Bármily meglepő, a nílusi víziló (Hippopotamus amphibius) genetikailag legközelebbi rokonai a cetek. Családjában (Hippopotamidae) mindössze egy másik fajt tartanak számon, a törpe vízilovat. Az utolsó jégkorszakig Európában is élt, ma már Egyiptomban is kihalt. Afrikán kívül Kolumbiában él szabadon – betelepítés eredményeként.

 

Bojtos farkán és szájnyílásának környékén kívül testét sehol sem fedi szőr. Az erős napsugárzástól egyrészt vízi tartózkodással védekezik, amit feje tetején elhelyezkedő szem, orr és fül könnyít meg, másrészt egy olyan nedv kiválasztásával, mely színtelenségét bőrére érve elveszti, narancssárgás-vöröses, végül barna lesz („véres verejték”). Faggyúmirigyei nincsenek, így izzadni nem tud. A nőstény tehenek a bikáknál kisebbek, és növekedésük kb. 25 éves korukban megáll. A bikák életük végéig (kb. 40 év) nőnek. Az állatok naponta átlag 50 kg növényt fogyasztanak el, bár néha állati táplálékra is ráfanyalodnak. Nappal többnyire a vízben alszanak, de közben is 5 percenként a felszínre emelkednek levegőt venni, anélkül, hogy felébrednének. A kisborjúk szintén a víz alatt jönnek a világra, 27-50 kg-os testtömeggel. 6-9 hónapos korukig szopnak, és a mély vizekben anyjuk hátára állnak. Az anyák a borjakat erősen védik, ilyenkor még a krokodillal is szembeszállnak. Ezért lehet gyakori jelenet a mocsári ábrázolásoknál a krokodil-víziló küzdelem.

 

Paprémiszben, a Fajumban és Damanhurban a vízilónak saját kultusza volt. Jellemzően a nőstényeket Toerisz szent állataként tartották számon, a bikákat viszont gyakran Széthtel azonosították, és üldözték. Érdekes módon Antaeopolis temetőjében találtak víziló sírokat, ahol az elhullott állatok csontjait vászonba tekerve, esetenként melléklettel ellátva temették el. Egy ramesszida emlékkő alapján Széthet tisztelték meg ezzel. Hasonló emlékkő Théba környékéről is ismert, „jó Széth” és „Nut fia” felirattal. Ennek az azonosításnak az alapján ábrázolták Hórusz legyőzött ellenségeként. Jellegzetes rituális cselekmény lett annak ábrázolása, hogyan ejti el szigonyával Hórusz a „győzelem ünnepén“, majd darabolja fel. Érdekes, de Hórusz maga is ölthetett víziló alakot a víziló alakú Széth elleni küzdelem során.

 

A víziló rituális elejtése ősi múltra tekintett vissza. Az archaikus kortól ismert egy rítus, melyben a király fehér vízilovat győzött le. Az Óbirodalom korában ezt az alkalmat „víziló-ünnepnek” hívták. Az Újbirodalom idején a jelenetet magánemberek sírjában is felfestették. A középbirodalmi sírokban elhelyezett, gyakran egyiptomi fajanszból készült víziló szobrok azonban a halott védelmezői lehettek, ahogy az újbirodalmi víziló alakú balzsamozó ágyak is. A hagyomány ősi gyökereire mutat, hogy az egyiptomi állam megalakulása előtt már készítettek vízilófejű amuletteket, ill. az Óbirodalom idejétől népszerűek voltak a két lábon ábrázolt, víziló jellegű Toerisz istennő amulettjei.Az állat agyarát értékes nyersanyagként hasznosították, az elefántcsontot helyettesítve. A kisebb darabokból hajtűt, fésűt és berakásokat faragtak például, míg a szép nagy darabokat hosszanti irányban elfelezve a Középbirodalom korától az Újbirodalom kezdetéig szülést segítő mágikus eszközként, mint a varázskést / apotropaiont hasznosították.