Tollasbajszú harcsa
Az egyiptomiak a nyikorgó harcsa (Mochokidae) család legnagyobb testű nemzetségéből, a tollasbajszú harcsák (Synodontis) közül a fáraók korában három fajt ábrázoltak: Synodontis schilbe, Synodontis schall és Synodontis batensoda. A nemzetség nevét a membránokkal ellátott, szétágazó bajszoknak köszönheti. A család a nyikorgó jelzőt arról a hangról kapta, melyet tagjai félelmükben, támadáskor, fájdalmukban vagy íváskor a mellúszók mögött a testre felfekvő csontpajzs dörzsölésével idéznek elő, és még 5 méter távolságból is hallatszik. A vízből kiemeléskor szintén ezt a hangot hallatták.
A vizek mélyén élnek, a növényeken található lepedéket, élőlényeket is letisztítják – a könnyebb hozzáférés érdekében alakult ki a háton úszó szokásuk. Mindenevők. Ívási idejük július és október között van, ilyenkor párosával úsznak – a nőstény a nagyobb. Bár a bővizű folyót jobban szeretik, kevés vízben is megélnek, sőt sokáig életben maradnak a levegőn is az átalakult kopoltyúknak köszönhetően. Ezért voltak sivatagi expedíciók „friss” halai.
A rendkívül jól alkalmazkodó Synodontis schall neve az wHa „szúrós” volt, mivel a mellúszónak különösen kemény a tüskéje. Még a krokodilok is tartanak tőle. Az újegyiptomi nyelvben átkeresztelték sar / sal-ra, mely tovább alakulva a sal, mai arab névhez vezetett. Fontosságát jelzi, hogy Amenhotep Hapu fiának a templomi medencéjét velük töltötték meg. Gurobban megtalálták múmiáit, és elképzelhető, hogy egyes tollasbajszú harcsa amulettek a salt ábrázolják. Érdekes jelenség, hogy gerinccsigolyái száma az utóbbi időben növekszik, ami talán a többnyire növényi tápláléktól az állati tápanyagok fogyasztása felé történt eltolódásnak az eredménye.
Korán feltűnt az egyiptomiaknak, hogy a Synodontis batensoda mindig a hátán úszik. Innen származik neve, a zbnw / snbw „aki megfordult“. Viszonylag nagyméretű, békés hal, hossza eléri a fél métert. Hasa fekete, testén fekete pöttyök láthatók. Magas hátuszonyának tüskéje mérget tartalmaz. Egy középbirodalmi mű alapján úgy tűnik, rossz szagúnak tartották. Egy késői rituáléban Ozirisz ellenségeként tűzbe dobták. Az amulettek között mégis viszonylag nagy számban készült – különösen gyermekek számára, igaz leggyakrabban a Középbirodalom korában.
A vizek mélyén élnek, a növényeken található lepedéket, élőlényeket is letisztítják – a könnyebb hozzáférés érdekében alakult ki a háton úszó szokásuk. Mindenevők. Ívási idejük július és október között van, ilyenkor párosával úsznak – a nőstény a nagyobb. Bár a bővizű folyót jobban szeretik, kevés vízben is megélnek, sőt sokáig életben maradnak a levegőn is az átalakult kopoltyúknak köszönhetően. Ezért voltak sivatagi expedíciók „friss” halai.
A rendkívül jól alkalmazkodó Synodontis schall neve az wHa „szúrós” volt, mivel a mellúszónak különösen kemény a tüskéje. Még a krokodilok is tartanak tőle. Az újegyiptomi nyelvben átkeresztelték sar / sal-ra, mely tovább alakulva a sal, mai arab névhez vezetett. Fontosságát jelzi, hogy Amenhotep Hapu fiának a templomi medencéjét velük töltötték meg. Gurobban megtalálták múmiáit, és elképzelhető, hogy egyes tollasbajszú harcsa amulettek a salt ábrázolják. Érdekes jelenség, hogy gerinccsigolyái száma az utóbbi időben növekszik, ami talán a többnyire növényi tápláléktól az állati tápanyagok fogyasztása felé történt eltolódásnak az eredménye.
Korán feltűnt az egyiptomiaknak, hogy a Synodontis batensoda mindig a hátán úszik. Innen származik neve, a zbnw / snbw „aki megfordult“. Viszonylag nagyméretű, békés hal, hossza eléri a fél métert. Hasa fekete, testén fekete pöttyök láthatók. Magas hátuszonyának tüskéje mérget tartalmaz. Egy középbirodalmi mű alapján úgy tűnik, rossz szagúnak tartották. Egy késői rituáléban Ozirisz ellenségeként tűzbe dobták. Az amulettek között mégis viszonylag nagy számban készült – különösen gyermekek számára, igaz leggyakrabban a Középbirodalom korában.
© Győry Hedvig