A kézművesek háztartásában jellemzően 4-7 fő lakott, akikhez időnként még szűkös helyzetbe jutott rokon is csatlakozhatott, vagy a jobb módú házaknál egy-két szolgáló. Egy átlagos kézművesnél a ház lakótere 40-70 m2 között mozgott, de mérete a csapatvezetőknél ennek a dupláját is elérhette. A legnagyobb ház 6 x 27 m. Az egy főre jutó átlagos területet 5-15 m2-re teszik. Mivel azonban a férfiak a dekádok alatt rendszeresen távol voltak, többnyire nem ilyen zsúfoltan éltek.
Az épületek zöme 4 méter széles és 20 m hosszú volt, bár 13 métereset is találtak. Ablaknyílás csak az oszlopos „nappaliban” volt. A konyha fölé nem építettek tetőt. A 3-5 méter magasan elhelyezkedő tetőre vezető lépcső többnyire itt indult, de ettől eltérő helyre is építhették. A falvastagság alapján csak könnyű dolgokat tartottak fenn. A város házainak a száma legnépesebb korában sem haladta meg a hetvenet.
A kézművesek a munkájukért kapták a házat, így amikor csökkentették a csapatok létszámát, a kiszolgáló személyzethez kerülő kézművesek ki is költöztek a városból. Úgy tűnik, hogy, ha meghalt egy kézműves, özvegyének is távoznia kellett a városból, mivel elveszítette lakóhelyét, ha fiát nem választották esetleg be apja helyére. Több házat egyedülálló férfi lakott. Összesen 68-70 házat tartanak számon. A szomszédos házak fala közös, mintha szobákat választana el. Érdekes, hogy a város kb. 500 éves fennállása alatt az egyes házak épitészetileg gyakorlatilag nem változtak, és a talajszint is eredeti magasságában maradt meg.
Némelyiknél az ajtófélfára, vagy a falba bevésték a tulajdonos nevét. A falakat kivülről jellemzően fehérre meszelték, az ajtókereteket és ablaknyílásokat pirosra.
Az első helyiség, az „előszoba” az ősöknek szentelt hely volt. Kb. fél méterrel az utcaszint alá épitették. Központi helyet foglalt el benne egy oltárépület: a falhoz simuló, kb. 75 cm magas, háttámla nélküli pad mindhárom szabad oldalán körbe építve, a hosszanti oldalon kis feljáróval, és e fölött ablaknyílással. Falát Bész, szoptató istennő vagy nőalakos festmények díszítették, ezért a termékenységkultusszal hozzák kapcsolatba. A helyiség többi falába fülkéket mélyítettek szobroknak, és sztéléknek.
A következő helyiség, a „nappali” volt a ház legtágasabb része. Itt fogadták a vendégeket, és zajlott az élet. Mivel magasabb volt a többi szobánál, hogy világítását biztosítsák, a qaa, „magas” nevet kapta. Mérete miatt a mennyezetet faoszlop tartotta, melyet kőalapra helyeztek. Jellegzetes része egy kisebb dobogó, melyen a ház urának a széke állt. A berendezést további székek, asztalok és láda egészíthette ki. A falakban itt is voltak mélyedések, melyekbe szintén védelmet nyújtó szobrokat, vagy talán az ősök büsztjeit helyezték el. Az egyik fal álajtószerűen kiképzett része előtt áldozati asztal állhatott. A falat alakos festés díszíthette. A padlóba többnyire egy csapóajtót is beépitettek, melyen a kicsi pincébe lehetett lejutni.
A következő helyiség a raktár céljait is szolgáló hálószoba volt. Feltehetően matracokon aludtak itt, kevesen engedhették meg maguknak az ágyat. A vezetők fejüket kipárnázott fajalátéten nyugtatták.
A ház leghátsó helyisége a konyha volt. Tetejére csak árnyat adó gallyakat tettek. Berendezése kemencéből, tűzhelyből, őrlőkövekből vagy mozsárból és dagasztóteknőből állt. Gyakori az innen induló, földbe nyúló éléskamra.

 

 

 

© Győry Hedvig