A lófélék (Equidae) családjába tartozó páratlanujjú patás szamár nyugodt, békés állat, háziasítása ezért is nyúlik vissza korai időkig. Jelenlegi ismereteink szerint a Kr.e. 4. évezredtől ismert házi szamár maradványa Egyiptomból, noha a domesztikációt a 8-7. évezredre teszik, és a szomáliai és afrikai/núbiai (Equus asinus africanus) vadszamarat tekintik ősének.

A vadszamár ma is megtalálható Egyiptom faunájában. Alig különbözik a háziasított szamártól, de színe sötétebb, és lábán a szőr egy csíkban elszíneződött. Jól alkalmazkodott a sivatagos, félsivatagos körülményekhez: füvet és más növényeket legel, ritkán levelet eszik és három napig bírja víz nélkül. A fiatal állatok és a nőstények alkotnak egy csordát, a hímek vagy magukban járnak, vagy más hímekkel állnak össze. Az ókori vadászatok egyik célpontjai voltak.

A szamár sok türelmet igényel, mert könnyen megmakacsolja magát, ilyenkor az egyiptomiak botokkal bírták engedelmességre. E tulajdonsága miatt gúnyolták az állatot, és lustának tartották, és szívesen hasonlították hozzá a rendetlen és lusta diákokat.

Jellemzően teherhordó állatként hasznosították, ritkán lovagoltak rajta, de szezonmunkákhoz – mint például a szántás-vetés, cséplés – gyakran befogták. A nagyobb birtokokon több ezret tartottak belőle. Elkülönített, számukra kijelölt legelőkről is tudunk. Fontosságuknak megfelelően megbecsülték – az abüdoszi temetőben az Óbirodalom korából találtak egy gazdagon felszerelt sírt, melyben tíz teherhordó szamár csontváza feküdt, emberi maradványok nélkül. A szamarak megszerzését rendszeresen felsorolták a hadizsákmányok között. Értékes állat volt, akinek nem tellett rá, bérbe vehette például víz- vagy fahordó állatként. Bérleti díja egy szolgálónő háromszorosa volt. Tejét fejték, és orvosságként is használták.

A szamár a vallási életben negatív szerepet töltött be. A Középbirodalom korától mutatható ki Széth állataként. A görög-római kori templomokban aztán mindig hátába szúrt késsel ábrázolták – ily módon mágikusan ártalmatlanná téve. Az Újbirodalom korában Széth szamarát lándzsával szúrták le Ozirisz ünnepén. Busziriszban ugyanezt az állat képmásán hajtották végre, amit az áldozati kenyéren helyeztek el. A Halottak Könyve (HK) egyik részlete a túlvilág veszélyes állataként szól róla, akinek a távol-tartására külön ráolvasás szolgált. A szamár akadályozhatta a napfelkeltét is, ugyanis a Kés-tónál egy 77 szamárból álló csorda állta útját.

Szamárfejes Széth-ábrázolásokat azonban csak a Késő Kortól ismerünk, amikor a gonoszság megtestesítőjeként tekintettek az állatra, különösen ha vöröses színe volt. Szamárnak nevezték III. Artaxerxész perzsa királyt is, miután levágatta az Apisz-bikát, és helyette egy szamarat tekintett istennek. Miután a „szamártrombita” hangjában is Széth jelenlétét vélték felfedezni, Abüdosz, Buszirisz és Lükopolisz városában nem volt szabad trombitálni, és furulyát sem volt ajánlatos szamárcsontból készíteni (CT VII. 1011, 376a).

A mitikus világban ritkán, de pozitívan is megítélték, mint a HK 40, ahol a kígyót felfalja a halott védelmében, vagy a Juja Halottak Könyvében (125), ahol a kandúrral együtt segít. Egy állatmesében saját hárfajátékát kíséri nagy hangon, egy másikban macska és marha áldoz neki.

A szamár óegyiptomi neve aa (aA), fejének olvasata hiu vagy heru (hjw / hrw) és szu (sw) volt.