A Nílus keleti partján fekvő város az ókori Egyiptom déli határa volt, közvetlenül az első katarakta bejáratánál. Mai neve az óegyiptomi Szunet /Szunu szóból származik, amit görög nyelven Szüénének hívtak.

Tekintve, hogy ősidők óta határvidék volt, kezdve a Kr.e. 4. századi Negada kultúrával és a núbiai A csoporttal, jelentős kereskedelmi központtá fejlődött. Így nem elképzelhetetlen, hogy neve a szun („kereskedelem, ár“) szóból származik. Minthogy pedig a Nílus vize itt lépett be az ország területére, ez a vidék lett az 1. nomosz, központjának pedig Asszuánt jelölték ki. Így az sem lehetetlen, hogy a város neve a szun („kinyit, kezd“) szóból ered. Ugyanakkor határőrvidékként az erődítmény és vele a folyamatos katonai jelenlét is magától értetődő volt, a nyíl pedig igen kedvelt fegyver volt, és ennek óegyiptomi neve szintén szun.

A településnyomok a Nagada kultúra végétől nyomon követhetők, a helység feltárása azonban szinte lehetetlen, minthogy az egykori város a modern város alatt húzódik. Csak kevés emlékét ismerjük. Ilyen például a III. Ptolemaiosz építette Ízisz templom, vagy Domitianus császár temploma, és a kőbánya. A város másik nevezetessége ugyanis az asszuáni gránit, amiből monumentális szobrokat, obeliszkeket, szarkofágokat meg kápolnákat faragtak – több ilyen töredék ma is látható, köztük például egy 6 m magas Ozirisz szobor. Sérülése miatt félbehagyták a legmagasabb egyiptomi obeliszket (M: 41,75 m). Ha befejezik, és kiemelik, 1168 tonnát kellett volna elszállítani. A hatalmas tömböket a helyi bányákban nagyolták le, majd a Níluson szállították rendeltetési helyükre. Ezek a gránitdombok a folyó mindkét partján végighúzódnak. A kőbánya ókori útja mintegy 6,5 km hosszan, egészen Philaeig követhető.

A Nílus áradása itt június elején kezdődött, augusztusban érte el csúcspontját, október végére ért véget, és a folyó ekkor nyerte vissza szokásos szintjét.

Ma már a Nasszer-tó, vagyis az asszuáni víztározó megépítésével megszüntették a Nílus évenkénti áradását, és biztosítják a folyamatosan egyenletes vízállást. Az 1. gát 1902-ben épült, majd 1971-ben felavatták a jelenleg is működő vízduzzasztót. A mögötte elterülő 400 km hosszú mesterséges tó számos régészeti lelőhelyet is elöntött. Ezek megmentésére az UNESCO mentőexpedíciót hirdetett, melynek részeként 1964-ben egy magyar csoport is dolgozott Abdallah Nirquiben – a leletekből kapott a Szépművészeti Múzeum.

A város előkelőségeinek a temetkezőhelye a folyó túlpartján sziklába vágott sírok (Qubbet el-Hawa) voltak.