A Nílus mentén létrejött egyiptomi államban a hajó természetes közlekedési eszköz volt, melyet ősidők óta használtak. Szívesen ábrázolták az edényeken és modell formában is megformázták már a Nagada II kultúra idejétől. A legkorábbi hajókat feltehetően papiruszszárakból készítették. A végeken összekötözött papiruszszárak a későbbiek során a hajó tatjának és torának a díszeként őrződött meg. Kezdetben valójában könnyű tutajok lehettek, melyeket a gyakori északi szél a folyón könnyen hajtott felfelé, a sodrásirányban pedig elég volt a folyó áramlását igénybe venni. A Napisten is ilyenen utazott. A későbbiek során – a közlekedés mellett – a mocsári vadászat jellegzetes eszköze maradt. A teherszállításra kialakított hajókból nagyobb, tengerjáró hajók is kifejlődtek, amelyekkel nagyrészt a Földközi-tenger partjai mentén hajóztak, ritkábban a Vörös-tengeren.

 

A legkorábbi tényleges hajódeszka maradványokat Tarkhanból (Kafr Ammar vagy Kafr Turki) ismerjük az egyesítés korából (kb. Kr.e. 3000). Mivel eredeti funkciójukban már nem voltak használhatók, koporsó és sírmennyezet céljára újrahasznosították őket. Umm el Qa’ab temetőjében, Abüdoszban 14 első dinasztiabeli hajógödröt találtak, azok maradványaival, kő horgonnyal, kötelekkel és a réseket kitöltő szalmakötegekkel – jelenleg ezek számítanak a világ legkorábbi deszkából készült hajóinak. Az óbirodalmi sírok falán használatukat és készítésüket is megörökítették. Nofermaat és Itet sírjában (Médum 16. sz.) például jól látni, ahogy az ácsbárddal dolgoznak rajta. Ezek a hajók már elég stabilak voltak ahhoz, hogy nagyobb mennyiségű anyagot, súlyos árut is szállítsanak. Személy és teherszállításra egyaránt használták őket, a célnak megfelelő méretben. Az Első Átmeneti Korban legénységgel együtt makettjét helyezték el a sírban. A hajók egy másik része sétahajóként, pihenés és szórakozás eszközeként egyaránt megtalálható. Ugyancsak rajtuk utaztak a halottak és az istenek a liturgikus események alatt.

Hufu (Kheopsz) piramisa mellett két nagyméretű napbárkát leltek 1954-ben. Az egyiket fáraókori technikával össze is állították 651 alkotóeleméből, melyeket 13 rétegben helyeztek annak idején a hajógödörbe. Libanoni cédrusból készült, a peckek és más apró alkatrészek pedig a helyi akácia és szikomórfából.

A tengerjáró egyiptomi hajó jellemzően Bübloszba és a szír-palesztin partvidék többi városába járt, ezért is kapta a „bübloszi hajó” nevet. Ugyanilyeneket használtak a Vörös-tengeren. Oda darabokban szállították a hajót a Nílus-völgyből, majd a helyszínen összeszerelve engedték a tengerre. Amikor használaton kívül voltak, újból szétszedték, és gondosan becsomagolva a darabokat, helyben tárolták. Jellemzően zöld és sárga színekre festették oldalukat, és az udzsat szemmel védelmezték.

I. Ptolemaiosz Szótér idején világítótorony készült az alexandriai kikötő forgalmának megkönnyítésére. Tükör verte vissza nappal a Nap fényét, éjszaka pedig a tűz fényét szórta szét kb. 50 km-es körzetben.