Egyiptomi fajansz
A fajansz a színes ón-mázas agyag francia eredetű megnevezése. Az olasz Faenza városáról kapta a nevét a reneszánsz korában. Innen terjedt el Európában. Az olaszok majolikának hívták, mivel ők az észak-afrikai iszlám művészetből ilyen néven vették át. Különösen a 16-18. században vált népszerűvé. Amikor az egyiptomi amuletteket felfedezték, ezek külső megjelenése alapján a mázas darabok anyagát is fajansznak vagy majolikának hívták. Ma már tudjuk, hogy azok magjának és mázának is teljesen eltérő az összetétele, de mivel a megnevezés a köztudatban annyira elterjedt, az „egyiptomi” jelzővel kiegészítve továbbra is használjuk.
Az egyiptomi fajansz porrá tört kvarc szemek (homokból és kvarckőből), mész, és nátron vagy hamu összeégetett keveréke. Ehhez különböző színező anyagok járultak, mint a magnézium, mangán és réz-oxid. A belőlük készült masszát megformázták, és kiégették. Az üvegszerű külső mázat, amiről egyiptomi nevét a THnt „ragyogó, fénylő” kapta, többféleképpen is kialakíthatták. Az összetételtől függően a máz anyaga (festőanyag, nátrium, mész és kvarcpor) vagy magában az anyagban volt benne, és a hő hatására kivirágzott a felületen, vagy a magot égetés előtt a folyékony mázba mártották, máskor azzal befestették. Egy 3. módszer szerint pedig a porrá őrölt mázanyagban hengergették meg a magot, és ez égett rá. A receptek pontos összetétele azonban térben és időben állandóan változott.
Az őskori Badari kultúra idején előszeretettel alkalmazták gyöngyök készítésénél, különösen szteatit kövek mázazásához. Később, a Nagada kultúra korában már présmintában formázott miniatűr amulettek is készültek belőle, melyeket csempékkel, kisebb edényekkel, berakásra szánt domborművekkel, és szobrokkal bővítve tömegesen gyártották az Óbirodalom idejétől. A Középbirodalom jellegzetes termékei az üreges víziló és más állat szobrok, de továbbra is termelték az amulett sorozatokat és tömör agyag szobrocskákat, meg maketteket. A fajansz edények készítése az Újbirodalom korában vált igen elterjedtté, majd a Harmadik Átmeneti korban relief díszes változatokkal bővült az addigi festett készlet. Még később applikált díszes fajanszedényeket is készítettek.
Az egyiptomi fajansz porrá tört kvarc szemek (homokból és kvarckőből), mész, és nátron vagy hamu összeégetett keveréke. Ehhez különböző színező anyagok járultak, mint a magnézium, mangán és réz-oxid. A belőlük készült masszát megformázták, és kiégették. Az üvegszerű külső mázat, amiről egyiptomi nevét a THnt „ragyogó, fénylő” kapta, többféleképpen is kialakíthatták. Az összetételtől függően a máz anyaga (festőanyag, nátrium, mész és kvarcpor) vagy magában az anyagban volt benne, és a hő hatására kivirágzott a felületen, vagy a magot égetés előtt a folyékony mázba mártották, máskor azzal befestették. Egy 3. módszer szerint pedig a porrá őrölt mázanyagban hengergették meg a magot, és ez égett rá. A receptek pontos összetétele azonban térben és időben állandóan változott.
Az őskori Badari kultúra idején előszeretettel alkalmazták gyöngyök készítésénél, különösen szteatit kövek mázazásához. Később, a Nagada kultúra korában már présmintában formázott miniatűr amulettek is készültek belőle, melyeket csempékkel, kisebb edényekkel, berakásra szánt domborművekkel, és szobrokkal bővítve tömegesen gyártották az Óbirodalom idejétől. A Középbirodalom jellegzetes termékei az üreges víziló és más állat szobrok, de továbbra is termelték az amulett sorozatokat és tömör agyag szobrocskákat, meg maketteket. A fajansz edények készítése az Újbirodalom korában vált igen elterjedtté, majd a Harmadik Átmeneti korban relief díszes változatokkal bővült az addigi festett készlet. Még később applikált díszes fajanszedényeket is készítettek.
© Győry Hedvig