A fáraók uralmának 3000 éve alatt sokféle táncot jártak az egyiptomiak, ám ezeket sohasem fogjuk teljesen megismerni. Mivel a tánc az élet szinte minden területén jelen volt, az ábrázolások között is gyakorta megtalálni az állóképpé merevített táncot. Az írott forrásokban szintén említik, ritka azonban, hogy a mozgásra vonatkozó magyarázatot adnának. Szerencsére vannak olyan esetek, melyek alapján a leggyakoribb táncokat nevesíteni tudjuk.

Ismerünk tánclépéseket vagy koreográfiákat, mint a „légyfogás“, a „térd“, az „Aranyos megragadása“, a „Szép megragadása“, a „szetya húzása“, „a bárka húzása“, az „oszlopcsarnok” és másokat, melyek jelen ismereteink alapján nem mindig fordíthatók le. Hasonló a helyzet a táncnevekkel is, különösen az Újbirodalmat követő időszakban.

Szóló, páros és csoportos táncokat egyaránt jártak. A király például szóló táncot mutatott be Min tiszteletére, a Nap-táncot járta el. A páros táncokat jellemzően férfi férfival, nő nővel táncolta, ahogy a csoportos táncoknál is elkülönültek a nemek. Sokszor változtak az ábrázolási szokások. Az 5. dinasztia korában például a lányokat kézen fogva látjuk, a 6. dinasztia idején külön-külön, de kezükbe pálcát vettek a drámai mozdulatok hangsúlyozására. A legtöbbször csoportokat jelenítettek meg. Ilyenkor a jelenet megörökítésére éppúgy választottak a rajzolók különböző fázisokat, mint azonos mozdulatokat.

Az iba-tánc, mint az ibau „vallási tánc, örömtánc” szó is mutatja, az istenekkel való kapcsolat felvételében jelentős szerepet játszott. Egyik jellegzetes mozdulata, a fej fölé emelt két kar volt. Jellemzően csoportban járták a lányok, azonos, méltóságteljes mozdulatokkal. Egyes részein azonban begyorsulhatott, mivel az ugrándozásra, szökdécselésre is használták ugyanezt a szótövet, és az ugrándozó, berber juhnak ibau volt a korabeli neve. A táblajátékok bábuit ugyanezzel a szóval jelölték meg.

Egy másik női táncfajta a ruit névre hallgatott, az ilyen táncosokat a rut szóval nevezték meg, és saját elöljáróik voltak, akik valószínűleg a betanításban, a koreográfia kialakításában és az előadásban egyaránt szerepet játszottak. Előadásaikon jellemző volt a taps és a csattogtatók használata.

Ismét külön specialitás volt a keszkesz-tánc. A lányok elsősorban Hathor istennő, később Amon isten tiszteletére bemutatandó táncát sajátították el. Eredetileg az istennő hazatértét ünnepelték vele, sok szökdécselés, ugrálás tarkította. Ez úgy tűnik, núbiai eredetű volt, és majmokat is betanítottak rá. A megnevezésére szolgáló szó az üdvözlés alkalmával szokásos meghajlásból alakult ki.

Nem sokat tudunk a tjenef-táncról. Ezt fiatalok járták, a „kislányok”. Érdekes azonban, hogy ennek a táncnak a szava mást is jelent: “inni”. Így valószínűleg lakomához kapcsolódik.

Hathor istennő táncosnői között voltak, akik az akrobatikus elemekkel tarkított khebit-táncot művelték. A tánc meghatározó jele egy hídba lement emberre emlékeztet, és ez a hátrafelé forgás, a bógni a táncjeleneteken is igen jellemző. Egyéni és csoportos bemutatókon is megcsodálhatták a gumilányokat, akik emellett kézenállás, cigánykerék, spárga és más mutatványokat is bemutattak például az Opet fesztiválon, Amon istennek, vagy Mut istennő tiszteletére, de az újév ünnepén is, amikor meg Szahmet istennőt engesztelték ki, hogy a betegségektől és halált hozó démonoktól megvédje az országot.

A khebit-tánc egy sajátos formája volt a törpe-tánc (xbbtj nmw), amit azonban nemcsak törpék adtak elő. Feltehetően az ő mozdulataikat utánozta a többi táncos. A törpe-táncosok fontos szerepet töltöttek be az Apisz és Mnévisz bika temetési szertartásán, ahol mint a Nap országának az örökké gyermeki alakjai búcsúztatták a lemenő Napot, és a halott számára lehetővé tették túlvilági örök életét a Nap kíséretében.

Az akrobatikus táncokat férfiak is bemutatták, önálló foglalkozásként ismerjük a khebu-(férfi)táncosokat. Zene ütemére akár 3 ember magas gúlát is kialakítottak.
Ennek a táncfajtának speciális kategóriájaként élt a muu-tánc (xb.t mww), melynek alapvetően 3 típusát ismerjük. Eljárták a halottat a temetésén Butóba kísérő lelkek szerepét, a túlvilági folyón átsegítő révészét és a halottat Ozirisz elé vezető istenségekét.

Általában férfiak járták a tjeref táncot. Az azonos hangzású igének van egy „botladozik (mint a részeg)” jelentése, ami talán egyfajta imbolygó jellegre utal.

Családi és vallási ünnepeket egyaránt zenével és tánccal ültek meg, hiszen a hosszú életre szóló tósztokhoz vidám dalok, jókedv, mulatás illett. Még a részegség is elfogadott volt, amennyiben Hathor istennőnek, mint a „részegség úrnőjének” áldoztak vele – a másnaposságot figyelembe véve ez valóban megviselte őket. Ezért is intette Ani az egyiptomiakat a felesleges mulatozástól, hogy ti. a megfelelő időben ünnepeljék meg saját isteneiket, családjuk, rokonaik körében, kis lakomával, mert különben csak az idejüket vesztegetik, és olyanok, mint aki a „sivatagban táncol“.