus-parti homokzátonyokon játszott a többi gyerekkel, és a térdig érő vízben egy krokodil elkapta a lábát. Nagyon megijedt, ahogy a többiek is. Ő ordítani kezdett, a többiek kifutottak a vízből, messzire, fel a homokos parton. A krokodil az ordításra elengedet a lábát, és elúszott. A fognyomai ma is látszanak a lábszárán. Később társai váll veregetve kérdezgették, hogyan menekült meg, de ő mindig szemlesütve elterelte a szót, kicsit szégyellte a dolgot.

    Most viszont itt lenne az alkalom, hogy saját javára fordítsa ezt a kis történetet. Mivel senki sem látta, pontosan mi történt, bárhogy előadhatja.

    Közeleg a napisten, Ré születésnapja. Paheri urat a fáraó szokásához híven meghívta az általa rendezett ünnepségre. Paheri úr felvette legújabb, legtisztább ágyékkötőjét, különleges alkalmakra tartogatott ünnepi köpenyét és gondosan megmosdott, még egy datolyapálma levelének rostját is elrágcsálta, hogy fogai tisztábbnak látszódjanak. Kocsin ment a fáraó palotájához, hogy ruházata nehogy bepiszkolódjon.

    Az ünnepség elég rosszul kezdődött. Meri-Szahmet, ahogy alkalom adódott, megint elmeséltre a kígyós történetet úgy, hogy a fáraó is hallja. Hőstette minden elmesélés után egyre hosszabb és egyre hihetetlenebb volt. Paheri úr, aki eddig unott arccal a földet nézte, most, hogy egy kis csend lett, hirtelen elkezdte saját históriáját.

    ,,Fiatal koromban, mikor a barátaimmal a túlszaporodott krokodilokra vadásztunk a Nílus vizében, egy kilenc könyök hosszú óriási krokodil támadt rám. Rögtön láttam, hogy nem egy halandó krokodillal állok szemben, hatalmas vörös szemei vérben úsztak, egy könyök hosszú fogait hangosan csattogtatta, aranykarmai tűhegyesek voltak. Megismertem, Széth volt, a pusztítás istene, és úgy érezte itt a ragyogó alkalom, hogy leszámoljon velem örökre. Mivel aznap elfelejtettem fegyvert vinni magammal, puszta kézzel kellett vele felvennem a harcot. Elkapta a lábszáramat és ordítva hatalmasat harapott bele. Birkózni kezdtünk, imádkoztam Ré-nek, hogy segítsen, sokáig úgy tűnt, kérésemet nem hallgatta meg. Széth lehúzott a víz alá, és egyre inkább úgy éreztem, ezt a csatát nem nyerhetem meg. Imádkoztam Atum-hoz is, mert kezdett beesteledni. Ő sem segített, küzdelmünk a végéhez érkezett, és akkor megtörtént, amire senki sem számított: egyszer csak megjelent Ozirisz és ő egy díszes aranytőrt hajított nekem, amit a szabad kezemmel elkapva a rettegett krokodil hasába szúrtam, ahol nem borította páncél. A fenevad vére vörösre festette a Nílus vizét.

    Keservesen hazavánszorogtam, bekötöztem súlyos sebemet és mély álomba merültem. Álmomban Széth megjelent előttem, ebből tudtam, hogy nem halt meg. Éreztem, hogy újabb bosszút forral ellenem, csak erejét gyűjti egy újabb támadásra.”

    Meri-Szahmet felkapta eddig lehajtott fejét: ,,Eddig úgy tudtam, a Nílust a sivatag viharának homokja festi vörösre.!”

    Ne szakítsd félbe!” ̶ szólt a fáraó. Paheri úr egyre nagyobb lendülettel folytatta egy újabb történettel.

    Pár évvel később gazellavadászaton láttam egy vörös szemű gazellát. Lerítt róla, hogy gonosz szándékkal közelít. Igen, Széth volt, gazella képében. Harcolni kezdtünk, isteni erejével homokvihart kavart körülöttünk, így társaim segítségére megint nem számíthattam. Szerencsére most volt nálam fegyver, az íjam és a hozzá tartozó tíz nyílvessző. Megfeszítettem íjamat, és eltaláltam a lábát. Arra számítottam, hogy elesik, de tovább futott. Újra megfeszítettem íjamat, és eltaláltam a szívét, ettől kicsit megtorpant. Rájöttem, hogy közönséges nyílvesszővel nem győzhetem le. Hóruszhoz kezdtem imádkozni, és ismét csoda történt: az égből lehullott egy arany nyílvessző, felkaptam és agyonlőttem a gazellát. Ahogy összeesett, helyén csak hatalmas vérfolt maradt, ebből tudtam, hogy nem halt meg, csak újabb ütközetet nyertem ellene.”

    Másnap reggel a fáraó színe elé idézte Paheri urat. Paheri úr büszkén lépegetett végig a palota folyosóin, érezte, az előző napi történetmesélése megtette a kívánt hatást.

    Letérdelt a fáraó elé és várta a dicsérő szavakat.

    Most az egyszer nem büntetlek meg, mert Ré ünnepén történeteid felvidították a napomat. Az arany nyílvesszőt és a tőrt legközelebb hagyd ki a történetből, mert minden, ami országomban az istenektől származik, az enyém. Hozd el nekem a tőrt és a nyílvesszőt, akkor megbocsátok. Most menj!”

    Paheri úr elégedetten bandukolt hazafelé:

    ,,Ha elviszem a fáraónak, biztos, hogy túlteszek Meri-Szahmet bugyuta kis meséjén!” – gondolta, bár még nem tudta, hogyan fog, ilyeneket szerezni.

  • Paheri kalandja

    Ré kegyelméből Nekhen ősi városában élek. Hemen, a sólyom alakú isten ősi városa nemcsak gyönyörű, hanem sokszor különös kalandok helyszíne is. Egyszer a hatalmas fáraó dicsőségére – Élet, üdv, egészség neki!-, a városunk messze földön híres sörfőzői útnak eredtek, hogy a Nílus élete adó vizét hátra hagyva Széth gonosz birodalmának szegélyén keressenek új fűszereket a hűsítő italba. Minden éjjel, amikor Ré már hajóra szállt, mi is bekerítettük táborunkat tüskés ágakból készített kerítéssel, hogy az éjszaka lopódzó vadjai ne zavarják meg álmunkat. Egy napon egy apró tavacska partján ütöttünk tábort. Itt az oázisban kezdtek keresgélni illatos növények után a sörfőzők szolgái. Amon tüzét csak a szél lengedezése csillapította. Ahogy megfordult a szél, kutyám, aki mindig a lábam mellé telepedett le, szimatolva ugrott fel a helyéről. Szőre felborzolódott, izmai megfeszültek és fenyegető morgás tört elő a torkából. Én is azonnal felugrottam veszélyt keresve. Körülnéztem. Az egyik árnyas fa mögött hatalmas tamariszkusz terpeszkedett. Az egyik fiatal szolgáló, ahogy odalépett a fa alá, kezéből kihulltak a csokorba szedett növények, arca elsápadt, mintha máris Ozírisz birodalmába készülne, szemei pedig megkövülten tapadtak valamire ott az árnyékban. Széles ívben a háta mögé kerültem, hogy lássam, mitől is rémült meg. A Nap hevétől az árnyékba kergetve egy fiatal oroszlán pihent a fa tövében. Mintha magát Mehitet láttuk volna! Pillantása fogva tartotta a szerencsétlen szolgát, aki mozdulni sem mert a félelemtől. Núbiai szolgáim, akiknek eszét még nem járta át Ré fénye, egészen elszürkültek a félelemtől, és egyre a hatalmas wobó-t emlegették. Néhányan felhúzódtak a magasba, hogy nyilaikkal célba vehessék az oroszlánt. Én azonban a fiatal szolgáló mellé léptem, hogy szembenézzek a vadállattal. Óvatosan próbáltunk elhátrálni az oroszlán elől. Már majdnem elég távol kerültünk tőle, amikor az állat hirtelen felállt. De nem felénk lépett, hanem oldalra szökkenve nézett felém. Kutyám, akit bizonyosan az istenek rendeltek mellém védelmezőül, acsarogva ugrott a fáról leereszkedő hatalmas óriáskígyó felé. Azonnal a kutya segítségére siettem! Aphophisz megtestesülése azonban nagyobb falatra vágyott. Az oroszlán után siklott, de olyan sebesen, hogy szemmel követni sem tudtam. Hamarosan a két vadállat viaskodásának hangjaitól zengett az oázis. Az oroszlánt a kígyó egészen körülfonta, mire utolértem őket, és úgy tűnk a sivatag színét viselő macska már nem él. Nem hagyhattam a gonosz teremtményt tovább garázdálkodni itt, ezért kardomat magasba emelve lesújtottam a kígyó fejére. Kiszabadítottuk az oroszlán testét is, hogy visszatérve Nekhenbe kikészíttessem a bőrét. Ez a bőr azonban nem lett végül az enyém, mivel az oroszlán csak elkábult a küzdelemben, így ketrecben vittük vissza a városunkba, ahol az állatok kertjében tölti azóta is napjait.

  • Paheri hőstette

    Paheri a Ramszesz palotájában rendezett lakomán megirigyelte Meri-Szahmetet, hogy olyan híres a tetteiről. Gondolkodott azon, hogy ő vajon mivel tudná felülmúlni, vagy legalább utolérni Meri-Szahmetet, de sajnos nem jutott eszébe semmi különleges dolog az életéből. Félrevonulva imádkozni kezdett a bölcsesség istenéhez Thot-hoz: segítsen neki felidézni, hogy mi volt az életében az a nagyszerű dolog, ami őt ismertté és híressé tehetné, amivel ő is eldicsekedhetne. Jól tudta magáról, hogy nagyon okos és köztiszteletben álló embernek tartják, hiszen nagyon nagy dolgokat vitt véghez a mezőgazdaság területén. Hazájában, Egyiptomban a mezőgazdaság jelentette az emberek megélhetését. Életük ritmusát a Nílus áradása és apadása, valamint az ahhoz igazított vetés és aratás adták. De nem volt mindegy, hogy hogyan művelik a földet, milyen vetőmagot ültetnek, és milyen növényeket termelnek. Fontos volt az is, hogy milyen munkafolyamatokat vittek véghez a termelés során. A szántás, vetés, aratás, cséplés mellett új gabona fajtát, főleg búza fajtákat és új földművelő eszközöket próbáltak ki az emberek Paheri tanácsára. A megszokott tönköly helyett már durum búzát termesztettek. Paherinek nem csak a termeléshez adott tanácsokban, hanem az adminisztrációban is nagy szerepe volt. Ez volt az egyik legfontosabb momentum a mezőgazdaságban, hiszen hiába termelik meg a gabonát, ha nem tudják, hogy mennyi termett és azt valaki nem veszi nyilvántartásba. Ez volt Paheri feladata, amire büszke lehetett. De valljuk be, ez mégsem olyan hőstett, amely összehasonlítható a kígyó legyőzésével. Azt tudta, hogy fontos és értékes dolgokat honosított meg Egyiptomban, gondolatai szélsebességgel száguldottak ide-oda, és egyszer csak eszébe jutott valami, még ifjú korából. A szeme felragyogott, örömében hangosan kiáltott:” – Hát persze! A hivatalnok megmentése!”

    A vacsoravendégek felkapták fejüket és érdeklődve fordultak felé. Ő szerényen elmosolyodott és miközben a vendégek köré gyűltek, belekezdett a történetbe:

    Fiatal voltam még, amikor a falunkban járt egy írnok, akinek az volt a feladata, hogy kimérje a földeket, feljegyezte az áradás mértékét, és megpróbálja megbecsülni a várható termést. Amikor kíséretével együtt csónakba szállt, hogy feladatát elvégezve visszatérjen oda, ahonnan jött, szörnyű dolog történt. A csónakban egyensúlyozva az árnyat adó kabin felé tartott, amikor hirtelen elvesztette egyensúlyát és a folyóba zuhant. Esése olyan hirtelen jött, hogy kísérői – bár utána nyúltak – nem tudták a csónakban tartani. Hogy esés közben beütötte a fejét, azt a homlokán vérző sebből meg lehetett ítélni. Mivel azonnal a víz alá süllyedt, azonnal rájöttem, hogy nincs vesztegetni való időm! A vízbe vetettem magam, s bár a felkavart iszapos folyóban nehezen tájékozódtam, rövid keresés után sikerült rálelnem és a partra úsznom vele. A kísérők kétségbeesetten eveztek a partra, és nem győztek hálálkodni a segítségemért. Csodálták, hogy ifjú korom ellenére ilyen bátorságról tettem tanúbizonyságot.”

    A vendégsereg áhítattal hallgatta a történetet, amely felkeltette Meri-Szahmet érdeklődését is. Még a zenészek is abbahagyták a játékot, mert kíváncsiak lettek a történet végére. „– Mi történt a hivatalnokkal? Magához tért?” – kérdezték többen is egyszerre. „– A hivatalnok hamarosan rendbejött és kíséretével elhagyta a falunkat. – fejeztem be a történetet, miközben szívemet melegség, és hála töltötte el. Hálás voltam Thot-nak, aki imáimat meghallgatva felfrissítette emlékezetem. Hálás voltam Meri-Szahmetnek, mert történetemet végighallgatva vállon veregetett és kijelentette, hogy öröm ilyen remek emberek társaságában vacsorázni. Végezetül pedig a vacsoravendégek ujjongása, üdvrivalgása melengette szívemet.

  • Paheri története

    Egyik nap, a palotából hazafelé menet, egy jajveszékelő szolgálólányt pillantottam meg a folyóparton. Ruházata rögtön elárulta, hogy valószínűleg előkelő ember szolgálója lehet. Odasiettem hozzá, s érdeklődtem, miért kesereg. A leány elmondta, hogy a rábízott gyermeknek akart vásárolni egy macskaformájú bábut, s mikor fizetni akart, akkor elejtette az erszényét. Az érmék szanaszét gurultak, ő pedig nekiállt, hogy gyorsan összeszedje azokat. Nem vette észre, hogy ez alatt a fiúcska eltűnt a vízpart sűrű növényzete között. Hiába keresi, nyoma veszett.
    Gondolkodni kezdtem, hogyan segíthetnék. Tudtam, hogy veszélyes vállalkozás, de úgy döntöttem nekivágok a sűrűnek, hiszen egy gyermek élete a tét. Megérintettem a szerencsehozó medálomat, s bíztam benne, hogy megtalálom, s visszahozom a kisfiút.
    Magamban fohászkodva nekivágtam a sűrűnek, de ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé bíztam a sikerben. Megálltam egy percre, s halk nyávogásra lettem figyelmes. Körülnéztem, s nem hittem a szememnek: egy macskacsaládot pillantottam meg, s mellettük ott szundikált az elkóborolt csöppség. Úgy tűnt, Básztet védelmébe vette a gyermeket.
    Boldogság töltött el, hogy sikerrel jártam, ám ekkor ijesztő hang ütötte meg a fülemet. Gyorsan körülnéztem, s rémülten fedeztem fel, hogy egy krokodil áll támadásra készen. Gyorsan cselekedtem: a tőrömet felé hajítva felkaptam a karomba a kisfiút, s már indultam is visszafelé. Csakhogy időközben egészen bealkonyult, s már attól féltem, nem találom meg a kivezető utat. Ám ekkor Honszu elfújta a fellegeket, s a hold fénye rásütött az ösvényre.
    A Holdistennek köszönhetően gyorsan és baj nélkül kijutottunk. Amint – karomban a gyermekkel-, kiléptem a sűrűből üdvrivalgás köszöntött, s a szolga mellett ott álltak a kisfiú aggódó szülei. Hálájuk jeléül meghívtak egy fényes lakomára, s ezt a díszes tőrt ajándékozták nekem.

  • Kőfaragók története

    Néhány fényes nappal ezelőtt urunk, Nagy Ramszesz parancsára meglátogattam néhány emberemmel a nagy építkezést, ahol Ré fia isteni atyja útját járva majd biztonságban tudja földi porhüvelyét. Utunk igen unalmasan telt. Az építkezéshez érve azonban megdöbbenve láttuk, hogy a kőfaragók nem dolgoznak, hanem az árnyékban üldögélnek. Haragosan kérdőre vontam a munkavezetőt, hogy miért nem dolgoznak, ahogy a parancsuk szól. A munkavezető a földre vetette magát előttem, majd mesélni kezdett. Elmondta, hogy nem lustaságból ülnek.
    Uram, Ré kegyelméből végeznénk a munkánkat, ahogy a fáraó parancsolta. Azonban nincs kő, amit kifaraghatnánk.
    Parancsomra elmesélte, hogy minden nap megérkeznek a kőszállítók a Níluson, de a kövek valahogy eltűnnek reggelre. Mikor a nap pirosra festette az eget, megérkezett a kikötőbe az új kőszállítmány. A hajók oldalán feszülő kötelek mélyre húzták a hajókat. Őrség állt a parton, mi pedig a tábortűz mellett beszélgettünk, amikor hirtelen csobbanások zaját hozta felénk a szél. Talpra ugrottunk, de a sötétben nem láttunk mást, mint a parton fodrozódó vizet. A virradat világossága megfejtette a rejtélyt: a kötelek szakadtan lógtak, a kövek pedig sehol. Csónakba szálltam néhány emberrel, hogy közelebbről is megnézzem, mi történhetett. A sűrű növényzet mögött lustán emelkedtek ki a vízből Hápi vízilóisten gyermekeinek szürke hátai. Hatalmasra tátott szájával a vezérük gyanakodva méregetett engem és csónakomat. Miközben a hajókat nézegettük, a csorda egy része közelebb úszott hozzánk, majd váratlanul nekünk rontottak. A Nílus forrt körülöttünk, majd egy hatalmas reccsenéssel eltűnt a csónakom oldala. Embereim kétségbeesetten hajtották csónakom maradékát a part felé. Félelmében mindenki kiáltozott. Az egyik katona kizuhant a csónakból, segítségért kiáltott. Azonnal felé nyújtottam a kezem. Behúzni nem is tudtam a csónakba, de hamar elértük a partot, és ahogy távolabb kerültünk, a vízilovak is eltűntek. Minden emberem remegett az ijedtségtől. A templomba siettem és a papokhoz fordultam tanácsért. Végül úgy határoztunk, hogy új kikötőt építünk, hogy ne zavarjuk Hápi óriásainak területét. Azóta zavartalanul folyik a munka, és Hápi templomának papjai sem panaszkodnak, hogy elfogynának az ajándékok.

  • Paheri és a nílusi krokodil

    Paheri a hadvezér éppen egy nagy csatába vezette hűséges csapatát, akik éjt nappallá téve követték, hisz az utolsó pillanatban indultak hadba, lehet, hogy nélkülük az egyiptomiak elveszítik a csatát. Sajnos, nem számoltak egy akadállyal: a Nílussal. Paheri teljesen megfeledkezett arról, hogy egy teljes felszereltségű csapattal kell átkelnie a nagy folyón. A hadvezér egy hűséges katonája egyszerű, ám igen okos ötlettel segítette ki vezérét az utolsó pillanatban: kérjék az istenek segítségét, és minden félelmüket félretéve ússzanak át a folyón. Paheri megfogadta embere tanácsát, és csapatát sikerrel átúsztatta a Níluson. Már épp befejezték a köszönetmondást az isteneknek, amikor egy jaj-szó ütötte meg a fülüket: Paheri egyik közlegénye kiáltott, aki valamiért a Nílusban ragadt.
    – Katonáim! Szorít az idő, félő, hogy nem érünk oda időben a csatamezőre! Ezért kérlek téged kedves katonám: Msamaki! Tudom, jól értesz a csapat irányításához, hisz régóta ismerlek, és tudom, mivel mindig hűséges katonám voltál, most sem hagysz cserben. Kérlek hát, vezényeld el ezt a csapatot a harcmezőre, és ott add át őket a hadvezérnek. Nézd, itt ez a papír, itt van rajta minden szükséges információ, amire szükséged lehet útközben.
    – Katonáim! Ti pedig, kérlek, nézzétek el, hogy most nem én vezetlek titeket harcba, de egy csapattársatokat meg kell menteni, és tudom, hogy mind kiváló katonák vagytok, de ezt a feladatot akkor se szívesen bíznám másra, ha maga Ré kérne rá.
    Leginkább ezért szerette mindenki Paheri urat. Mert katonáinak sem parancsolt, hanem szép szóval kérte őket, és katonái szívesen is mentek háborúba az ő keze alatt. És ha katonái szolgálati időn kívül kerültek bajba, akkor is nagyon szívesen segített nekik. Meg is lepődtek ám a vitéz egyiptomiak, mikor megtudták, hogy nem uruk vezényli őket csatába. Ám mikor meghallották a nemes indokot, hogy Paheri úr csak egy katonáját akarja megmenteni, akkor mind egyszerre hajoltak meg uruk előtt, és megfogadták, hogy úgy teszik, ahogy ő kívánja.
    Miután a csapat elvonult, Paheri a vízbe vetette magát, hogy kimentse katonáját.
    Ó uram, kérlek, siess, ments meg e vésztől!! Vagy inkább ne is siess, mentsd magadat, te még nagy háborúkat vezethetsz le, én meg a sérült lábammal úgyse lennék jó katona! Uram, kérlek, ne gyere közelebb! -ordította folyamatosan a sérült katona, ki a Un-nefer(halál istene) nevet viselte. Azért volt ez a nagy ijedelem, mert szerette főnökét, s nem akarta, hogy az a nagy vész, a hatalmas nílusi krokodil közelébe kerüljön.
    Akkor már Paheri is látta a hatalmas fenevadat, a minimum 5 m hosszú krokodilt. Rögtön inába szállt minden bátorsága, csak 1 dolog miatt nem fordult vissza. Kedves olvasó, nem úgy van ám, ahogy te gondolod! Nem az tartotta hősünkben a lelket, hogy egy katonája szeme láttára nem hátrálhat meg, és különben sem hagyhatja ott egy hűséges emberét. Nem, nem. Hősünknek csak egy dolog motoszkált a fejében:
    Ha ezt a Meri-Szahmet meghallja
    Szégyenében magát elaltatja
    Mivel Paheri kiváló rímfaragó volt, ez a versbe szedett mondat segítette át azon a ponton, ahonnan tudta: nincs visszaút. Mikor odaért a katonájához, halált megvető bátorsággal egy hatalmasat ütött a fenevad két szeme közé, mire az ájultan fordult a vízbe. Ezután partra úszott a katonájával, aki nem győzött hálálkodni. Fél nappal később Paheri már a harcmezőn vezette győztes csatára a csapatát.
    Paheri nagyon büszke is volt magára, mikor előadta ezt a történetet azon az estén, és dagadt a keble a büszkeségtől, amikor látta, hogy az emberek egyből otthagyják régi riválisát Meri-Szahmetet, és őt kezdik faggatni a hatalmas tettről. Láthatjuk, hogy hősünk Paheri nem volt épp tiszta lelkű ember, bármennyire jól is tettette ezt. Katonái hűségesek voltak hozzá, de őt ez nem érdekelte; az emberek az egekbe dicsérték őt, de őt ez nem érdekelte; az istenek hatalmas erőt, és kiváló képességeket adtak neki, de őt ez nem érdekelte. Hát akkor mi érdekelte őt? -Kérdezed kedves olvasó. Hát, hogy ne légy kíváncsi, és ne kelljen kutakodnod, megadom én a választ: Paherit az érdekelte, hogy keresztbe tehessen Meri-Szahmet-nek. Ezért aztán az istenek meg is büntették őt, de ez már egy másik történet.

  • Paheri története hazájából

    Egyszer évekkel ezelőtt, Asszuánon keresztül hazafelé tartottam Nekhenbe, szépséges útitársammal Nephretis-szel s már látni véltük a város kapuját, amikor keserves hang ütötte meg a fülünket.
    Papirusz hajónkat a part menti nádas felé kormányoztuk a hang irányába.
    Amit láttunk mindnyájunkat megdermesztett.
    A víz szélén egy tinó, térdig az iszapban cuppogva, ordít keservesen, mintha csak saját bamba képét bámulná a folyóban. A tükörképtől borzadt volna el ennyire?
    Hát ahogy közeledtünk, akkor tűnt fel, hogy az orrán egy szörnyű nagy krokodil csimpaszkodik ádázul.
    A szerencsétlen ökör orrát már kisebezte, így abból dőlt a vér, aminek ízétől és szagától a vízi szörny csak még vadabbul tépte rángatta a nyomorultul kínlódó állatot.
    Ekkor a marha mögött a parti sásban, megpillantottuk annak gazdáját, egy parasztot, aki az ökröt a farkánál fogva próbálta visszahúzni, de hiába. Erőlködött és siránkozott, Maat istennőhöz fohászkodott segítségért, hogy egyetlen marhája ne legyen Szobek martaléka.
    Láttuk, hogy szegény ember segítség nélkül nem boldogul.
    Hajónkkal amilyen közel csak lehetett a krokodil mögé úsztattunk. Hosszú evezőlapátokat és botokat ragadtak a hajóslegények, hogy a Nílus urát jobb belátásra bírják.
    Fennhangon imádkoztunk Maat istennőhöz, hogy visszaállítsa a fennálló rendet és a krokodilbőrbe bújt rejtőzködő Szobek ne szerezzen magának halálos ellenséget az idők végezetéig a parasztok köréből, hiszen mégiscsak köztiszteletnek örvendő istenség.
     
    „ Áldott Maat istennő!
    Tekints le ránk, Nézd
    Ezt a szegény embert,
    Ez a marha csaknem
    Minden vagyonkája,
    Ha ezt Szobek elveszi
    Éhen marad a családja!
    Segíts nekünk!”
     
    Hajóm legénysége a fenevad hátát és fejét csapkodta veszettül, dühösen ordibálva, míg én a gyönyörű Nephretis-szel – ki mindvégig imádkozott mióta csak belecsöppentünk eme hihetetlen történetbe – további fohászokat zengedeztünk a parti sárban jajveszékelő földműves bátorítására.
    A tinó bőgött!
    A krokodil hörgött!
    Hajósaim botoztak!
    Mi imádkoztunk!
    A gazda könyörgött!
     
    Mire egyszer csak a vízi szörny kitátotta borzasztó száját és elengedte a szerencsétlen állatot.
    Az iménti zaj után, hatalmas csend ülte meg, a folyó hátát. A hirtelen kitört béke szinte tapintható volt.
    A paraszt, égnek emelt fővel hálaéneket dalolt és lassan távolodott a víztől.
    Könnyes szemmel, sárosan, nem messze tőlünk még egyszer megállt s boldogan kiabálta, hogy ő a közeli oázisban lakik és sátra mindig nyitva áll előttünk.
    Nephretis, kinek szintén könnybe lábadt a szeme, most másik imába kezdett és Szobeket szólította, világosítsa meg elménket, hogy mit tehetnénk a krokodil kiengesztelésére.
    Miután az egész hajó imádkozott, imánk meghallgatásra talált.
    Rakományunkban több zsák szárított húst is szállítottunk. Föláldoztunk hát egy falásra valót kárpótlásul, hogy Szobek barátságát és védelmét megtartva, bármikor bátran hajózzunk a Nílus csodás vizén.
    Az éljenzés és taps természetesen nem maradt el most sem, mert a hallgatóság igen szerette az őszinte könyörületből fakadó mesés jótéteményeket. Paherinek már nem volt szégyenkezni valója, és Meri-Szahmet úr volt az első, aki mint igaz barát szorította meg a vállát. Megjegyezte Maat istennő áldása van rajta, mert történetéből kiderült, mindkét fél megelégedésére szolgáló megoldást keresett. Az istenek segítségével senki nem maradt hoppon, vagy éhen. 

  • Nekhenben történt egy kivételesen szép napon. Munkába menet szerettem gyönyörködni Nekhen állatvilágában: vízilovait, antilopjait, elefántjait, páviánjait és vadmacskáit. Az állatok szeretnek Nekhen közelében letelepedni, senkit sem zavar jelenlétük. Ez a nap is eleinte olyan volt, mint minden egyszerű hétköznap. Ahogy jött a reggel, úgy érkezett meg a dél és mielőtt észbe kaptam volna leszállt az éjszaka. Telihold volt, ezt sosem fogom elfelejteni. Elindultam haza, amikor egy pávián elém ugrott. Majdnem hátraestem, de még időben visszanyertem egyensúlyomat. A pávián ott ült előttem és csak nézett. Talán bolond vagyok, de mintha bölcsességet láttam volna azokban a szemekben. És akkor hirtelen megszólalt:”Én vagyok Thot a bölcsesség istene. Te kit Paheriként ismernek, hallgass meg. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem. Nekhenben holnap egy víziló, egy antilop, egy elefánt és egy vadmacska megvadul. Mielőtt még bántanának valakit, szelídítsd meg őket. Kövesd a páviánt és megtalálod őket. Ha megteszed, beteljesül, melyre oly régóta vágysz.” Ezzel eltűnt, mintha semmi sem történt volna.
    Eljött a másnap. Hiába próbáltam rájönni, hogy álom volt-e vagy valóság csak azt értem el vele, hogy este alig aludtam. Kiléptem házamból és ott állt előttem a pávián. Vártam hátha újra megszólal, de helyette mielőtt még kettőt pisloghattam volna, eltűnt. Körbenéztem hátha meglátom és ott is volt nem messze. Rám nézett mintha azt mondta volna, hogy kövessem. És én követtem. Nem sokkal később már a Nílus partján álltam, a pávián is ott volt nem messze. Már azon voltam, hogy visszafordulok, de ekkor valaki sikított. Egy kislány futott felém mögötte egy víziló, mely ilyenkor aludni szokott és éjszaka mikor igen aktív akkor sem jön be a városba. Hirtelen nem tudtam mit csináljak, de mielőtt még ösztöneimre hallgathattam volna a pávián ott termett mellettem és egy követ adott a kezembe. Erre eszembe jutott, hogy az este egy köveket szállító hajóról csak kipakoltak a partra, de nem vitték oda az építkezéshez. Így elzárták az utat a sekélyebb vizekhez. Az említett partszakasz pont ott volt, ahonnan a víziló jött. Gyorsan megfogtam a kislány kezét, aki már igen közel járt és behúztam egy kisebb utcába. Magamhoz vettem egy maréknyi növényt, majd kiszaladtam és a víziló felé rohantam. Mielőtt nagy ívben elmentem volna mellette odadobtam egy darabot a kezemben lévő növényekből. És futottam tovább, közben azt reméltem, hogy már elvitték a partról a köveket. Mikor odaértem a partszakaszhoz megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Lelassítottam lépteimet és miközben magam után szórtam a növényeket, hogy a víziló mindenképp kövessen, elértem a sekély vízparthoz, amitől nem messze a többi víziló pihent. Hátrapillantottam és nagy megkönnyebbüléssel odébb mentem, hogy nyugodtan csatlakozhasson a többiekhez. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy már nincs veszély körbenéztem, de a páviánt sehol sem láttam. Elindultam dolgozni.
    Épphogy elmúlt dél, amikor újra megpillantottam a páviánt. Mivel tudtam, hogy mi jön felálltam és körbenéztem. Pont jókor, mert egy antilop rohant be a város központjába. Az emberek szétszéledtek, egy őrült pedig úgy döntött, hogy levadássza szegény állatot, ami nem volt jó ötlet, mert az antilop már így is meg volt vadulva, ezért nem csoda, hogy a sikertelen próbálkozás után a bolond elesett és két szarvval nézett szembe. Lehet, hogy én is bolond voltam, mert közéjük ugrottam. De így észrevettem a tüskét, ami az antilop lábába szorult. Mai napig nem tudom, hogy csináltam, de a következő pillanatban a tüske már a kezemben volt, az antilop pedig megfordult és visszafutott a csordájához.
    Még nem fogtam fel teljesen a történteket, amikor a pávián előttem termett és elindult. Én pedig nem tehettem mást, követtem. A városhatárnál egy elefánt akart bejutni. De a pávián egy másik utcába vezetett, ami szintén a városközpontba vitt. Nem kellett sokat mennem ahhoz, hogy megértsem miért. Egy elefántborjú legelt az egyik ház kertjében. Körbenéztem és egy fűvel teli ládát pillantottam meg. Elkezdtem kiszórni és mikor már az utca közepén jártam, fütyültem egyet, hátha észreveszi. Szerencsémre így lett. Megszaporáztam lépteimet egészen városhatárig. Hallottam, hogy egyre rosszabbodik a helyzet, de éppen mielőtt még a katasztrófa megtörtént volna, az elefánt észrevette csemetéjét, aki örömmel szaladt oda hozzá. Persze közben félreálltam az útjából. Megvártam, míg elhagyják a várost, majd mivel sehol sem láttam a páviánt, mentem a dolgomra.
    Végeztem már a munkámmal, amikor a pávián ismét megjelent. Nem volt még olyan késő, a Nap még bevilágította az utcákat. A pávián elindult én pedig követtem. Hirtelen egy kisfiú szaladt ki egy utcából, bottal a kezében, mögötte egy vadmacskával, mely igen dühösen fújtatott, ami elég furcsa, mivel arrafelé a vadmacskák igen szelídek. A fiú észrevett és megtorpant, majd megfordult és ő kezdte el kergetni a vadmacskát, majd a szerepek újra felcserélődtek. A helyzet igen komikus lett volna, ha nem lett volna egyértelmű, hogy ebből még baj lesz. Kirángattam a fiú kezéből a botot és eldobtam. Rászóltam, hogy menjen haza, majd a dühös vadmacskához hajoltam és felemeltem. Közben persze tisztes távolságra tartottam az arcomtól nehogy megkarmoljon és elvittem egy biztonságosabb helyre, megvártam, míg megnyugszik. Elköszöntem a páviántól, és elindultam haza.

  • A Fáraó gyűrűje – avagy Paheri története

    Meri-Szahmet története után az ünneplő társaság újra elcsendesedett, és halk beszélgetésbe kezdett. Megdörzsöltem pecsétgyűrűmet a mutató ujjamon, és szót kértem. Bár Meri-Szahmet magas rangú elöljáró volt Paszer vezír házában, szerettem volna egyértelművé tenni a rangomat mindenki számára, ezért Thot bölcsességének világosságát kérem agyamba, hogy megosszam hallgatóságommal a Mafdet istennő képét mintázó pecsétgyűrűm történetét.

    Egy szép napsütötte reggelen, amikor még nem perzselte Aton ereje a földeket, a fáraó Nekheni birtokán jártam lovammal, hogy szemrevételezzem a fáraó szőlőültetvényét. Nem kellett volna, de én, mint a fáraó nekheni szőlőültetvényeinek elöljárója, kötelességemnek éreztem, hogy naponta meggyőződjek a szőlőbirtok épségéről, szépségéről. Utam végén, a palota felé vezető szőlőtőkék között poroszkáltam lovammal, amikor egy csapat játszó gyermeket pillantottam meg az egyik lugasban, ahol önfeledten szaladgálva kavicsoztak. Láttam közöttük Henutmiré hercegnőt, aki apró, kecses termetével királynői tartásával, messze kitűnt a többiek közül. Az egyik fiúcska nevetve dobta el kavicsát, jóval messzebb a többiekétől, a szőlőtőkék közé. Észrevettem, hogy Henutmiré hercegnő utána szaladt, majd eltűnt a szemem elől. Egyszerre csak hangos sikolyt hallottam abból az irányból, amerre utoljára láttam a hercegnőt, de olyat, hogy a vérem menten megfagyott ereimben. Leugrottam lovamról, miközben Seszemuhoz imádkoztam, a legjobbakért. A szőlőtőkék között a földre rogyva találtam Henutmiré hercegnőt, halottsápadt arccal nézett rám, fekete gyémántszemében rémület csillogott. Remegő kis keze egy kődarab felé mutatott, ahol megláttam a bestiát, minden egyiptomi legszörnyűbb rémálmát, egy skorpiót. Egy mozdulattal előrántottam a tőrömet, és kettészeltem a gonoszt, majd rögvest a hercegnő mellé térdeltem. Azonnal észrevettem lábán az apró pöttyöt, amelyet a skorpió marása ejtett kávészínű bőrén. Közben körénk gyűlt a többi gyerek is, hangos óbégatásukkal felverték a környéket. Megkértem közülük a legerősebbiket, hogy fogja meg a hercegnő kezeit, mindkettőt jó szorosan, majd Mafdethez imádkozva megtettem az egyetlen dolgot, amit tehettem: Éles tőrömmel megvágtam a sebet, kétszer egymás után keresztbe, majd fölé hajolva, mind kiszívtam a mérget, amennyit csak lehetett. Addigra Henutmiré hercegnő már ájultam feküdt, halovány arcán verejtékcseppek csillogtak az erős napfényben. Nem tudtam elég gyors voltam-e, sikerült-e mind kiszívnom a mérget? Ruhám széléből gyorsan téptem egy darabot, azzal jó erősen elkötöttem a sebet. Karjaimban vittem a hercegnőt a palotába.

    Vártak már minket. Néhány szemfüles gyerek előreszalad, és vitte a hírünket. A palota biztonságos falai között a papok gondjaira bíztam a gyermeket.

    Azután hirtelen egyedül maradtam. Eddig alig fogtam fel mi történt, de most hirtelen rám zuhant a felelősség súlya. Vajon életben marad a fáraó gyermeke?

    Kábultan botorkáltam vissza a lovamért, a hazafelé vezető útból alig emlékszem valamire. A házamnál már a fáraó testőrei vártak. 4 fegyveres között lépdeltem a palotába vissza. A fáraó már várt rám, és én leborultam fenséges lábai elé. Ő felemelt a földről, és méltóságteljesen így szólt hozzám: Dicsőség neked Paheri, mostantól te vagy valamennyi szőlőültetvényem legfőbb elöljárója széles Egyiptom szerte. Megmentetted a lányomat, ezért egész életedre biztosítom minden szükséges javadat. Tudd meg, ezentúl bárki, aki rád néz, tudni fogja mit tettél. Azzal megfogta kezem, és tenyerembe tette a pecsétgyűrűt, amelyet most a hallgatóságom felé fordítva mutattam meg teljes pompájában.

  • Paszeri úr a többiek unszolására mesélni kezdte a saját állatmentő kalandját:
    Még Nekhenben történt, hogy amikor Ré sugarai elbágyasztottak embert és állatot, Meri-Maat úrnő a Níluson hajókázva keresett enyhülést. Én ekkor vadkacsára vadásztam ugyanott. Egyszer csak sikoltozásra figyeltem fel. Mellettem haladt el Meri-Maat úrnő hajócskája, ő sikoltozott.
    – Mi történt?- kérdeztem a kétségbeesett úrnőt.
    – Jaj, Paheri úr, már megint elszökött az én kis majmocskám! – mutogatott az úrnő izgatottan a víz egy adott pontjára.
    Észre is vettem, szívemben már ki is találtam, hogyan tudom kimenteni a vízben evickélő majmocskát. Ezért intettem is az úrnő szolgáinak, hogy fejezzék be eddigi haszontalan próbálkozásaikat, nehogy nagyobb bajba sodorják az ijedt kis állatot. Először az evezőmet nyújtottam a majmocska felé, hogy belekapaszkodhasson. De a majom bizony nem Thot szent állatának bizonyult, ostoba módon megriadt az evezőtől. Nem hogy belekapaszkodott volna, de inkább távolodni igyekezett tőle. S hogy a baj még nagyobb legyen, a közeli nádasban pihenő krokodil is felfigyelt a vízben evickélő testre. Már ott is termett, hogy elkapja. Szélesre tátotta a száját. Azonnal cselekednem kellett, így az evezővel hirtelen a krokodil fejére csaptam. Az evező reccsenve tört darabokra, de a krokodil mintha észre sem vette volna, továbbra is a majmocskát akarta megragadni. Őket figyelve szinte vakon tapogatóztam a csónak alján, hogy a kacsavadászatra magammal hozott lándzsáimat megragadjam. Sikerült. Gyorsan egymás után hajítottam el kettőt. Az egyik a krokodil szemébe, a másik nyitott száján keresztül a belsejébe fúródott. Magam sem hittem volna, hogy mindkét lándzsám pontosan talál majd, de így lett. A félelmetes krokodil állkapcsa lassan becsukódott, teste merülni kezdett, én pedig mélyen kihajolva a csónakból elkaptam a csapzott bundájú majmocskát. A kis hálátlan zavarodottan igyekezett a markomból szabadulni, ezért a csónak alján lévő hálóval gyorsan körbetekertem. Felmutattam Meri-Maat úrnőnek, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel megmenekült kedvencét látva. Eddig ledermedt szolgái evezőt ragadtak, csónakom mellé eveztek. Átadtam a majmocskát, az úrnő elragadtatott köszönetei közepette, majd folytattam a csónakázást, hogy elejthessek végre néhány vadkacsát. Zsákmánnyal megrakottan csak jóval később vettem az irányt a part felé. Ott már nyüzsgő tömeg várt engem ünnepelve. Nem igazán értettem a dolgot. Aztán észrevettem a parton egy hatalmas krokodiltetemet, amiből két lándzsa állt ki, felismertem a nyelükbe vésett jelem.
    Tíz könyök! Tíz könyök! – hallottam mindenfelől az ámuló kiáltást.
    Köszönjük! Köszönjük! – kapcsolódtak be a hangzavarba az újabb kiáltások.
    Nem a majmocska menekülését ünnepelték, hanem a roppant krokodil kimúlását, ami már egy ideje félelemben tartotta a partra itatni, mosni járókat.
    Paheri úr történetét hallgató vacsoravendégek épp olyan hangzavart csaptak a történet végén, mint a nekheniek hajdanán.

  • A Nekhenből (Hierakonpolisz) érkezett Paheri nehezen viselte Meri-Szahmet népszerűségét. Miközben hallgatta vetélytársa történetét, halkan így imádkozott: óh, Toth bölcsesség istene segíts nekem felidézni egy korábbi hőstettemet, hogy Meri-Szahmet dicsősége ne homályosítsa el érdemeimet. Te ismersz és tudod, hogy igaz és becsületes vagyok, aki méltó a tiszteletre és a megbecsülésre.
    Miközben fohászkodott, Meri-Szahmet befejezte a történetét és hallgatói elismerése közepette helyet foglalt. Paheri ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy maga is elmesélje az egyik kalandját.
    Meri-Szahmethez fordulva kezdte a történetét.
    Valóban, a történetedből is jól látszik, hogy a Nílus nagyon veszélyes folyó és a közelében élőknek minden nap félteniük kell az életüket.
    Ez igaz- helyeseltek az asztalnál ülők.
    Paheri a bátorítás hatására folytatta a mondandóját.
    Ezt én is megerősíthetem, a közel múltban esett meg velem a következő, és elkezdte a történetet.
    Mint tudjátok, a királyi építkezések felügyelője vagyok. Épp a Luxori építkezésekhez bányászott kövek beszerzése miatt utaztam a Níluson. A köveket Felső-Egyiptom déli részén bányásszák nem messze a folyótól. Ide érkeztem, hogy felügyeljem a kövek kitermelését. A hajók a Nílus partján kialakított kikötőben várakoztak, amíg a munkások felrakodták a hatalmas kőtömböket, amit Luxorba kellett szállítani. A folyó nagyon békés a száraz évszak idején, de a benne élő állatok sokszor veszélyesek lehetnek az óvatlan emberre. Rengeteg vadállatot láttam a folyó partja mentén, amíg a kőfejtő felé utaztam. Szolgám, aki erről a környékről származik sokat mesélt róluk. Láttam a hatalmas vízilovakat, krokodilokat, a nádasban hemzsegő madarakat, íbiszt, ami Thot isten szent madara, vagy az éppen zsákmányára lecsapni készülő sólymot, aki pedig Ré isten és a fáraó jelképe. Ez a madár mindig emlékeztet arra, hogy ki védelmezi Egyiptom birodalmát. Egyszóval hemzsegett az élet a folyóban és annak mentén. A berakodás a tervek szerint haladt, amikor egy nemes hölgy jelent meg a rakparti irodámban. Néhány szolga kísérte és egy 5-6 éves forma gyermek is volt vele. Azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy had utazhasson velünk, mivel sürgős üggyel szólították a fővárosba és éppen nem talál más hajót. Rendszerint nem szoktunk utasokat szállítani, mivel a kövek sok helyet foglalnak el, de látva szorult helyzetét beleegyeztem a kérésébe. Kora reggel indultunk el. Indulás előtt, a helyi Ámon pap áldozatot mutatott be, hogy szerencsés legyen az utunk. Békés, egyhangú utazásra számítottam, mivel a folyó haladási irányával megegyezően haladtunk. Az egyhangúságot csak a folyó két partján elterülő táj tette változatossá, pálmaligetek, kisebb falvak váltogatták egymást, és minden hemzsegett az állatoktól. A kapitány, aki az egész flottát irányította egy tapasztalt hajós volt, aki úgy ismerte a Nílust, mint a tenyerét, de még ő sem tudott felkészülni a folyóban rendre feltorlódó homokzátonyokra, amik végzetesek lehetnek a vigyázatlan hajósokra. Ezeket, ha nem vették észre időben a hajósok, csak úgy lehetett elkerülni, ha a kormányos élesen elfordítja a hajót. Utazásunk második napján mi is egy ilyen alattomos homokpaddal találkoztunk. A megfigyelő csak későn érzékelte a veszélyt, a kapitány, amikor észrevette a bajt gyorsan utasította a kormányost a kanyarodásra, így a hajó elkerülte az ütközést. A hajó szerencsésen megmenekült, de ugyanez nem volt elmondható az utasokról, a teherhajókat ugyanis nem utasok szállítására tervezték így a fedélzeten nincsenek korlátok, amik megakadályozzák a vízbeesést. Amikor a hajónk a hirtelen irányváltoztatásra kényszerült, útitársaim épp a fedélzeten tartózkodtak. Az éles forduló miatt a fedélzet megdőlt és a nemes hölgy gyermeke átesett az alacsony korláton, egyenesen a folyóba. Az amúgy békés folyó egy szempillantás alatt a gyermek vesztét is okozhatta volna, ha nem sietek a segítségére, mivel azonnal éhes krokodilok indultak a bajbajutott gyerek felé. Egy pillanatig sem tétováztam azonnal a vízbe vetettem magam, hogy a sodródó fiút kimentsem. Mivel jó úszó vagyok, hamar odaértem és szerencsésen kimentettem a kapálózó gyereket. A hajó legénysége sikeresen kiemelt minket a vízből, a fiúnak az ijedtségen kívül szerencsére más baja nem esett. Az anyja, persze nem győzött hálálkodni és áldotta az isteneket, hogy engem ilyen bátorsággal ajándékoztak meg. Ezután néhány nappal később szerencsésen megérkeztünk Thébába.
    Paheri befejezte a történetet és hallgatói nagyon megdicsérték bátorságát és ügyességét, ő pedig úgy érezte nem maradt le semmiben Meri-Szahmettől.
    Titokban köszönetet mondott Thotnak, amiért segítette az emlékezésben.

  • Paszeri története

    Meri- Szahmet végzett történetével, és learatta a dicséreteket, gratulációkat. Ezt követően lassacskán helyreállt a rend a teremben.
    Ekkor Paszeri emelkedett fel asztalánál, és szót kért.
    – Nagyra becsült Meri- Szahmet uram, hősiességed arra sarkall, hogy én is megosszak veletek egy történetet, amely velem esett meg a minap, idefelé jövet.
    Meghívásodat kissé késve kaptam meg, ezért sietősen készülődtem, és a lehető legrövidebb úton szándékoztam utazni, mert illetlenség lett volna elkésnem. Ez az út azonban a sivatagon keresztül vezetett, amerre nem járnak karavánok, nincsenek utak. Egy teljes napot kellett utaznom, szinte pihenők nélkül, különben késve érkezem, ami nagyon nagy sértés lett volna veled szemben, nagyuram.
    Így hát hamar felkészültünk, és útnak indultunk szerény kíséretemmel. Imádkoztam Réhez és Honszuhoz, védelmüket kértem nappal és éjjel, és kértem Thotot, ruházza fel vezetőmet kellő bölcsességgel ahhoz, hogy a helyes utat megtalálja. A Nap gyorsan haladt az égen, a hőség kitikkasztott, vizünk gyorsan fogyott. A Nap hamarosan alászállt a horizonton, Ré megkezdte éji útját napbárkáján, és én kíséretemmel továbbhaladtam az éjszakában.
    Órákig kutyagoltunk a homokdűnék között, míg végül elértünk egy fás- bokros ligetet, ahol kimerülten pihenőt rendeltem el. Tábort vertek embereim, és én elindultam, hogy vizet keressek. Eltávolodtam a többiektől, és egyedül voltam az éjszakában. Síri csend volt, és nem tudtam, merre menjek.
    Egyszer csak furcsa hangot hallottam, mintha lihegett, morgott volna valami. Mozdulni sem mertem, ki tudja, milyen lény rejtőzik a bozótban. Széth birodalma kiismerhetetlen, szolgái, démonai veszedelmesek. Most mitévő legyek? Egyetlen kés volt az oldalamon, más fegyverem nincs, kiáltani nem mertem, nehogy felverjem a rémeket. Hóruszhoz imádkoztam, segítsen nekem, éles szemével vezessen ki a bajból.
    Óvatosan hátrálni próbáltam, ám ekkor egy ág reccsent a talpam alatt.
    – Ó, istenek, végem!- gondoltam, mert abban a pillanatban megmozdult valami a bokorban. Három szörnyű, vicsorgó lény közeledett felém lassan, szemük sárgán világított a sötétben.
    – Széth, segíts! Hívd magadhoz démonaidat, könyörülj rajtam!- fohászkodtam magamban, és lassan hátráltam, míg egy fába nem ütköztem. A lények lassan követtek, vicsorogtak, nyáluk csorgott, ugattak, morogtak. Körém álltak, és támadásra készen sakkban tartottak. Ahogy szemügyre vettem őket, alakot öltöttek. Sakálszerű lények voltak, hatalmas testű, hegyes fülű állatok, és szörnyen éhesnek látszottak. Előhúztam késem, nincs más hátra, védekezem, lesz, ami lesz. Amikor meglátták a kést a kezemben, mintha az egyik kacagott volna.
    Aztán hirtelen támadásba lendültek. Az egyik rám ugrott, de késem megsebezte az oldalát, és félrelöktem magamról. A másik óvatosabban közelített, én hadonásztam a késsel, hátha elretten. De nem! Rám vetette magát, és ledöntött lábamról. Késem kiesett a kezemből, nem értem el. Megragadtam a nyakánál, hogy távol tartsam a magamtól. Vicsorgott, félelmetes hangokat adott ki, de tartottam erősen. Végül sikerült felhúznom a lában, hasba rúgtam, és félreesett. Ekkor a harmadik is támadt. Gyorsan felkaptam a késem, és épp fordultam felé felemelt kézzel, amikor ugrott. Rá a kezemre! A kés beleszaladt a mellkasába, és halálos sebet ejtett rajta. Félrerúgtam, felkeltem, és szembefordultam a többivel, amikor hangos kiabálást hallottam. Végre embereim felfedezték, hogy bajban vagyok, botokkal, kardokkal rohantak felém. A másik két szörnyeteg meghátrált, elfutott, és én szerencsésen megmenekültem. Hálát adtam Hórusznak, amiért látása vezette kezemet az utolsó szúrásnál.
    – Micsoda szerencse a szerencsétlenségben!- gondoltam magamban. Ugyanis a kapkodva indulásban elfelejtettem ajándékodat. Embereim fogták a tetemet, megnyúzták, bundáját megtisztították, kikészítették, és örömmel adhatom át neked ajándékul Széth egyik démonának bőrét. Viseld egészséggel, nagyuram!
    A vendégek végig izgalommal hallgatták Paszerit, nagy megkönnyebbüléssel és elismeréssel tapsolták meg, miután befejezte történetét. Ajándéka külön ámulatot keltett a vendégek között. Paszeri büszkén fogadta az elismerő gratulációkat.

  • Paheri kalandja

    Már a folyosóról hallottam a lakoma hangjait, de ami a legjobban zavart az volt, hogy hallottam Meri-Szahmet dicsekvő hangját, ahogy negyedjére meséli el a “hőstettét”.
    – Már elegem van ebből a túzokból – motyogtam magamban. – Most megmutatom én is, hogy mit tudok!
    Aztán egy nagy csattanással kivágtam az ajtót, s hirtelen csönd lett.
    – Rossz a kilincs – szabadkoztam.
    Majd elkezdtem mesélni a saját történetemet:

    – A Nílus partjánál voltam. Széth éppen egy lándzsát dobott felém, mikor egy hangos dörrenésre felébredtem.
    – Mi volt ez? – kérdeztem bágyadtan.
    – Vihar közeleg. Siess! Még délelőtt el kell indulnunk!- mondta Bennu, az édesapám.
    – Hová megyünk?
    – Most nincs időnk! Majd később elmondom.
    Azzal fogtuk a sátorfánkat és elindultunk szekéren. Végig a Nílus mentén haladtunk, hogy ne tévedjünk el. Hét óra után meg kellett állnunk, mert vihar támadt és fáradtan már nem bírtunk tovább haladni.
    – Akkor hová is megyünk? – kérdeztem.
    – Nem úgy volt, hogy te is főtanácsos akarsz lenni, mint én?
    – És aztán? – értetlenkedtem.
    – Megyünk Per-Ramszeszbe!
    – Ó, igen, már emlékszem!
    Letelepedtünk, meg kellett várni a reggelt, mivel erősödött a vihar és már sötétedett is.
    Álmomban megint Széth támadott meg, s megint lándzsával.
    Már csak pár centire voltam a biztos haláltól, amikor Thot, a bölcsesség megtestesítője íbíszként jelent meg előttem és védelmezett engem. Ebből arra következtettem, hogy az úton nagy veszélybe kerülök, de védelmezni fognak az istenek.
    Reggel felébredtem és örömmel láttam, hogy a vihar elcsendesedett. De az örömöm hamar elillant, mert vízilócsordát láttam magam előtt. Gyorsan egy fa mögé bújtam, s első gondolatom apám riasztása volt. De rögtön mérlegeltem is, melyik a jobb megoldás: ha felriad álmából, a hangok és hirtelen mozdulatok feldühíthetik az állatokat. Ellenben ha nem hívom fel magamra a figyelmet, csendben, mozdulatlanul várakozom, talán nem bántanak… És igen, mire idáig jutottam a gondolatmenetemben a csorda máris távolodni kezdett!
    Ám az egyik állat kissé lemaradva a többiektől mégis csak egyre közelebb jön. Előhúztam a kardom és előugrottam a fa mögül. Megtámadtam a vízilovat, de a tervem hamar meghiúsult, mivel a kardomat a víziló bekapta, s fogaival roppantotta szét a kemény fémet. S igazam volt. Farkasszemet néztem a biztos halállal. Imádkoztam Thot-hoz, s reménykedtem, hogy minden úgy történik mint ahogy az álmomban.

    Itt hatásszünetet tartottam a történetben.
    – Akkor hogy győzted le? – kérdezte az egyik vendég.
    – Mindennek meg van a maga ideje – mondtam bölcsen. Majd folytattam:

    – Nem mutattam félelmet a víziló előtt, mert tudtam, hogy akkor csak rosszabb lenne a helyzet. Nyugodt maradtam s az egyik szememmel a vízilovat néztem, a másikkal meg a területet pásztáztam fegyver után.
    Ekkor Thot jelent meg mellettem, ismét íbísz képében, s azt tanácsolta, meneküljek a karnaki Ámon-templomba, oda a víziló sem követ majd.
    – S mi lesz apámmal? – kérdeztem.
    De Thot megnyugtatott, hogy nem fog baja esni.
    Így aztán – a biztonságot és a megmenekülést remélve – teljes erőmből futottam a templom felé, nyomomban a vízilóval!
    Nem fog utolérni… Nem fog utolérni – biztattam magam, bár tudtam, hogy ez nem igaz.
    Végül már csak 100 méterre volt… 50… 10… Felgyorsítottam lépteim… és… cél!
    Becsaptam magam mögött az ajtót, úgy, hogy a víziló ne tudjon utánam jönni.
    Huh, ez meleg helyzet volt! – pihegtem az ajtónak dőlve.
    Á, végre megjöttél! – szólt egy határozott hang a hátam felől.
    Megfordultam. Megfagyott ereimben a vér! Ámon állt mögöttem. Gyorsan térdre borultam.
    Ó, ó, isteni Ámon, Ámon Isten! – dadogtam. – Ön már várt?
    Igen. És pontosan tudom, mit csinálsz itt. Utazó vagy, apáddal letáboroztatok, de reggel Széth víziló képében megtámadt. Milyen aljas…
    Széth víziló képében? Ezt nem tudtam… – vallottam be.
    Nem figyelmeztettek az álmok, amelyek Széthről szóltak?
    Nem jöttem rá időben mit jelentenek, de most már látom az összefüggést!
    Majd Ámon elkergette Széthet, s Thot és a maga nevében adott egy amulettet, ami mindig megvéd majd.
    Ezután visszamentem apámhoz, elmeséltem neki, s végül folytattuk utunkat – most már – gond nélkül.

    Beszámolómat óriási tapsvihar követte. És én csak hajlongtam ott, és piroslottam, miközben a dicséreteket és az elismeréseket fogadtam. Még Meri-Szahmetnek is tetszett! S közben erősen szorítottam a Szkarabeusz amulettem, hogy megköszönjem Thotnak, amiért eszembe juttatta ezt az emléket.

  • Meri- Szahmet története

    Forró nyári nap volt. Perzselő hőséggel és vakító napsugarakkal járt ez az átlagos, de felejthetetlen nap, ahogy immár hosszú ideje. Az állatok pusztultak, az emberek imádkoztak. Amun, a 8 esztendős kisfiú alig pihegett a melegben. Legyezgetve magát próbálta átvészelni a délidőt.
    A forróság csendjét egyszer csak zörgés és csobogás zavarta meg. A hang forrását keresve Amun eljutott az utca közepén az építkezésig. Hallotta már, hogy az anyjáék is beszélték, itt valami fenevadnak építenek lakhelyet. A munkások elhúzódtak az árnyékba, pihentek, ettek, beszélgettek, senki nem figyelt rá. Amun leóvakodott a lépcsőn. Egyre hűvösebb levegőt érzett a bőrén, ahogy lefelé haladt. Egy kanyar után hatalmas medence tárult a szeme elé. Innen jött a csobogás hangja!
    A félhomályban Amun csak azt nem vette észre, hogy nincs egyedül. Vidáman eldobta szegényes ruháját és belecsobban a hűs vízbe.
    Eközben Meri- Szahmet is az alagsorba indult, hogy ellenőrizze a fáraó megérkezése előtt a különleges medencét, melyet egy víziló számára építettek. Amint belépett a medenceházba, éppen azt látta, ahogy a kis Amun eltűnik a víziló szájában. Meri- Szahmet nem tétovázott egy percig sem, félelmet nem ismerve vetette magát az állatra. Tőrét kirántva több helyen megsebesítette az állatot, kiszabadította félig megfulladt gyerekek. A víz piros lett, mint a málna. A víziló elmerült a vízben. a nagy csobogásra beszaladó munkások csak azt látták, ahogy Meri- Szahmet kihúzza a vízből az ájult kisfiút.
    Mindenki hősként ünnepelte a bátor Meri- Szahmetet, aki egy oroszlán bátorságát mutatta. Kitüntetésként tekintetét a fáraóra emelhette, mikor az a városon áthaladt, és megtekintette a közben kitisztított medencét.

  • A kezdetek

    Már vagy öt éve vagyok itt, Minia-ban.
    Régebben nem annyira, de ahogy múltak a hónapok egyre jobbal hiányzott Nekhen, a szülővárosom. Emiatt egyre szomorúbb lettem. Ezért egyszer fel is mentem egészen a Nílus deltáig, hogy fohászkodjak a vidámság, zene és szerelem istenéhez Basztethez, mert ott, Bubasztiszban volt a legnagyobb szentélye a macskaistennőnek. Hosszú volt oda az út, és úgy éreztem, hogy semmi értelme nincs annak, hogy több ezer rőfnyit gyalogoljak a Nílus mentén éjjel és nappal, de mikor még a szüleim ezen a világon éltek arra neveltek, hogy tiszteljem az isteneket, és hogy tőlük bármikor kérhetek segítséget. Ezúttal csalódnom kellett. Talán rossz volt az áldozat. Mikor visszatértem Minia-ba az életem a rendes kerékvágásban haladt tovább, hála Maat istennek. Annak ellenére, hogy valamennyire írni is tudok, halászattal foglalkozom. Gyermekkoromban egyszer megnéztünk a szüleimmel egy drámát Ozirisz istenről. Ez nagy hatással volt rám és én is szerettem volna színészkedni, de a szüleim ahhoz ragaszkodtak, hogy tanuljak meg valamennyire írni – mert annak majd hasznát vehetem – és mikor majd felnövök, a halászattal foglalkozzak. Így jöttem Minia-ba, mert azt hallottam, hogy itt a Nílus vizei gazdagok a halakban. Tehát, már öt éve vagyok Minia-ban.
    Itt találkoztam úgy egy-két évvel ezelőtt egy bizonyos Meri-Szahmet-tel, mikor árultam a kifogott halamat a piacon. Tíz darab jó minőségű, halért kértem két és fél zsák gabonát. Ő odajött hozzám, és azt mondta, hogy megveszi az összes halat, amit árulok, cserébe ő ad négy zsák kiváló minőségű núbiai gabonát. Úgy húsz percig alkudoztunk mire megegyeztünk: én, Paheri adok neki tizenöt halat, cserébe ő ad nekem három és fél zsák gabonát. Miután árut cseréltünk, nagyon hamar elszáguldott. Később rájöttem, miért. Kinyitottam a zsákot, és a ”jó minőségű núbiai” gabona helyett föld és kavics, elszórva gabona volt annak a tartalma. Sajnáltam azt a tizenöt halat, és amúgy is mit kezdek én három és fél zsák földdel!? Azokban a napokban nagyon haragudtam magamra is, és Meri-Szahmet-re is, de teltek-múltak a napok, és szinte teljesen el felejtettem ezt az esetet. Viszont egyszer mikor Minia főterén jártam, megpillantottam, amint egy színdarabot próbálnak, úgyhogy – mivel érdekelt a dráma – megálltam és néztem azt egy darabig. Az egyik szereplőt mintha ismertem volna. Mintha már láttam volna valahol. A hangja is ismerős volt. Aztán egyszer csak beugrott: Meri-Szahmet! El se tudtam hinni, hogy színészkedik. Nehéz magamnak bevallanom, de még jól is csinálta. A próba után az emberek úgy zsongtak körülötte, mint a méhek. Kicsit talán irigy is voltam rá. Ahogy teltek a hetek egyre inkább úgy éreztem, hogy nekem is bizonyítanom kellene, színészkedni kellene. Aztán az egyik nap arra gondoltam, hogy beszélek a színészekkel és a vezetőjükkel, hogy csatlakozhatnék-e hozzájuk. Szerencsém volt, mivel éppen szükségük volt egy emberre. Elmondták, hogy fizetségül nem sokat fogok kapni, de a színészetnek nem is az a lényege. Az újakat úgy szokták beavatni, hogy az eddigi életükből előadnak egy részt, és azt eljátsszák. Mondták, hogy adnak egy hetet, amíg kigondolom, hogy az életem mely időszakát fogom előadni.
    Tudtam, hogy az istenek segítségét kell kérnem, ezért a közeli Hermopoliszba mentem. Itt volt a bölcsesség istenének, Thotnak, a legfőbb kultuszhelye. Lementem az óriási földalatti katakombákba, majd nem sokkal milliónyi íbisz és páviánmúmia látványa tárult elém. Egyre beljebb mentem a földalatti alagútba, majd lassan kidomborodott a misztikus félhomályban Thot isten félig íbisz, félig ember képmása. Én is letettem elé áldozatomat, és erősen fohászkodtam hozzá. Azt kértem tőle, hogy segítsen az életemből felidézni egy olyan esetet, amelyet ha előadok a színésztársaim előtt, akkor azzal talán nagyobb sikert érek el, mint Meri-Szahmet. Imám után távoztam a Nyolcak városából és visszatértem Minia-ba. Nem sokkal a Khemenu-i imám után megálmodtam azt, amikor kínzó honvágyam miatt, Bubasztiszba látogattam. A következő nap, mikor halászgattam a Níluson kigondoltam, hogy hogy is kellene előadnom a hosszú zarándoklatomat. Hamar el is érkezett a nap, mikor bizonyítanom kellett. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, majd elájulok, de ekkor arra gondoltam, hogy a szüleim most biztosan figyelnek Ozirisz birodalmából, és erőt adnak.
    Most már szinte teljesen nyugodtan kisétáltam színésztársaim elé, és előadtam a történetemet… A végén rengetegen gratuláltak. Egyhangúan eldöntötték, hogy felvesznek, és azt mondták, felejtsem el a halászatot, mert lehet, hogy Egyiptom egyik legnagyobb színészévé válhatok.

  • II. Ramszesz nem sokkal apja halála után új főváros építtetésébe kezdett. Ezzel az építkezéssel szerette volna, hogy neve fönnmaradjon az utókornak.Következzék Paheri története:
    Nekhenből atyámmal elefántcsontot szállítottunk Felséges Urunk épülő városába. Hosszú és fárasztó út után érkeztünk meg Per-Ramszesz kikötőjébe. Miközben szolgáinkkal az áruk kipakolását intéztük, kicsit messzebb hatalmas tömeget vettem észre. Közelebb érve láttam, hogy maga a hatalmas fáraó, Ré fia Ramszesz látogatta meg épülő városát. Gyorsan odasiettem, hogy közelebbről is megpillanthassam a hatalmas fáraót, akinek alakja kimagasodott szolgái közül és vörös haja szikrázott a nap fényében.
    Az építkezésen az egyik szolga vezette körbe a fáraót és kíséretét. Mindenki megcsodálta, ahogyan a semmiből egyre-másra nőttek ki a hatalmas faragott oszlopok, majd a sok oszlop összeáll egy templommá, vagy ahogyan a hegyes obeliszkek az ég felé törnek. Az utak mentén kétoldalt az egyiptomi istenek szent állatainak a szobrai sorakoztak, így aki elsétált közöttük, úgy érezhette, mintha az istenek sorfala előtt haladna.
    Ahet 16. napja volt. A csillagászok gnómonnal végzett mérései és megfigyelései ezekben a napokban jelezték a Nílus áradását. Nagyon meleg volt, így a fáraó arra az elhatározásra jutott, hogy lehűti magát egy kicsit a folyóban. Belegázolt a vízbe, és így szólt:
    -De jól esik ez a kis felfrissülés!- de egyvalamire nem számított. Éhes nílusi krokodil kószált a nádas közelében. Mikor észrevette, hogy valaki közeledik, meglapult a nád között. Egy darabig figyelte az áldozatát, majd a kellő pillanatban, amikor az nem számított rá, lecsapott.
    -Segítség! Segítség! – kiáltott a fáraó. Elsőként rohantam a vízhez, hogy megnézzem mi történt. Elszörnyülködve láttam, hogy egy krokodil tartja fogva félelmetes állkapcsával a Hatalmas Ramszesz lábát.
    Felkaptam egy ott heverő szerszámot, és teljes erőmből beledöftem a hegyes vésőt az állat nyakába, ahogyan Hórusz isten ledöfte Széthet, mint azt az edfui templom falán is láttam már. A krokodil meglepődött a váratlan támadástól, addigra már a fáraó testőrei is odaugrottak, együtt kiszabadítottuk a fáraó lábát az állat szájából, aki döfésemtől legyengülve feladta a harcot, és elúszott a folyó közepe felé. Miután elláttuk a fáraó sebeit, a többi szolga segítségével visszavittük az uralkodót a palotába, ahol orvosai gyógyító kenőcsökkel kenték be lábát.
    Ramszesz később magához hívatott. Elmondta, hogy a támadás biztosan Széth isten figyelmeztetése volt, aki ugyan ritkán jelenik meg krokodil alakjában, de a királyi család különösen tisztelt istene. Széth templomának építési munkálatai eddig háttérbe szorultak, s az isten ezt nem vehette jó néven. A fáraó rögtön parancsot is adott, hogy Széth isten templomát a lehető leggyorsabban építsék meg a város déli részében. Ramszesz rengeteg kinccsel szerette volna meghálálni, hogy megmentettem az életét, de nem voltam hajlandó semmit elfogadni, így- mivel gyermekkoromtól jeleskedtem az írás tudományában, az írnokiskolában – megtett engem királyi írnokká.
    Ezért maradtam Per-Ramszesz csodálatos városában. Van ott minden: a Ramesszeum, az Abu Szimbel templomok melyek igen díszesek és szépek.  A város fényűző, a víz közelsége lehetővé tette virágos- és gyümölcsöskertek létrehozását, a palotakomplexumhoz dísztó és állatkert is tartozik.

  • Paheri története

    Paheri éppen a főtéren járt, amikor meglátta, hogy egy nagyúr éppen ártatlan embereket zár be egy fallal körülvett helyre. Jól leláncolta az ajtót, keményen, ahogy azt kell. A rácsokon túl látszott, hogy nem egy üres hely, hanem bikákkal teli.
    Mikor ezt látta Paheri, mindenkit félrelökött magától és széttépte az ajtón a láncot, az emberek mind kimenekültek, de ő maradt: az összes bikát egyszerre lovagolta meg – s mikor mindannyi megadta magát- kiment.
    Előszedte a nemes urat és betolta az ajtón, aztán lezárta és otthagyta.
    Akiket először bezártak ünnepelni kezdték és egyszer csak az egyik megszólalt: „Én is örülök, hogy kimentett minket, de nemsokára lett volna a fizetésosztás az urunktól.” Erre mindenki elnevette magát.

  • Igencsak emelkedett hangulat uralkodott már a teremben. A szépséges Nofret mellett állva élveztem a lakomát és az azt színesítő hangos forgatagot.
    Uram, Meri-Szahmet már sokadszor aratott sikert az óriáskígyós kalandjával, foszlányokban azonban más mulatságos történetek is megütötték a fülemet. Láttam, milyen sikere van a sokadjára elmondott történetnek, ezért én is szerettem volna valami hasonlóval előállni. Magamban kértem Thotnak, a bölcsesség istenének segítségét, világosítsa meg elmémet, hadd emlékezzem életem leginkább említésre méltó pillanataira.
    Egyszer csak eszembe villant egy régebbi nílusi utunk. Elkezdtem hát mesélni a körülöttem állóknak. A történet pedig így szólt:
    „Jó hét éve már, hogy barátommal, az ugyancsak Nekhenből származó (a nevét csak azért nem árulom el, nehogy azt gondolják, hogy dicsekszem) híres kőfaragóval a legszebb rózsaszín márványt adó kőfejtőhöz indultunk. Egy vadonatúj nádhajóval mentünk, melynek orrát elefántcsont díszítette, vitorlája pedig a legfinomabb papiruszból készült. Zöldfülű ifjak voltunk, a nap melegen sütött, a Nílus csendesen folydogált medrében. Semmi sem jelezte előre a később bekövetkező bajt.
    Barátom óvatlanul belógatta lábát a folyó vizébe, mondván, a hőség csak így elviselhető. Pár perccel később bekövetkezett az, amire senki se számított: egy hatalmas, vén krokodil berántotta őt a vízbe. Mindenki kétségbeesetten rohangált fel-alá a fedélzeten, nem tudva, mit is tegyen, noha barátom rémülten kiabált segítségért.
    Én viszont gondolkodás nélkül bevetettem magam a vízbe, és kitaláljátok-e, mit tettem? Nos,magam sem tudom, miért, de teljes erőmből orrbavágtam a fenevadat. Ettől úgy meglepődött, hogy hatalmas pofáját kitátotta, így én kiránthattam barátom lábát. Ekkorra már észbekaptak a hajósok is, és a kapitány parancsára köteleket eresztettek le, sőt ketten lemerészkedtek, hogy sérült barátomat felsegítsék a hajóra.”
    Miközben meséltem, észrevettem, hogy már nemcsak a körülöttem állók, hanem mások is figyelemmel kísérik a mondandómat, sőt még uram, Meri-Szehmet is álmélkodva hallgat.
    „Azt kérdezitek, mi történt a barátommal? Azonnal elláttuk, szerencsére nagyobb baja nem történt, s ezt később az orvosok is igazolták.”
    Magamban pedig köszönetet mondtam Thot istennek, amiért eszembe juttatta ezt az esetet.

  • Paheri álmélkodva hallgatta Meri-Szahmet történetét, irigykedve nézte, ahogy az emberek éljenzik, s gratulálnak neki. Ó, ha ő is ily dicsőségre tehetne szert! Akár ő is mesélhetne egy történetet, amely érdekes, olykor vicces, szórakoztató, de mégis izgalmas. Így szólt hát:
    -Ide hallgassatok, barátaim! Én is tudnék mesélni egy jó történetet, ami a minap esett meg velem. Szokásos módon kint dolgoztam a földemen, szántottam, hajtottam az ökröket, húzták az ekét, egy szó mint száz, minden szép rendben ment. Ré, a Napisten már hajtotta lefelé a fényes Napkorongot, gondoltam, hogy ideje hazamenni. Alkonyatkor meg is érkeztem a házamhoz, átsétáltam a kerten, hát mit látnak szemeim? Egy rabló iramodott el a háztól, épp szembe futott velem, és hirtelen megtorpant. Ott álltunk szemtől szemben, már-már sötétedett, ha kiabálok, senki nem hallja meg. Próbáltam szemügyre venni az illetőt, vajon mit lophatott el? Vállán lógó zsákjából egy hosszú fekete farkinca lógott ki, a farok gazdája keservesen nyávogott. Akkor jöttem rá, hogy az az ember el akarta lopni az én drága macskámat! Talán bántotta is, mert az én cicám, úgy hívják, hogy Kleopátra, magától soha nem sétálna be egy tolvaj zsákjába!
    Ennél a résznél minden hallgató felhördült: ugyan hogy lehet egy olyan szent élőlénynek ártani, mint amilyen a macska? Paheri elégedetten körbenézett, majd folytatta:
    – Tudom, hogy a macska igazi érték, de nem csak szegény állatot lopta ám el! Az én Kleopátrámnak van egy gyönyörű nyakörve, amit aranyból készítettek és kicsi smaragdkövekkel van kirakva, tegnap is az volt rajta. A tolvaj bizonyára ezért próbálta ellopni. De nem álltam ott tétlenül: előkaptam a kötelet, amivel az ökröket szoktam kikötni, átvetettem a körtefám ágán, elkaptam a másik végét, s mikor a gazember futni próbált, én kifeszítettem az utolsó pillanatban, hogy hanyatt vágódjon! Jól hátra esett, elvettem tőle a zsákot, s megkötöztem a vaskos kötéllel, s azt mondtam neki: ,,na, most én elengedlek, de ha még egyszer rajtakaplak, hogy lopsz, egyenest a vezírhez vitetlek!”, azzal a gazfickó kereket oldott, s szerintem többet vissza sem mer jönni. De halljatok csudát, nem csak a kiscicám volt a zsákban! Még ezernyi kincs, melyet kitudja, honnan szedett össze a galád ember!
    -És hol van most az a kincs? – kérdezték többen is a hallgatók köréből.
    -Az én kincsem Kleopátra, becsületes vagyok. Mindet elvittem a vezírnek, aki azt mondta, visszajuttatja a kirabolt embereknek. De jutalmul adott nekem annyi pénzt, hogy bárki megirigyelhetné – mondta Paheri.
    A hallgatók, Paheri csodálói, mind szájtátva hallgatták a történetet. Paheri roppant elégedett volt, most végre mindenki őt figyelte, az ő szavát várta, és ezen a történeten ámuldozott, ami csakis az ő meséje. Önelégült mosollyal nyugtázta az emberek csodálkozását, begyűjtötte a gratulációkat, s arra gondolt, nem is lenne ilyen jó a története, ha nem lenne ennyire becsületes.

  • Ezelőtt 3 évvel történt

    Az előbb hallott történet semmi ahhoz képest, ami velem történt. Hát hallgassátok!
    Három évvel ezelőtt egy tavaszi virágos napon hazafelé hajóztam a Níluson. Már majdnem a parthoz értem de, ekkor zátonyra futott a hajóm. Mire észbe kaptam a fele már víz alatt volt. Nagyon megijedtem, hogy mi lesz velem. Aztán megnyugodtam. Gondoltam kiúszok a partra. De abban a percben buborékok jelentek mega víz felszínén. Elkezdtem fülelni. Csöndes lett a Nílus. Még a szél sem fújt. De hirtelen kiugrott a vízből egy hatalmas egyszemű krokodil. Szörnyű látvány volt! Gondolkozni sem volt időm. Bekapott. Hamar feltaláltam magam az új helyzetben, hisz ismertek, nem vagyok olyan ijedős fajta legény. Felmértem a helyzetem. Gondoltam, ha már itt vagyok, körül is nézhetek. Hisz nem minden nap kerül az ember fia ilyen helyzetbe. Járkáltam-járkáltam és jól elfáradtam. Na meg aztán meg is untam magam hamar a nagy szörny gyomrában. Eszembe jutott az egyszerű megoldás. Előkaptam a késem. Nyisz-nyasz, és máris kint voltam. Ezek után kihúztam a bestiát a partra. Hazavittem, megnyúztam.
    Azóta is a falamon pihen. Ha nem hiszitek, gyertek el a házamba!

  • Igyunk az egészségünkre! A vendégeim vagytok! Miközben ezekkel a remek italokkal, ételekkel tömitek éhes bendőtöket, elmesélem egy kalandomat az istenekkel. Még nem mondtam el senkinek, hogyan tettem szert a vagyonomra, de most nektek elmesélem. Még 25 éves sem voltam, mikor ezt a kalandot átéltem. Úgy kezdődött, hogy egyik napon nem kelt fel a Nap. Ekkor a fejemben isteni hangokat hallottam: Ozirisz és ötfejű sakálja elrabolták Rét, a Napistent. – hallatszott. Ezután egy női hang szólalt meg:
    – Rád hárul a feladat, hogy megkeresd és megmentsd Rét, hogy újra legyen fény. Ha végrehajtod a feladatot, óriási vagyont ajándékozok neked.
    Úgy gondoltam: beleegyezek, így azt feleltem: elvállalom a megbízást. – Ha szabad kérdeznem, merre találom az Alvilágot?
    – Ha csak ennyit szeretnél kérdezni, könnyen válaszolhatok – szólaltak meg újra. Mi Maat istennő, Nekhbet istennő és Szobek isten mindig veled leszünk és mutatjuk az utat. Ne késlekedj, indulj hamar, mert Ré folyamatosan veszíti az erejét! Nem is késlekedtem, bízva az istenekben rögtön útnak indultam. A falumban vaksötét volt, csak az ablakokon kiszűrődő fények pislákoltak. Olyan érzésem volt, mintha nem én vezetném a lábaimat, hanem valaki más. Egy kis idő után tudtam, hogy elértem a falu melletti erdő széléhez. Itt már tényleg nem lehetett látni semmit. (Elfelejtettem gyertyát vinni.) Úgy döntöttem, hogy megvárom az isteneket, hogy megmondják, merre menjek? Így hát leültem a fűbe. Pár perc elteltével a szél belesüvített a fülembe. A suhogás helyett viszont három hangot hallottam:
    – Menj északra, az erdőbe! – mondta az egyik.
    – Vigyázz a sűrűben! Sok veszélyt tartogat – szólt a másik. A harmadik hangot nem hallottam tisztán, mert egy üvöltés elnyomta az egészet. Körülnéztem, honnan jött a hang, de nem láttam semmi nyomravezető jelet. Vártam egy-két percet, hogy a harmadik hang újra megszólaljon, de hiába. Így hát a két isten tanácsát megfogadva bementem az erdőbe. Hosszú séta után, a fák közül kis világosság szűrődött ki. Elkezdtem a világosság felé menni. Nemsokára egy kunyhót pillantottam meg, ennek az ablakaiból jött a fény. Kopogás nélkül bementem, mert láttam, hogy az ajtó résnyire ki van nyitva. Amikor beléptem egy furcsa szag ütötte meg az orromat, de nem törődtem vele. A kis térségben csak egy asztal volt elhelyezve és mellé egy koszos szőnyeg. A világítást egy meggyújtott fáklya okozta, amely a falhoz volt támasztva. Úgy gondoltam, nem maradok itt éjszakára, csak a fáklyát fogom elvinni. Így is tettem.
    Igen ám, de mikor ki szerettem volna lépni a kunyhóból, vészjósló morgást hallottam. Hátrafordultam, és egy tűzpiros szempár meredten nézett rám, majd fogvicsorgatva elindult felém. Mikor már csak egy méter választott el bennünket, a fáklyalobogó lángja megvilágította a fenevadat. Ijedten állapítottam meg, hogy egy vérfarkassal állok szemben. Tudtam, ha megfutamodok, én leszek a vacsorája. Ezt semmiképpen nem engedhettem, hisz én voltam a kiválasztott. Ezért cselesen hadonászni kezdtem a fáklyámmal. A vérfarkas hátrálni kezdett. Végül már annyira közel mentem hozzá a hadonászó lánggal, hogy elfutott.
    A harc után győzedelmes mosollyal kiléptem a kunyhóból és észak irányába elindultam. Nem is kellet sokat gyalogolnom, míg kiértem az erdőből. Tovább mentem északra. A fáklya fényében megpillantottam egy ösvényt. Úgy gondoltam, ez a helyes út, mert talán a harmadik hang épp ezt akarta sugallni. Így hát rátértem az útra. Az ösvény keskeny és kanyargós volt. Körülbelül két óra elteltével véget ért a csapás. Halk vízcsobogást hallottam. Amikor a hang felé világítottam, láttam, hogy egy folyó mellett állok. Nem tudtam, merre menjek, fáradt is voltam, így hát úgy döntöttem, hogy egy kicsit megpihenek. Alvás közben rövid álmot láttam, amiben három isten azt mondta nekem, hogy a folyó sodrása elvisz az Alvilágba.
    Újult erővel ébredtem fel. Visszaemlékeztem az álmomra és eldöntöttem, hogy azt fogom csinálni, amit az istenek mondtak. Készítettem egy tutajt, és betoltam a vízbe. Mikor azonban elkezdtem evezni, a csónak mindig visszasodródott a partra. Olyan volt, mintha valaki meg akarta akadályozni az utamat. Az ötödik próbálkozásnál egy keselyű röppent a tutajhoz. Visító hang helyett emberi nyelven kezdett beszélni.
    – Én vagyok Nekhbet istennő. Engedd, hogy megfogjalak, hogy leröpülhessek veled az Alvilágba! A keselyű meg is fogott, mikor látta, hogy bólintok olyan gyorsan repültünk, hogy nem is vettem észre, amikor megérkeztünk. Nekhbet ledobott. Mikor magamhoz tértem, a keselyű helyett egy kardot találtam. Amikor felálltam, szembe találtam magam Ozirisszel és az ötfejű sakáljával. Az állat rögtön rám támadt, és egy suhintással a földre tepert. Csapása erős volt, vérzett is nagyon az orrom. Mikor másodjára meg akart támadni, kardomat előrántottam és levágtam két fejét. Fájdalmában felüvöltött, és Oziriszhez szaladt. Ekkor volt alkalmam körülnézni. Egyik sarokban Rét pillantottam meg, aki ájultan hevert, összeláncolva. Kétségbeesetten az istenektől a segítséget kérte:
    – Istenek segítsetek rajtam! Pár perc elteltével mindhárom isten megjelent és együtt rohantunk Ré megmentésére. Én Maat istennővel szabadítottam ki a Napistent, Szobek isten és Nekhbet istennő pedig Ozírisszal és a sakáljával bánt el. Végül sikerült a szabadítás és a harcot az istenek nyerték meg.
    Egy nap alatt hazaértünk a falumba, ahol már sütött a Nap. A megígért jutalmat még aznap meg is kaptam.

  • -Tisztelt vendégek! Szeretnék egy igaz történetet elmesélni ezen a szép estén.
    Réges-régen, még II. Ramszesz korán egy erős férfi toppant be a királyi palotába.
    – Ezt a térképet neked adom-szólt hozzám.
    – Ki vagy te? – kérdeztem
    – Én vagyok a tengerek istene. – szólt hozzám suttogva.
    – Nem értem. – szóltam döbbenten.
    – Nincs idő arra, hogy megértsd! E térkép Ré templomába vezet. Először egy labirintuson kell átmenned.
    Nem ellenkeztem, elindultam a hosszú útra.
    Mikor beértem a hosszú, kígyózó útvesztőbe, egyből egy hatalmas fallal találtam magam szembe. Hirtelen megnyílt a föld a lábam alatt és egy szemvillanás alatt kobrák rajában voltam. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, és végül hirtelen eszembe jutott az állatok istennője, s az általa adott síp segítségével magamhoz hívtam. Ő azonnal felmérte a helyzetemet, és segítségemre lett. A kígyók kivezettek a labirintusból. Hirtelen egy sereget vettem észre, akik egyből észrevettek. Hozzám értek és valami templomról beszéltek. Miután elmeséltem a véletlen egybeesést, felajánlották, hogy elkísérnek.
    Rengeteg akadályt kellet legyőznünk, mint például egy óriási hidra. Először, mikor megláttam nagyon megijedtem végül ráeszméltem, hogy jól képzett hadsereg védelme alatt állok, így megnyugtathattam magamat.
    Ezek után egy várhoz értünk, amelyet katonák őriztek. Az egyik harcos odament az egyik őrhöz, annak mondott valamit és beengedtek minket. A mellettem álló harcos azt mondta, hogy ez az óriások birodalma. Felküldtek egy toronyba, ahol szembe találtam magam az óriások urával. Tiszteletteljesen megkérdeztem, hogy tud-e valamit Ré templomával kapcsolatban. Ugyanilyen modorral válaszolt, hogy ilyenről még életében nem hallott, ilyen szentélyről.
    Így hát kimentem és folytattam utam egyenesen észak felé. Amint mentem, mendegéltem, egy hatalmas oroszlán elém ugrott. Beszaladtam az előttem levő erdőbe és felmásztam egy fára. Nagy szerencsémre az óriási fenevad nyomomat vesztette.

    Ez biztosan az oroszlánok istenének “cicuskája” volt.
    Lemásztam a fáról és folytattam az utamat. Hirtelen egy útelágazódáshoz értem. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Jobbra, vagy balra? Nem szerettem volna most is eltévedni. Végül úgy döntöttem, hogy balra folytatom az utamat. Ilyen tábla állt ott: “Út a végzethez!”
    Hátborzongató! Végül választottam a másik oldalt ahol ilyen szöveg fogadott: “Üdv a bokorban!”
    Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Ekkor valami furcsa dolgot vettem észre. Egy titkos bejáratot vettem észre, amiről szintúgy semmi fogalmam nem volt, de már nem érdekelt. Becsuktam a szemem, s mikor a túloldalon éreztem magam kinyitottam a szemem. Hatalmas sötétség és irtózatos bűz fogadott. Az alvilágban voltam. Nem értettem, hogy miért vezetett ide a térkép, mikor Ré maga a hatalmas Napisten. Egyszer csak egy manóval találtam magamat szemben. Mint mindig, kicsit kilógott a zsebkésem a tegezéből. A kis lénynek persze nem esett nehezére észrevennie, hisz akkora magasságba volt. Hirtelen megszólalt:
    – Emberegyed, kívánhatsz egyet, ha odaadod a különös szúrófegyveredet. – mondta
    Jól van, tessék. – odadobtam neki, és indulni készült.
    – Hékás, mi van az egyességgel? – kérdeztem
    – Jaj, bocsáss meg nekem, olyannyira feledékeny vagyok, amennyire öreg. – mondta mosolyogva- Mit kívánsz?- kérdezte.
    – Kívánom, hogy egy szemvillanás alatt Ré templománál lehessek. – mondtam.
    – Kívánságod számomra parancs!- válaszolt.
    Ott is termettem. Nem pazaroltam az időt, bementem a szentélybe.
    Hirtelen boszorkák és szörnyegyedek voltak a hosszú folyosón. Mögöttük volt a bejárat a főtoronyba, ahol véget fog érni remélhetőleg ez az egész bonyodalom és a sok veszély. Észrevettem, hogy egy ősrégi szent írásokkal teli varázsszőnyeg volt neki támasztva a falnak. Azonnal felugrottam rá, és megpróbáltam vele a szörnyetegek és boszorkák ezrein ………. Ekkor észrevettem egy kis lyukat a szörnyszülöttek között, ahol könnyedén átsuhantam. Úgy éreztem, hogy az átjáró végtelen, hiszen már egy órája szálltunk. Végül a végére értem, ahol leugrottam a varázslatos szállítóeszközről.
    Mikor elértem egy óriási ajtót, bekopogtam. Egy kis idő elteltével nyílt is az ajtó, de nem Ré volt, hanem az egyik szolgája. Ő behívott és helyet adott nekem. Elmondta nekem, hogy Ré nincs most itt. Így hát csak vártam és vártam az istenségre. Aki beengedett elég gyanúsnak nézett ki. “Miért is adtam oda a manónak a zsebkésemet? – gondoltam, – Habár most így sokkal jobbnak tűnik, hogy ilyen hamar ideértem a kívánságnak köszönhetem-nyugtattam meg magam.” A tag hirtelen rám támadt. Szerencsére én kivédtem. Azzal fenyegettem, hogy ha nem mondja meg, hol van Ré, akkor megfojtom. A cseléd, mikor felmérte erősségem, annyit árult el, hogy a kobrája, akit nem tudott sose befolyásolni az állatok istennője, elvitte Rét a kobrák szigetére. Elengedtem a szolgát és azonnal indultam az istenség megmentésére. “Kölcsönkértem” egy lovat mely oly gyorsan száguldott, hogy már ott is termettem ezeknek az alattomos csúszó-mászók szigetén. Mikor odaértem, már estefelé járt. Lefeküdtem és azonnal elaludtam, hisz a hosszú út nagyon kimerítő volt.
    Reggel arra ébredtem, hogy egy leopárd nyalogatja a talpam. Valahogy azt akarta mondani, hogy üljek fel a hátára. Biztosan barátném az állatistennő küldte nekem a nagymacskát. A cicussal egy mezőre érkeztem, ahol rajtunk kívül más nem volt. Akkor döbbentem rá, hogy egy üvegház tetején állok. Hirtelen húsevő virágok tűntek fel a “réten.” Keresnem kellet egy lejáratot a biztonságosabbnak tűnő földszintre. A leopárd elment. Magamra maradtam. Végre-valahára megtaláltam a lejárót, és biztonságosan leértem a lépcsőről. Nagyon hátborzongató hely volt ahova leértem. Minden csupa vér volt. Beljebb merészkedtem.
    – Lehet, hogy idehozták Rét? – kérdeztem magamtól hangosan.
    Ezzel a gondolattal folytattam a vörös dzsungel felderítését. Találtam egy botot.
    – Ez még jól jöhet. – mondtam magamnak ismét. Egy ajtó állta utam, hát benyitottam. Megpillantottam Rét. Óriási, kellemes csalódás ért. Egy őrt se láttam a fogoly “szemléléséhez”. Kiszabadítottam az istent, aki ezt mondta:
    – Köszönöm, kiválasztott.
    Felénk emelte fejdíszét és a palota kapujánál termettünk. Itt mindent elmondott, hogy sunyin hátulról támadva elvették erejét és elrabolták. Azt nem tudta, hogy miért, de szerencsére semmit nem tudtak megkaparintani. Felém nyújtott egy drágakövet, amit a tengerek istenének szánt. Hát elbúcsúztunk és én érdekes módon máris a tengerek istenéhez értem, aki megjutalmazott végtelen sok drágakővel.
    Végül minden visszatért a normális kerékvágásba. De később már hozzátok, nemesekhez tartoztam.
    – Köszönöm, hogy végighallgatták szerény kis novellámat, melynek minden szava igaz volt!

  • Paheri sikere
    Egyszer az ókori Egyiptomban az uralkodó, vagyis a fáraó piramist szeretett volna magának építtetni. Így hát szólt is a legjobb mérnököknek és megterveztette a saját piramisát. A mérnökök sok ideig gondolkoztak, hogy hogyan lehetne ezt megvalósítani. Végül sikerült nekik. Csak egy gond volt, nem tudták honnan kéne beszerezni hozzá az anyagot, amivel felépíthetik. Ezért a fáraó egy hirdetményt tett közzé, hogy aki tudja, hogyan szerezzenek anyagot, azt gazdagon megjutalmazza. Sokan próbálkoztak, de mind hiába. Sokan csak fából szerették volna megépíteni, de ez a fáraónak nem tetszett. Mikor az uralkodó már fel akarta adni, akkor megjelent előtte Paheri, hogy neki lenne egy ötlete. Elmondta, hogy ő kőből szeretné építeni. A fáraó viszont elbizonytalanodott, mert nem tudta hogyan hozassa ide az óriási köveket. Ám Paherinek volt erre is egy ötlete. Azt találta ki, hogy a kövek alá farönköket raknak, majd azon gurítják végig. Így is lett, a fáraó farönköket hozatott, és azoknak a segítségével hozták a köveket. Éveken keresztül építették a piramist, mire elkészült.
    A fáraó ezért bőségesen megjutalmazta Paherit. Amióta ezt a módszert Paheri kitalálta, azóta ezt alkalmazzák. Ezért lehet Paheri egy nagyon sikeres ember, és ezért akár a fáraó mellé is felvehetnék.

  • Egy testvér és egy férj kitartása
    Egy újabb vacsorán vagyunk és most a középpontban Paheri áll, akinek a történetét lélegzetvisszafojtva hallgatják az emberek.
    ,,A történetem középpontjában egyetlen élő rokonom, a gyönyörű nővérem áll, akinek a neve Nofret. Nővéremmel nagyon ritkán találkozom, mert én Tjebuban lakok, amit Egyiptom déli részén lehet megtalálni, nővérem pedig Egyiptom északi részén élt, Junban. Nagyon hiányzik nekem, és aggódok is érte, de az nyugtat, hogy nincs egyedül, mert ott van neki a férje, Tia.
    Egyszer kiderült, hogy nem kellett volna ilyen nyugodtnak lennem, ugyanis egy váratlan pillanatban megjelent Tia a házamban, kiderült, hogy azért jött, mert a nővérem nagyon beteg, a halálán van, és az utolsó óráiban látni akar engem. Abban a pillanatban csak az zökkentett ki a hirtelen kapott sokkból, hogy észrevettem sógorom bokáján egy kígyó marásának a nyomát. A kígyó egy mérges kígyó volt, de szerencsére elég gyorsan sikerült ellátnom a sérülést, így Tia egy kissebb sebbel megúszta a Tjebuba vezető utat.
    A következő nap Tia és én együtt indultunk el a Níluson egy hajóval, hogy eljuthassunk Nofrethez. A kígyókat akartuk elkerülni azzal, hogy hajóval közelítettük meg Junt, de arra még mi sem számítottunk, hogy hajótörést fogunk szenvedni. Még Gerzét se értük el, így utunkat gyalog kellett folytatnunk.
    Soha eszünkbe se jutott volna, hogy ennyire meg kell majd küzdenünk, míg elérik a célunkat, ugyanis a hajótörés után többször is harcolnunk kellett. Először egy körülbelül 10-15 fős foltos hiénacsapattal kellett megküzdenünk, de szerencsére magunkkal vittünk egy-egy hosszú kést, és így volt valamennyi esélyünk a hiénákkal szemben, viszont így is egy nagyon nehéz csatát vívtunk meg, aminek következtében megsérültünk.
    A hiénák után továbbhaladtunk, és rá kellett jönnünk, hogy az ilyen veszélyes állatokon kívül az élelem és a víz hiánya is problémát jelent számunkra, bár ezt még nagy nehezen megoldottuk. Ezzel szemben a következők, akik megtámadtak minket, egy 6 főből álló nílusi krokodilcsapat volt. Őket még a hiénáknál is nehezebb volt legyőzni, de valahogy mégis sikerült. A harc közben sebeink száma még jobban megnövekedett, szinte már csoda volt, hogy még talpon vagyunk, de mi csak folytattuk az utunkat, amíg egy újabb akadállyal nem találtuk szembe magunkat.
    Ezután egy 4 fős oroszláncsapattal néztünk szembe. Az oroszlánok között volt egy hím is, aki jóval testesebb volt nőstény társainál, vele én küzdöttem meg, és még egy nőstényoroszlánnal is, a másik kettővel Tiának kellett harcolnia. Ez az ütközet már a leghalálosabbak közé tartozott, már Tiának és nekem is alig volt erőm, csak az hajtott minket, hogy láthassuk Nofretet, és ennek érdekében minden maradék erőnket összeszedve legyőztük az oroszlánokat. A sebeink ekkorra olyan súlyosak voltak, hogy bármelyik percben meghalhattunk volna, de mi még így is folytattuk az utunkat Junba.
    Végre elértük Gerzét, de egyszerűen nem volt már több erőnk és összeestünk, elájultunk. Amikor felébredtünk, azt hittük, hogy meghaltunk, de kiderült, hogy még nagyon is élünk. Egy házban találtuk magunkat. Egy férfi és egy nő állt velünk szemben. A férfinak Nedzsem volt a neve, a nőnek pedig Nebetta. Kiderült, hogy ők mentették meg az életünket, ugyan már egy hete nem ébredtünk fel, és szinte semmi jelét sem mutattuk annak, hogy meggyógyulunk, most hirtelen csoda történt és magunkhoz tértünk. Megköszöntük a megmentőinknek, hogy segítettek rajtunk, de búcsúzni is akartunk már, mert nagyon siettünk Nofrethez. A férfi és a nő viszont marasztaltak még minket, azt mondták nekünk, hogy ilyen állapotban nem indulhatunk el. Így még vártunk egy kicsit, amíg legalább valamennyire felépültünk. Ez idő alatt elmeséltük megmentőinknek, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül, és, hogy miért sietünk annyira. A történetet hallva Nedzsem és Nebetta segíteni akartak nekünk, ezért kölcsön adtak nekünk két tevét, így tevén folytattuk utunkat, és végre elértünk Junba.
    Mikor megérkeztünk, Nofret már a lehető legborzadalmasabb állapotban volt. Egy éjjel megláttam egy sólymot, ami Hórusz, a megújulás Istenének a jelképe volt. Miután a madár elszállt a fejem felett, könyörögni kezdtem Hóruszhoz, hogy a nővéremet gyógyítsa meg úgy, hogy szinte szülessen újjá. A következő nap valami csoda folytán Nofret jobban érezte magát. Tudtam, hogy csak is egy valaki tehette ezt a csodát. Ettől kezdve Tia és én – akinek elmeséltem a sólyommal való találkozásom és a kérésem -, egyre serényebben ápoltuk Nofretet, aki ezután egy-két hónapra rá teljesen meggyógyult, és szinte újjászületett.’’
    Ezeket a mondatokat hallva a tömegben először nagy csend támadt, majd a csendet ujjongás és tapsvihar váltotta fel. Paheri történetének köszönhetően ez a vacsora az ő ünneplésével telt el. Ennél jobban nem is sülhetett volna el a vacsora Paheri számára, ugyanis a nagy ünneplés mellett mindenki vele törődött, mindenki csak vele akart beszélgetni, kérdéseket feltenni, újabb történeteket hallani vagy még egyszer elmeséltetni a nővére, a sógora és az ő csodálatos történetét.

  • Amikor „szív” és „bölcsesség” találkoznak a sivatagban: „Paheri szerencséje”
    (Avagy hogyan ment meg Paheri három egyiptomi ifjút és emelkedik ki a szegénységből)

    Kevés olyan szorgalmas és dolgos ember akadt Nekhen városában, mint amilyen Paheri. Nagy álma volt, hogy kiemelkedjen a szegény sorból, de bármennyire igyekezett is a munkával, valahogy nem akart sikerülni neki. Üzletének bővítéséről és új tevék vásárlásáról ábrándozott, miközben egy tevekaraván vezetőjeként vásznat szállított a Fajjúm-oázisba.
    A mostani útja különösen nehéz volt: évek óta nem esett csapadék, a szárazság az eddiginél is fojtogatóbb volt, és leginkább az bántotta, hogy az állatok is szenvedtek a hőségtől. Arra gondolt, milyen jó lesz megérkezni az oázisba, lelki szemeivel már látta a Nílus-völgye közelében fekvő Fajjúmot, és elképzelte a szerencsés megérkezést.
    Már-már feltűnni látszott a Fajjúm-oázis, Paheri örömére, amikor váratlanul homokvihar csapott le, és letértek a helyes útról. Mintha aranyporral hintették volna be Egyiptom földjét: egyszerre csodálatos és félelmetes volt a látvány. Paherit a természet szeszélyessége, a homokvihar kavargása nem félemlítette meg, hősiesen haladt tovább. Nem veszhet most minden el, hiszen amióta elindult, oly különös érzések kerítették hatalmába: már indulása óta úgy érezte, ezen az úton valami nagy szerencse fog vele történni.
    Nézte Paheri a sárgán vakító tájat, szemét résnyire nyitotta csak szét, hogy a homok ne vegye el egyetlen támaszát, a látását, közben noszogatta a megzavarodott tevéket és Minhez fohászkodott, amikor váratlanul beleütközött egy másik karavánba, amelynek nagy részét elnyelte a homok. Három fiatalt talált még életben, akik fuldokoltak a homokban, nem volt vizük, állataik elpusztultak. Paheri azon nyomban felmérte, a fiatalok olyan állapotban vannak, hogy segítség nélkül meghalnának. Nem hagyta magukra őket, utolsó erejével segített nekik, pedig ő is nehéz helyzetben volt. Nézte a fiatal arcukat, és szívét átjárta valami melegség: saját fiát látja egyikükben, aki 2 éve veszett oda egy homokviharban. Ereje fogytán volt, de az emlékezés mintha energiát adott volna, nem magával törődött, hanem a három ismeretlennel. Tőle már elvette az egyiptomi sivatag egy gyermekét. Ezeket a fiatalokat is várja valaki haza. Cselekedni kell! Kiásta őket a homokból, és egy biztonságosnak tűnő sziklakiszögelléshez vonszolta az ájult testeket. Megitatta őket maradék vizével, és ahogy az életmentő nedű megnedvesíti a félholt ifjak ajkát, egyikük szeme kinyílt, és halkan további kortyért könyörgött a szomjas száj. Utolsó, saját víztartalékát osztotta szét Paheri, magától vonta el, csak hogy az életüket megmentse. Majd azon tűnődött, hogyan tovább? A szélfúvás egyre erősödött, már minden sárga. Szereti a nap színét, a sárgát, de úgy érezte, hogy most sok már belőle. Miután az ifjakat a vízzel és a támasztékkal a közvetlen veszélytől megmentette, Paheri magára gondolt, és a tevékre, és a vászonra, amit annyira, de annyira vártak a Fajjúm-oázisban, és ami lehet, hogy nem érkezik már meg? Egy pillanatra reménytelennek tűnt számára minden, talán miután segít másokon, nem marad ereje, hogy önmagán segítsen? Aztán arra gondolt, célba kell, hogy érjenek, különben miért volt olyan érzése induláskor, hogy valami nagy szerencse fogja érni ezen az úton?!
    A szerencse még váratott magára.
    A szerencse puszta gondolata valahogy erőt adott Paherinek. Pár percet pihent becsukott szemmel, majd érezte, ahogy zsibbadt tagjaiba visszatért az élet, és a nap sugara is kevésbé perzselte már homoktól kiszáradt bőrét. Szemügyre vette a félig betemetett karavánt, meggyőződött a három fiatal biztonságáról is, majd Thothoz, a bölcsesség istenéhez fohászkodott, adjon nekik útmutatást, hogyan élhetik túl a megpróbáltatásokat, merre kell indulniuk.
    – Ó Thot, Thot, Te igazán bölcs isten, látlak most magam előtt, mint íbiszfejű embert, de tudom, isten vagy Te és nagyon bölcs, Te vagy az „idő ura”, a „csillagok megszámlálója”, a „föld megszámlálója és megmérője”.. Nyomodban írástudók járnak. Óh, Thot, hozzád fohászkodom most, mutass utat, merre menjünk! Látod, jó szívvel segítettem ennek a három szerencsétlenül járt fiatalnak, de a jó szívem kevés. Szükség van a Te bölcsességedre is, hogy eltaláljunk az oázishoz, és ne vesszünk mindannyian oda a sivatagba. Kérlek szépen, igazíts útba minket! Nem magamért fohászkodom elsősorban, őértük sóhajtozom, olyan fiatalok még, várják őket bizonyára, és a tevékért fohászkodom, sok szép, jó állatért, és a vászonért, mily kár lenne, ha elnyelné a sivatag aranysárga mélye…”
    Hirtelen az égen feltűnt ekkor a fényes Hold, elcsendesült a homokvihar. Egy íbiszmadár mutatta számukra a helyes utat, amivel visszatalálhatnak a Nílus mellé, és azon az úton haladhatnak tovább.
    Paheri és a három ifjú, Azibo, Doukor és Heru, túlélték a homokvihart, és elérték céljukat, a Fajjúm-oázist. Kiderült, hogy mindhárman gazdag, egyiptomi nemesi család sarjai, épp apjukhoz tartottak Memphiszbe, amikor a sivatag fogságába estek a homokvihar által. Az oázisban visszanyerték életerejüket, és a megmenekülés pihentető megnyugvása után hálálkodva köszöntek el Paheritől, aki az életüket saját élete kockáztatásával mentette meg.
    Mielőtt a fiatalok folytatták volna útjukat apjukhoz, nagyon hálálkodtak, és szerették volna, ha Paheri megígéri, hogy meglátogatja őket Memphiszben, hogy vendégül láthassák, hálából a jó szívéért, a segítésért. A szegény öreg hiába mondogatta, az ő jó szíve mit sem ért volna Thot bölcsessége és útmutatása nélkül, a fiatalok hajthatatlanok voltak, így Paheri kénytelen volt ígéretet tenni nekik a látogatásra. A három fiatal nemes apja gazdagon megjutalmazta Paherit köszönetképpen bátor helytállásáért és önfeláldozó viselkedéséért. Így ő ki tudott emelkedni a szegény sorból, és teljesült az álma: üzletét fejleszteni tudta és tevéket is tudott vásárolni.
    Hát így esett meg az a „nagy szerencse” Paherivel azon a bizonyos úton, és így nyert megerősítést, hogy a „jó szív” és a „bölcsesség” találkozása tényleg „nagy szerencse”…

  • Paheri és Sagira története
    Paheri csodálattal hallgatta Meri-Szahmet történetét, melyet oly csodálattal és elragadottsággal mondott, hogy a szívem kettéfacsarodott közben. Ezután Paheri kiment az udvarra, és erősen kérte Thotot, a bölcsesség istenét, hogy jelenjen meg előtte. Ezután Thot előbukkant a semmiből. Hófehér ruhája csak úgy tündökölt, Paheri teljesen elképedt a gyönyörtől. Bölcsen ránézett Paherire és megkérdezte tőle:
    – Miért hívtál édes gyermekem?
    Paheri ezt válaszolta: – Azért hívtalak kedves Uram, mert az imént hallgattam végig Meri-Szahmet történetét hősiességéről, amivel teljesen lenyűgözte a lakomázókat. Én is teljes csodálattal hallgattam, és el is öntött az irigység. Szeretném felidézni múltbéli hősiességeimet, hogy még jobban lenyűgözzem a vendégeket, mint Meri-Szahmet, és ebben kérem a segítséged.
    Thot elgondolkodott. Néhány perc múlva így szólt: – Fiam, emlékezz vissza 20 évvel ezelőttre, amikor a sivatagban megmentettél egy szép leányt, akit Sagirának hívtak! Emlékszel akkor mi történt?
    Ekkor Paheri szemében felcsillant a világosság reménye. Ebben a pillanatban Thot eltűnt, és Paheri visszament a lakomázok közé és felállt az egyik asztal tetejére. Addig állt, amíg mindenki rá nem figyelt.
    Paheri belekezdett a hősies kalandjának mesélésébe: “Valamikor réges-régen, körülbelül 20 évvel ezelőtt, egy egyiptomi falucskában sétálgattam, amikor megláttam egy olyan gyönyörű lányt, hogy majdnem elájultam a gyönyörűségétől. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam őt, tudtam, sőt éreztem, hogy ő életem szerelme. Odamentem hozzá, ezen szavakat mondtam neki:
    -Jó napot ifjú gyönyörű hölgy! Kegyed hogy tetszik lenni e fantasztikus napon?
    A leány rám nézett csodálatosan kék szemeivel és elmosolyodott, majd kecsesen elment. Nem értettem a lány reakcióját, ezért utánamentem. Mielőtt betévedt volna a sarki házba hirtelen, de gyengéden megfogtam a kezeit. Ő felém fordult, és várakozóan rám nézett. Megkérdeztem, miért távozott oly sürgősen. Ő pár pillanatig fixírozott égkék szemeivel, aztán végül megtörte a csendet:
    – Uram, én Önt megbántani nem szándékozom, de a szívem már foglalt. Egy nemes írnoknak adtam. Szívem belül apró szilánkokra hullt, mondhatni ezelőtt ilyet még nem éreztem. Szívem választottja nem lehet az enyém, és ebbe nem bírtam beletörődni.
    – Drága hölgyem, ez esetben nem kívánom megzavarni az Önök zavartalan és boldog életét. Ezzel sarkon fordultam és bánatomat eltitkolván hazamentem.
    Két hét múlva újra a faluban voltam, és megint megpillantottam szívem hölgyét. Tekintetünk összetalálkozott és abban a pillanatban hevesebben kezdett verni a szívem. Elmentünk egymás mellett. Másnap elmentem a bácsikámhoz. A bácsikám fennhangon és jó kedvvel köszöntött:
    – Jó napot Paheri, drága édes öcsém, hát mi újság van veled?
    – Nincsen semmi drága bátyám, csak a szívemet marja szét a szerelem lángja.
    – No! Mesélj csak a bátyádnak! Meséltem bátyámnak a gyönyörű kékszemű nőről, aki belopta magát a szívembe.
    -Bolond öcsém, te beleszerettél a fáraó lányába? Hitetlenkedve visszakérdeztem:
    -A fáraó lányába? Akkor a bátyám elmesélte mit tud róla:
    -A lányt, Sagirát apja már születésekor az írnoknak ígérte. Ekkor szemeimben felcsillant a remény. Másnap elmentem a fáraó piramisához, és jelentkeztem testőri munkára. Már aznap munkába is állhattam. Nem volt más dolgom, csak őrizni a piramist, és megvédeni a fáraót és a lányát, Sagirát. De persze mit érdekelt engem a piramis és a fáraó védelme, csak és kizárólag szeretett Sagirámat akartam látni, és megmondani neki, hogy én szívből szeretem.
    Éjjel, amikor rám került a sor, az éjszakai ellenőrző körútra, megkerestem Sagira szobáját, nemsokára meg is találtam, benyitottam, de a szoba üres volt, és az ablakok tárva nyitva voltak. Minden egyes millimétert átkutattam, de sehol sem találtam őt. Rohantam jelenteni a fáraónak lánya eltűnését. Az eltűnése után pár órával az egyik őr hirtelen beszaladt egy papirusszal a kezében és odaadta egy írnoknak. Ez volt a papiruszon: “Nálunk van a lányod, amennyiben nem áldozod nekünk egész királyságod, a lányod meglakol és porba vész.”
    A fáraó mozgósította egész hadseregét, hogy azon nyomban találják meg a lányát. Magam is beálltam a keresésbe. Kerestem hegyen-völgyön át. Egyszer csak rátaláltam a sivatag közepén egy elhagyatott sátorra. Óvatosan odalopakodtam, benéztem és ott találtam Sagirát eszméletlenül. Odarohantam hozzá és szólongattam. Ebben a pillanatban megszólalt valaki a hátam mögött:
    – Maga meg mit keres itt? Amint meglátta az ájult lányt a kezemben, előrántotta a fegyverét, és nekem esett. Azonban én gyorsan reagáltam, előhúztam a fegyveremet, és egy döféssel leszúrtam. Ezután nem akartam megvárni, amíg a társai is előkerülnek, ezért gyorsan hazavittem a lányt.
    A fáraó nagy jutalomban részesített. Másnap éppen körbejártam a piramist, amikor megláttam Sagirát. Odajött hozzám és keblemre borult. Szorosan átöleltem, majd megcsókoltuk egymást.”
    A lakomázók nagymértékű csodálattal és érdeklődéssel hallgatták végig történetemet. Amint befejeztem, hatalmas tapssal jutalmaztak.

  • A zsonglőr
    Egyszer réges régen élt egy Paheri nevezetű ember, aki nagyon szeretett volna híressé válni egy mutatvánnyal, de Meri-Szahmetet mindenki többre tartotta. Paheri egy szép napon megelégelte Meri-Szahmet sikereit és ügyességét, és szeretett volna rajta felülkerekedni. Ehhez Thotnak, a bölcsesség istenének a segítségét kérte, aki támogatta is szándékában, mivel sértette Meri-Szahmet elbizakodottsága.
    Paheri azonban nemcsak olyan ügyes szeretett volna lenni, mint vetélytársa, hanem sokkal jobb és népszerűbb. Thot elárulta a titkot, hogy mit kell ehhez tennie. Be kellett Paherinek menni a fekete szél barlangjába, ahonnan még senki sem jött ki élve. De Paheri vállalta a veszélyt, mivel a legenda szerint a barlang mélyén van egy kehely, amiből ha az ember kétszer tisztított vizet iszik, akármit kívánhat. Paheri maga mellé fogadta legjobb barátját és ketten nekivágtak eme veszélyes útnak. A barlang szájához érkezve Paheri mondta a barátjának, hogy hozzon fát, ő pedig addig a ruhájából csíkokat szakít és azt a fára rátekervén meggyújtja, és azzal fognak világítani a barlangban.
    Elsőnek Paheri lépett a barlangba, és valami nagyon büdöset érzett, de őt nem tántoríthatta el semmi. Beljebb a barlangban nőtt a bűz és valami árnyak kezdtek el mozogni a mélyben. A barlang legbelsejében volt egy nagy szikla, ahonnan különös hangok érkeztek, amik egyre jobban hívogatták Paherit és barátját. Egyszer csak megjelent a fekete szél, ami a szikla tetején asszonyi formát öltött és kérdőre vonta a vándorokat, hogy mit keresnek az ő barlangjában. Paheri elmondta neki, hogy a kelyhet keresik és a forrást. A nőalak azt válaszolta, hogy nagyon sokan keresték már és mindannyian odavesztek, mert ő megölte őket, és most ők is meg fognak halni. Paheri tudta, hogy most csak Thot segíthet rajtuk. Az isten érezte a hívást, megjelent és megparancsolta az asszonynak, hogy adja a kelyhet Paherinek és vezesse el a forráshoz. Az asszony engedelmeskedett Thot szavainak és megnyílt a szikla, aminek a közepén ott ragyogott az arany kehely. Paheri elvette azt és az asszonnyal együtt elhagyták a barlangot. Az asszony elmondta, hogy az egyik testvéréhez mennek, akinek a birtokában van a forrás és egy hegyen lakik. Felmentek a hegyre, ahol megjelent az asszony testvére, aki kérdőre vonta, hogy mit keresnek itt. Elmondták, hogy mi járatban vannak és megkérték, hogy meríthessenek a forrásból. Elvezette őket a forráshoz és Paheri merített belőle és kortyolt. Először nem is érzett semmit, de egy-két perc elteltével egyfajta könnyedség fogta el és bizonyos dolgokat látott a fejében, és ki is gondolta a mutatványt. Hazafelé elbúcsúztak az asszonytól, aki visszavitte a barlangba a kelyhet. Paheri városába érve elbúcsúzott a barátjától és nagyon szépen megköszönte neki a segítségét.
    Paheri beért az udvarba, ahol megint nagy ünnepség volt és megint az a nagyképű Meri-Szahmet mutatványos szórakoztatta a népet. Paheri mögé állt és Meri kérdőre vonta, hogy mit keres itt. Paheri megmondta neki, hogy ő is szeretné bemutatni a közönségnek a mutatványait. Meri abban a biztos hitben, hogy úgysem sikerül vetélytársának a mutatvány, öntelten átengedte helyét. Paheri forgott, tapsolt és máris jöttek a lenyűgöző mutatványok, amivel nagyon elbűvölte a közönséget. Meri-Szahmetet elküldték a városból, helyét pedig Paheri vette át, aki mindennél és mindenkinél jobb mutatványossá vált Thot segítségével.
    Paheri nagyon hálás volt Thotnak és a barátjának, hogy hozzásegítették őt ehhez a sikerhez. Paheri mindvégig ott maradt a városában és haláláig kitűnő és tehetséges mutatványos volt. Paheri titka, hogyan is vált ő minden idők legkiválóbb mutatványosává, nagyon sokáig rejtve maradt, csak egy kései utód találta meg véletlenül egy porosodó papirusztekercsen évszázadok múltán a történetet.


  • Paheri története
    Nagyapám már hat éves kora óta bújta az ókori Egyiptomról szóló történeteket, regényeket. Fantáziáját mindig is izgatták a különböző képességekkel rendelkező istenek, az egyiptomi vallások. Olyan fáraók és írnokok történetét ismerte, melyeknek a nevüket is nehezemre esett kiejteni a számon.
    Egy forró nyári napon a kezem ügyébe került egy színes képekkel illusztrált, Egyiptomról szóló könyv. Megbabonázott, rabul ejtett. Órák hosszán át lapozgattam az oldalait, míg nem egy íbisz-fejű, barna bőrű isten rajzolt mására nem bukkantam. Képaláírásként csak ennyit olvashattam: Thot, a bölcsesség istene.
    Az igazat megvallva, nem értem be ennyi magyarázattal. Tudtam, hogy nagyapám ennél jóval többet tud a bölcsesség istenéről. Egy szárított virágot helyeztem az oldalak közé, majd összecsaptam a vaskos könyvet. Rögvest öregapámhoz rohantam.
    Ahogyan sejtettem, ő jóval többet mesélt nekem, mint amennyit a könyvben olvashattam. Érdekes történetet mesélt két írnokról és persze Thotról is, a bölcsesség és az írnokok istenéről. Csüngtem minden szaván, amit csak kiejtett a száján. A történet pedig így szólt…
    Thot egyiptomi isten volt. Az élete örökké tartott, népszerűsége tagadhatatlan, panaszkodásra nem sok oka lehetett. Tisztelték az orvosok, ugyanúgy, mint az írnokok. Bátor tetteket hajtott végre, önfeláldozó és segítőkész isten volt Thot, aki saját feladatkörét tökéletesen betöltötte, éppen ezért örvendett nagy népszerűségnek az egyiptomi vallás híveinek körében. Megkérdőjelezhető tehát, mit tudott Thot a versengésről, a rivalizálásról? Ezek az érzések túlságosan emberiek, az istenek pedig főként a feladatukat végezték. Ez azt jelentené, hogy nincsenek érzéseik? Nem, ezt semmiféleképpen nem állíthatjuk. Természetesen az egyiptomi istenek között is létezett hierarchia, és akadtak vetélytársak, de nem volt ez a szám olyan magas, mint a halandók körében.
    Márpedig a földiek között majdnem mindenkinek akad egy, ha nem több ellenfele. Egy olyan ellenfele, aki hasonlóan tehetséges őhozzá. Az ókori Egyiptomban úgy hívták őket, Paheri és Meri-Szahmet. Mindkettő írnok volt.
    Nem értettem, mit jelent az, hogy írnok, és az sem volt számomra teljesen világos, miért emelik ki ennyire írástudó képességüket. A jelenkorban, melybe beleszülettem, természetes volt, hogy egy ember rendelkezett az írás képességével. Inkább az volt a furcsa, ha egy néni, illetve egy bácsi nem ismerte a betűket.
    Nagyapa, látva értetlenségemet, részletekbe merően elmagyarázta a fogalmat. Az egyiptomiak írása az ókorban fejlődött ki, melyeket hieroglifáknak neveztek el. Különböző képekkel jelöltek eleinte egy egész szót, majd már csak egy-egy szótagot, később pedig már csak egy-egy hangot. Sok ilyen hieroglifát használtak, nehéz, fáradságos munkába telt leírásuk elsajátítása. Ám, aki megtanulta a hieroglif írást, különféle kedvezményekben részesítették. A papám azt mesélte, nem kellett nekik adót fizetniük. Kicsi voltam, így nem értettem igazán az „adó” szó jelentését. Így inkább azt jegyeztem még meg nagypapa magyarázatából, hogy felnéztek ezekre a papiruszra író személyekre.
    II. Ramszesz és Merneptah fáraók korában Meri-Szahmet a gabonatárolók elöljárójaként és királyi írnokként munkálkodott. Vidám, boldog életet élt felesége, Iuy társaságában.
    Paheri Nekhenből érkezett Meri-Szahmet városába. Meri-Szahmetnek jó hírneve volt, Paheri nehezen viselte, hogy esélye sincs érvényesülésre a városi írnok mellett.
    Nagyapám így írta át a szólás-mondást: „Két írnok nem fér meg egy poliszban.”
    Paherit alig ismerték a poliszban. Tetteit nem fújták úgy, mint Nekhenben, nem köszöntek rá úgy, mint azon a helyen, ahonnan eljött, és ami a leginkább fájt neki, hogy képtelen volt túlszárnyalni Meri-Szahmet tetteit.
    Egyik éjjel nyoszolyáján forgolódva Paheri megszólította Thotot.
    – Bölcsességek istene, orvosok védőszentje, ó, én patrónám, Thot! Segíts nyomorúságos helyzetemen, idézz fel nekem olyan történetet, melyben hatalmasabb, dicsőségesebb, s különb voltam a gabonatárolók elöljárójánál! Te, írnokok pártfogója, adj bölcsességet! – könyörög a hierakonpoliszi.
    Abban a pillanatban Paheri elméjét elöntötték dicsőségesebbnél dicsőségesebb tettei. Megépíttette a legszebb, a legcsodásabb sírkamrát. Két város polgármesterévé választották. Ha ezeket a tetteit elújságolja holnap a Nílus mentén dolgozóknak, riválisával egyenlő nagyságú sikert fog aratni. Még nagyobbat is, ha szerencsével jár.
    Másnap reggel kora hajnalban már talpon volt a Thothoz imádkozó Paheri. Rövid sétát követően felkereste földművelő cimboráit, akikkel érkezése óta jó kapcsolatot ápolt. Egyiptom az Ahet első hónapjában, Thotban jártak. Az öntözéses földműveléssel foglalkozóknak ez annyit jelentett, hogy árad a Nílus, és az aratási időszaka csak egy évszak elmúltával kezdődik. Punnyadhatnak egy keveset, ezért merték maguknak megengedni, hogy meghallgassák Paheri dicsőséges történeteit. A munkások csak ámultak és bámultak a nekheni előadásán. Olyanokat suttogtak, hogy „ez a férfi csodásabb tetteket hajtott végre, mint Meri-Szahmet”, vagy éppenséggel azt, hogy „tettei hatalmasabbak, mint a gabonatárolók elöljárójának meséi”. Paheri büszke volt, boldog, és úgy vélekedett, ő Thot kegyeltje.
    – Ez a történet nagyszerű, nagypapa! Melyik könyvben olvastad? – lelkendezve vártam, hogy elárulja a történet íróját és címét.
    De nem azt a választ kaptam, amire számítottam.
    – Ezt a történetet egy könyvben sem fogod elolvasni, unokám! Hiszen én találtam ki az egészet, elejétől a végéig.

  • Paheri hőstette
    Egy lakomán a Nekhenből jött Paheri emelkedett szólásra, hogy elmondja hihetetlen történetét:
    „A Nílus partján sétáltam hazafelé, lépteimet Anuket, a Nílus istennője vezette, mert irdatlan krokodilust pillantottam meg. Nehen pásztorának feleségét vonszolta a víz felé, hogy ott a mélybe rántva megfullassza. Épp nem volt nálam semmi fegyver, így Atumban bízva puszta kézzel rontottam neki az állatnak. Az emberek körém sereglettek, de senki szívében nem volt elég bátorság. Egyedül próbáltam szétfeszíteni a fenevad száját, de erősen tartotta ájult áldozatát. Még éreztem, hogy lélegzik, így még jobban próbálkoztam, de az állat levetett magáról és a Nílusba süllyedt. Csak a szeme látszott ki a vízből, így nem tudtam harcolni ellene. Az idő múlásával egyre kevesebb esély volt a hölgy túlélésére. Az istenekhez fohászkodtam, mikor hirtelen egy sólymot pillantottam meg. Fenséges röpte és bölcs tekintete elárulta, Hemen, Nehen sólyomistene jött segítségemre. Madár képében a víz fölé repült és éles karmával a krokodilus szeme felé kapott. Ekkor példáján magam is megvilágosodtam, a földről erős, éles náddarabot vettem fel. Atum erőt öntött belém és oly erővel állítottam a fenevad szemébe, hogy az rögtön elengedte áldozatát. Mindent eldobva húztam ki a hölgyet a vízből. Egy pillanatra azt hittem, már nem él, de Ré kegyes volt hozzá. Szemét hálásan emelte rám. Még egy pillanatra láttam röptében megvillanni a sólymot.
    Hemen isten képe örökké előttem lesz. Szerencsés vagyok, hogy méltónak talált segítségére és ezzel megmenthettem egy életet. ”

  • Paheri története
    – Thot, bölcsesség istene, írás feltalálója, a Napbárka utazója, ki meggyógyította Hóruszt, segített elmémben elmélyedni és rátalálni arra a tettre, amelyre akár a fáraó is büszkén ürítené poharát, hogy Egyiptom dicső népét meggyőzhessem kiválóságomról s rátermettségemről.
    Eszembe ötlött, hogy még ifjú koromban egykori szolgálóm, az agg Pepiresz éjszakánként gyakorta kimaradt. Idővel aztán kifigyeltem, hogy minden második este nagy csomagokkal a város szegénynegyedébe járt át és eltűnt egy régi düledező házban. Néhány óra elteltével mindig kilépett az ajtón, csomagjai nélkül és visszatért lakrészébe. Történt egyszer, hogy én rákérdeztem a dolog okára, egy ilyen esetet követően, melyre Ő így felelt:
    – Nagyságos uram, Paheri! Minden második éjszaka egy szegény idős embernek viszek élelmet, és látom el napi feladatait, mivel Ő maga erre már nem képes. Az úr egy bizonyos Ta-saheri, ki egykoron apám helyett apám volt. Neki köszönhetem a boldog gyermekkorom, Ő volt az, aki szüleim halála után magához vett és felnevelt. Én a Te szolgálatodban állok, de úgy érzem, hogy a kötelességem az Ő ellátása is, remélem, nem neheztelsz rám a kimaradásaimért.
    E szomorú történetet végighallgatva elhatározásra jutottam. Ennek értelmében ápolókat béreltem és saját konyhámból szállíttattam át az ételeket, Ta-saheri számára, továbbá házának renoválására 300 debent ajándékoztam, így könnyítve hűséges szolgálóm, Pepiresz nehézségein.

  • Különleges nap volt a mai. A zamatos vacsora a végéhez közeledett, s az ínycsiklandóan elkészített hús mellet, a hosszas esti beszélgetés is helyet kapott. Már az étkezés végén jártak, amikor Paheri úgy érezte, mintha az ébrenlétet és az álmokat elválasztó függöny elhalványult volna. Nem is, mintha, átélte volna már ezt! „Mi lehet ez?”- kérdezte magában. Az emlékfoszlányok darabjai elhalványították egy kis időre elméjét. De egyszer csak az emlékek kis darabjai egymáshoz fonódtak, s teljesen eggyé váltak.
    „Emlékszem!” –csapott az asztalra Paheri, mely cselekedet következményéül az asztalt körülülők elhalkultak. Így mesélőnk bele is kezdett hosszas történetébe, melyre társai elámulva figyeltek.
    „Egy nagyon forró nap volt, bőrünk olyan volt akár a datolya színe a nap perzselő sugaraitól. Egyik barátommal épp egy hosszas beszélgetést folytattunk, szó mi szó, eszmefuttatásunk érdekes pontra terelődött. Elmondta, hogy egyik nap, amikor egyedül szeretett volna lenni egy kicsit, eltévesztette az utat, s ismeretlen tájakra keveredett, egy mocsarasabb vidékre. Elragadta a természet szépsége, a víz fénylő hullámai, amik a frissítő nyári fuvallattal táncot járva apró fodrokká alakultak,akárcsak egy istennő szoknyája. Lehajolt a part mellé, onnan figyelve a természet előadását, melyet a nap korongjának vörösen izzó fénye koronázott meg. S ekkor pillantotta meg! A víz alján egy különös forma vette ki magát. Egy krokodil! De mekkora! Cimborám úgy mesélte, ilyen csodálatos, nagy és gyors élőlényt még nem látott. Magával ragadta szépsége és ereje. Bár nem látta tisztán, de ő mégis tudta, hogy ez az állat különleges. A napot már felváltotta a hold ezüstös csillogása, így hazaindult különös útjáról. Eme történet hallatán, én magam is kíváncsi lettem erre a különös állatra! Így hát megbeszéltem a barátommal, hogy együtt, újra ellátogatunk erre a különös, már-már költőien gyönyörű helyre. Hosszú és fárasztó túra volt, főleg, hogy a nap még mindig az ég tetején tündöklött. Vizünk épp kezdett kifogyni, amikor megérkeztünk. Leültünk ketten a víz partjára, s ekkor értettem meg miről beszélt barátom. Valóban mesés volt az a hely! A víz, a szellő, a természet játéka! Leírhatatlan! Kísérőm látta, hogy elragadott a hely szépsége, s ekkor megfogta vállam, majd így szólt.
    „Várj, amíg majd meglátod, amiért idáig eljöttünk! Gyere, menjünk be a vízbe, mossuk le magunkról a nap fáradalmait!” Nekem sem kellett több, s már a víz kellemesen hűs fodraiba vetettem magam. Egy darabig csak úgy áztattuk magunkat a vízben, mígnem meguntuk és elhatároztuk,hogy most már kimegyünk a partra megszáradni, lassan indulnunk kell, hosszú, fárasztó út áll még előttünk. Annyira jól esett az a frissítő fürdő, hogy el is feledkeztem, miért jöttünk el idáig. Barátom előttem úszott, amikor egyszer csak megragadta valami a lábát! Lerántotta a víz alá. Megdöbbenésemben nem tudtam mihez kezdjek, egyszerűen lefagytam. Hosszas perceknek tűntek, de valójában csak pár pillanat volt. Barátom a felszínre került, s isteni csoda folytán a krokodil csak megízlelte, utána megijedt és továbbállt. Kihúztam a partra, ahol megnéztem sérülését. Láttam, hogy vészes. A vércseppek patakokat alkotva folytak le társam lábán. Sehol senki nem volt a közelben így cselekednem kellett! Kis csomagomból elővettem egy gyógynövénykeveréket, ami még a nap sugarai által okozott égési sérüléseimre voltak. Bekentem vele barátom lábát, ezzel fertőtlenítve egy darabig a nyílt sebet. Ezután ruhám egy kis foszlányát letépve elszorítottam a vérzést, s hátamra véve barátomat, gyors léptekkel útnak indultam. Minden egyes pillanatban szívem olyan volt, mintha ki szeretett volna ugrani a helyéről! Féltem. Hosszú idő után megérkeztünk haza; ennyire még sosem örültem annak, hogy kis szülőföldem hangjait hallhatom. Otthon bársonyos ágyamra fektetve kimerült, sérült társam újra fertőtlenítettem sebét, leápoltam, bekötöztem. Most már biztonságban volt. Megmenekült! Él! Én mentettem meg az életét! Csodálatos, ámbár hátborzongató nap is volt egyben”- fejezte be mondandóját Paheri.
    A közönsége elismerően tapsolni kezdett, olyan volt, mintha Meri-Szahmetet tapsolták volna, úgy örvendezett a társaság. Paheri azóta is ámulattal emlékszik vissza ezekre a napokra.

  • Paheri története
    A lakomán a zsonglőr produkciója után ismét csak az asztal társaságok elmélyültek a beszélgetésben. A zenészek már nem játszottak ők is elfáradtak a zsonglőr viadalban és a fergeteges produkció kísérése mellet. Paheri, aki Nekhenből érkezett annál az asztalnál foglalt helyet ahol Meri-Szahmet is ült. A fiú titkon nagyon irigyelte Meri-Szahmet népszerűségét, de ezt kifelé nem mutatta. Egy kis idő elteltével Paheri felállt és kiment a díszes teremből. Az udvaron sétálgatva csak arra tudott gondolni, hogy ő hogyan érhetne el hasonló sikert, mint Meri-Szahmet. Miközben ezen törte a fejét, mélyről megfogalmazódott benne egy kérés: Thotot, a bölcsesség istenét kell megkérjem arra, hogy segítsen nekem egy olyan esetet felidézni az életemből, amit ha előadok, joggal lehetek rá büszke, és arathatok Meri-Szahmethez hasonló sikert. Miközben ezt hangosan is kimondta, megjelent Thot, a bölcsesség hatalmas fejedelme. Így szólt hozzá: Paheri! Ahhoz, hogy hasonló sikert érj el, nem kell más, mint hogy segítsek neked a múltadból egy olyan történetet találni, ami segít a célod eléréséhez. Ezzel elkezdődött a megfelelő történet keresése.
    Thot így szólt: – Mit szólnál a piacon történt esetre?
    Erre Paheri:-Szerintem azzal nem aratnék eléggé nagy sikert.
    Thot még újabb és újabb történeteket említett mire végül eljutottak ahhoz a történethez, mely mind a kettőjük számára tökéletesen megfelelt. Ez nem volt más, mint az, amikor Paheri még tanuló volt, és beteg anya halálos ágyához sietett otthonába. Anyja utolsó kérése az volt, hogy vegye feleségül azt a lányt, akit kijelölt számára. Ez nem volt más, mint Nofertiti. Paheri megígérte anyjának hogy megteszi, amit kér. A temetést követően Paheri megkezdte leendő felesége felkutatását, mert anyja nem mondta el neki, hogy hol találja. Ezért a fiú úgy döntött, hogy elindul a Nílus mentén lefele. Már legalább 2 hete úton volt, amikor meglátott egy óriási nádból összeszőtt palotát. A palota előtt egy óriási krokodil ólálkodott. A palota erkélyén egy gyönyörű lányt pillantott meg. Paheri nyomban beleszeretett. A fiú elhatározta hogy megmenti a lányt és megöli az óriási gonosz krokodilt. Így is történt: hatalmas csata folyt Paheri és a gonosz állat között, de végül a fiú nyert. Mikor a lánnyal beszélt, kiderült, hogy ő Nofertiti és nem soká el is vette őt feleségül. Mikor visszament Pheri a lakoma termébe, leült az asztalhoz, és a kellő pillanatra várt, hogy elmondhassa történetét. Erre nem is sokat kellet várni. Miután elmondta történetét, óriási taps vihart kapott, és sikerült még nagyobb népszerűséget szereznie, mint Meri-Szahmetnek. Másnap Paheri elment és nagy áldozatott tett Thot templomában az istennek a segítségért.

  • Vadinszky Vera
    A dicsekedő

    – Ezt hallgassátok barátaim mi történt velem az elmúlt napon – mondta, s mindenki köré gyűlt a teremben; ő pedig folytatta:
    – Éppen mentem hazafelé, mikor valaki hátulról nekem jött. Utána kiállottam, de nem válaszolt, csak futott tovább. Ekkor hallottam meg egy ijedt nő sikolyát, ahogy kiálltja magát: Tolvaj! Fogják meg!” . Rögtön a férfi után eredtem, aki rátámadt egy vak emberre. A vak hol jobbra, hol balra fordult, hogy kikerülje, de a tolvajnak elege lett belőle így fellökte. Viszont ő is elesett az öreg hangszerében – beleakadt a lába a húrokba – így ő is elesett, én pedig odarohantam, s leütöttem mielőtt szabadult volna.
    – S, aztán mi történt? – Kérdezte valaki, mire a többiek a kérdést helyeselve néztek a mesélőre. Jöttek az őrök és elvitték a tolvajt, az öreget meg haza kísértem.
    Néhány nap múlva az egyik mesehallgató, suttogó asszonyoktól tudta meg, hogy az öreg ütődte le véletlenül a tolvajt.
    Ezen jót derült majd, ment tovább.


    Kovács Máté
    A szobor megmentése
    Tavaly előtt történt. Hasonló lakoma volt, mint ez. Valamelyik méltóságnál a mostanihoz hasonló társaság gyűlt össze. Bőven akadt ennivaló, borból sem volt hiány. Az asztal mellett úgy háromkönyöknyire egy házi oltár állt, rajta Thot egykönyöknyi gránit szobra. Remekül kifaragott szobor. A talapzat azonban ingatag volt. Épphogy elbírta a súlyos, tömör szobrot.
    A vendégek a lakoma előrehaladtával egyre többet ittak, egyre részegebbek lettek. Az ifjak felálltak, a zenére táncoltak. A felszolgálók egyre nehezebben jutottak el az asztalhoz. Csak emelkedett és emelkedett a hangulat. A Tjenii helytartó fia egyre közelebb került a szoborhoz.
    Egyszer csak koppanást hallottam. A talapzat megmozdult. Az ifjú részegségében majdnem ledöntötte a szobrot, de az az utolsó pillanatban egyensúlyba került. Megnyugodtam, nem fog ledőlni. A következő cifra zenerésznél ismét hallottam az előző koppanást, de most sokkal hangosabban. A szobor már nem nyerte vissza az egyensúlyát, erősebben meglökték. Mint az eszelős, ösztönösen felugrottam és a talapzathoz ugrottam. Még idejében elkaptam a nehéz szobrot. Visszaigazítottam a helyére. Megmentettem a szobrot, aminek a házigazda nagyon örült, meg is ajándékozott egy csomaggal a kedvenc édességéből. Ezt hősies cselekedetnek érzem. Büszke vagyok rá.

Fáraók földjén © Győry Hedvig 2017