Ugróegér

Az egérfélék (Muridae) családjának egy sajátos csoportját alkotja az ugróegér. Mivel igen gyakori Egyiptomban, ezért többnyire az egyiptomi jelzővel nevezik meg. Latin Jaculus neve a „lándzsa” szóból ered, minthogy annak hajításához hasonló az íves ugrása. Az ókori egyiptomiak feltehetően HTs-nek hívták. 

   és 

Általában két, az ókori Egyiptomra jellemző fajtát különböztetnek meg, a kicsit: Jaculus jaculus és a nagyot: Jaculus orientalis. Mindkettő Észak-Afrika és az Arab-félsziget lakója. Nappal a talajba ásott ágas-bogas folyosókban él, éjszaka bújik elő, hogy zömmel növényi táplálékát elfogyassza. Farka fekete majd fehér sávú bojtban végződik, és a testénél lényegesen hosszabb. Mellső lábai csökevényesek, a hátsók erőteljesen megnyúltak, rugó módjára működnek. Tájékozódásában a bajuszszőröknek döntő szerepe van. Futása a 40-50 km/h sebességet is elérheti, és 2 méter magasra fel tud ugrani. A nedvességet a táplálékból vonja ki, amiért  akár napi 10 km utat is megtesz. A kicsinek két, a nagynak egy párzási időszaka van, és 3-4-5 egeret kölykel. A nagy ugróegér téli álmot alszik. Visító és morgó hangot tud hallatni. A sivatagi és homoki róka, kígyó és bagoly vadászik rá.

Egy 5. dinasztiabeli sírban Nimaatré felmérte birtokának állatállományát, majd a házi állatok után a vadállatok szaporodását tekintette át, és köztük a HTs-re is kitért (Giza, G 2097). Az ugróegér egyiptomi ábrázolása ritka. Jellemzően sivatagi vadászat közben, a fauna részeként jelenik meg, de a Középbirodalom korában fajansz szobrocskáit is elkészítették. Minthogy ezeken két lábon ülve, felemelt mellső lábakkal ábrázolták, felmerült, hogy az egyiptomiak a felkelő napot üdvözlő állatnak tarthatták. Héliopoliszban vadmacska és varázsrúd társaságában három ilyen szobrocskát helyeztek egy sírba, ami túlvilági segítő szerepre utal.