Bár ma már csak Egyiptom északi részén élnek a természetben sünök, a fáraók korában a Nílus teljes hosszában és a sivatagos területen is laktak. Két fajtájuk mutatható ki: a sivatagi sün (Paraechinus deserti) és a hosszúfülü sün (Hemiechinus auritus). Az előbbi a nagyobb méretű, sivatagi jeleneteken rendszerint őt ábrázolták. Mindkettő tüskés, és a a szőrös sünökkel együtt a sünfélék (Erinaceidae) családjába tartozik. Elsősorban rovarokkal (például gyászbogárral) táplálkoznak, de kisebb rágcsálókat vagy kígyót és növényeket is fogyasztanak. Vadászatra szürkületkor indulnak. A sün szaglása, hallása kifinomult, a földből éles karmával ássa ki zsákmányát. Hangja lehet sziszegő, morgó, visító, vagy emlékeztethet röfögésre. Hegyes tüskéi üregesek, és csak a felnőttkori tüskék megjelenésekor tudja kihullatni a korábbi, vele született tüskéket. Védekezésképpen tüskés labdává tud gömbölyödni, bár a sivatagi sün ezt csak végső esetben teszi, ha nincs esélye menekülésre.

A sünök alakja feltűnik az óegyiptomi csörgő hangszerek között, és a 25. dinasztia korában skaraboid formában is megmintázták. A Középbirodalom idején fajanszból készítették el szobrait, míg a szaiszi kortól edénykéket (aryballos) formáztak alakjára. Az óbirodalmi ábrázolások között olyan hajók is feltűnnek, melyek orrára visszafelé tekintő sünszobrokat erősítettek. Ekkoriban a sün sűrűn szerepelt a halotti áldozatok között.

A sünök téli álmot alusznak, és utána szinte a halálból térnek vissza. Így könnyen érthető, hogy a fáraók korában miért tekintették az újjáéledés szimbólumának. Mivel pedig a testükben termelődő alfa-neurotoxin és az izomrendszerükben levő erinacin miatt bizonyos mértékig immunisak a kígyóméregre, védőerőt tulajdonítottak nekik.

A sün óegyiptomi neve kérdéses: bizonytalan, hogy a HntA / Hntj sünt vagy tarajos sült jelent-e, esetleg mindkettőt. Ezt mindenesetre egy orvosi receptben (nssq-re) említik.