Az ókori Egyiptomban a durvább szöveteket házilag állították elő, a finomabb vásznakat azonban erre specializált szövödékből szerezték be. A történeti időkre a fekvő gyalogszövőszék használata általános volt. A szövetet maguk felé húzva készítették, ami hosszát is behatárolta. Felmerült, hogy a nehezékes szövőszéket is ismerték, de erről ábrázolás nem maradt fenn, és a fáraók korából nehezék is csak Kahunból ismert. A római korból több helyről is került elő.
A Középbirodalom idején a szolgaszobor csoportok már fejlettebb fekvő szövőszék alkalmazásáról tanúskodnak. Ennél több ember összehangolt munkájára volt szükség. a láncfonalat először vetőfára vetették fel, hogy a megfelelő hosszúságot biztosítsák. Két hurokpálcát (kézi nyüst) használtak a láncfonalak szétválasztására, és a vetélőfonalat orsópálcára (később vetélő) feltekerve húzták át. A felvetést falba vert peckeken végezték. Jellemzően nők dolgoztak rajta.
Még összetettebb szerkezet volt az újbirodalmi szövőszék, melyen függőlegesen dolgoztak. Ezen a két keresztfás függőleges szövőszéken bonyolult mintákat (hímsorokat) is szőttek immár férfi takácsok. A szövetet egy külön tartott pálcával (borda) változatlanul maguk felé, itt lefelé tömörítették (verték). Egy gurobi lelet alapján felmerült, hogy szövőfésűt is használtak. A lábító (a nyüstök váltásához szíjjal rögzített pedál) és lengőborda csak a Kr.u. 6. században terjedt el.
A szíjak, pántok és szegélyek készítéséhez azonban gyakran semmilyen segédeszközt sem vettek igénybe. Ha elég vastag volt a fonal, pusztán az ujjaikkal dolgoztak. Ez az ún. körömfonás. Az elkészült csíkokkal aztán lehetett a vásznak szélét díszíteni, vagy önállóan például a vetőmagos táska pántjának használni.
Gyöngyszövésnél szövőkeretet használtak, és általában rézhuzal volt a láncfonal.

 

 

 

© Győry Hedvig