A tengeripérfélék (Mugilidae) családjába tartozó pérhalak (Mugil) nemzetségének két hátuszonya, kis háromszögletű szája van, és érdekes módon nincsen a halaknál egyébként szokásos érzékelő oldalvonal szerve. Mérete 10 cm-től 1 méterig terjed. Gyomra rendkívül izmos, ezért képes megemészteni a „detritust” (latinul: “szemét”), ami biológiai értelemben a sejtek elhalt szerves anyaga, szűkebb értelemben szerves, vízfolyások tetején lebegő részecskék. A tengerpartok és szikes (brakk)vizek jellegzetes hala, egyes fajai pedig édesvízben élnek. Szárítva és sózva is fogyasztható.
Három faja határozható meg az ókori Nílus élővilágának ábrázolásain. Mai arab nevük buri (Mugil cephalus), mely az újegyiptomi brj-ből alakult ki, a tobar (Mugil capito) és a koran (Mugil aureus). Az előbbi kettőnek lehet a görög neve a phagrosz és a maiotész. Feltehetően közös óegyiptomi összefoglaló nevük a „felugró” (sTpw) volt, mely mozgékony, fickándozó természetükre utalhat.

Ebben a formában a Koporsószövegeken a halottat védelmezte. Minthogy vándorlásuk a téli és nyári napéjegyenlőséggel egybe esik, Ré szent állatai voltak. Így anDw hal néven bárkáját kísérték. A Halottak Könyve (123) tiltotta fogyasztását – de ha már megtörtént, feloldására ismerünk varázsigét egy leideni papiruszon. Plutarkhosz az “Íziszről és Oziriszról” (18) című értekezésében az Ozirisz nemi szervét elfogyasztó halak között sorolta fel.
Már az 5. dinasztia idején uralkodó Neuszerré naptemplomában megmintázták tavaszi délre vonulását, majd visszatértét a mocsaras északra, ahol kedvenc tápláléka a tengerifonal (sA / Ruppia maritima) volt. A delfinek kedvenc táplálékai pedig ők voltak. Az emberek is szerették elfogyasztani. Talán ennek köszönhető, hogy tavakba is betelepítették őket, ami állandó lakhelyük lett. „A halászok egész pérhala” mellett külön megnevezik a „fajumi burit“. Fogyasztották kaviárját is.

© Győry Hedvig