Reliefek ábrázolási módjai

Az egyiptomi síkábrázolás (dombormű, festmény) jellemzője, hogy a témákat egyszerre több nézőpont összekombinálásával jelenítették meg, és a perspektívát nem vették figyelembe. A tér mélységét sávokra osztva ábrázolták, az egyes részeket egymás alá kivetítve. A sávokat földvonalak különítik el egymástól. A sávon belüli távolságok nem jelzik a tényleges térbeli viszonyokat. Az üres terek feliratok készítéséhez nyújtottak lehetőséget, vagy a jeleneteket választották el egymástól. Az ábrázolt személyek nagysága nem a természetes méreteket tükrözi, hanem az egyes emberek jelentőségét fejezi ki, a kiemelt jelenetek több sáv helyét is elfoglalhatták.
Az emberi test arányai azonban már természethűek, jóllehet nem egy nézőpontból ragadták meg őket, hanem mindig a legjellemzőbb felületeket örökítették meg. Ezeket olyan ügyesen kombinálták össze, hogy az eltérő nézetek első pillantásra fel sem tűnnek. Szintén jellemző, hogy nem a természet pontos másolására törekedtek. Fény- és árnyékhatásokat nem jeleztek. Az ideálisat akarták megragadni. Ez alatt az általánosan érvényes absztrakt képet értették, amelyhez egyéni vagy tipikus jelenségeket fűzve az alak valamilyen fizikai elváltozását jelezték, vagy hivatásra, rangra, származásra utaltak. Így lett egy-egy ábrázolás “portré”, tehát egyéni, vagy “típus”: ifjú, öreg, kövér, sovány, idegen nép, vezír, pap, hivatalnok, zenész, táncosnő…
 
 
 
© Győry Hedvig