Hárfa
A hárfa több óegyiptomi neve ismert: benet (bn.t), szeped (spd), djadjat (DADA.t). Egyiptom és Mezopotámia ősi hangszere. Jellemzője, hogy az ív vagy háromszög alakban kialakított hangszertestet szabadon lógó, különböző hosszúságú zsinórok kötik össze.
A görög monda szerint Apollón találta fel, amikor hallotta, milyen hangot ad ki Artemisz íja. Több íjat összekombinálva alakította ki. Kialakulásának ez a módja nagyon is elképzelhető, ha figyelembe vesszük, hogy a belső-afrikai törzsi hangszerek között valóban találni zenélő íjat és íjlantot. A rezonanciatestet kezdetben feltehetően lopótök alkotta. Az íjlant (pluriark) egyik felén összefogott, túloldalán zsinórral ellátott, ívesen meghajlított vesszőkből lett kialakítva. Minden egyes vessző önállóan hordozza a húrt.
A görög monda szerint Apollón találta fel, amikor hallotta, milyen hangot ad ki Artemisz íja. Több íjat összekombinálva alakította ki. Kialakulásának ez a módja nagyon is elképzelhető, ha figyelembe vesszük, hogy a belső-afrikai törzsi hangszerek között valóban találni zenélő íjat és íjlantot. A rezonanciatestet kezdetben feltehetően lopótök alkotta. Az íjlant (pluriark) egyik felén összefogott, túloldalán zsinórral ellátott, ívesen meghajlított vesszőkből lett kialakítva. Minden egyes vessző önállóan hordozza a húrt.
A hárfát az Óbirodalom idején függőlegesen a földre helyezték, és térdelve vagy mellette ülve játszottak rajta. Ívét 6 vagy 8 húr kötötte össze. A Középbirodalom végéig a lapátalakú hárfán játszottak, akkor tértek át az üstalakú hárfára. Egyedüli hangszerként használták, vagy valamelyik sípfélével együtt.
Kisebb méretű, hordozható változata az Újbirodalom korában vált divatossá. A rezonanciadobozt a mellnek támasztották, és az álló háromszögben játszottak mindkét kézzel a húrokon. Az egyiptomiak ezt a háromszögletű hárfaformát Mezopotámiából vették át. A nagyméretű, íves hárfa is változott, akkora lett, hogy állva lehetett játszani rajta. Húrjainak a száma jelentősen gyarapodott, a hárfatest pedig – különösen a Ramesszida korban – egészen díszessé vált, felül vagy alul gyakran emberi fejjel lezárva.
Az egyiptomiak kezdetben csak kézzel pengették. Az akkordok hangzásának a megváltoztatásához azonban a 18. dinasztia korában (pl. TT75) pengetőt használtak. Az Újbirodalom során változatosak lettek a hárfák alakjai: íves, bárkaforma, félhold-, kanál-, üst-, lapátalakú a már említett szögletes és a lábakon álló hordozható hárfa.
A hárfások gyakran kísérték hangszerükkel a himnuszokat – szívesen jelenítették meg őket Ré-Harakhtihoz imádkozó sztéléken. Úgy tűnik, a 18. dinasztia végére vált divattá a hárfások bevonása a zenekarba – jellemzően lant, líra és fuvola kíséretében. Lakomákon pedig zenészeik nem csak pengették a húrokat, de maguk is énekeltek hozzá az élet múlandóságáról. Ezek az ún. hárfás-dalok. Feltűnően sok hárfást kövér, vak emberként rajzoltak meg.
Ábrázolásuk a Középbirodalom korától vált a sírfalakon általánossá, és később más tárgyakon is megjelent. A hárfa a túlvilági élet mindennapjaiban is szerepet játszott, a masztabák falain ugyanis szokás volt a halott feleségét hárfát pengetve ábrázolni, de hivatásos zenészek is feltűntek. Talán a legkorábbi név szerint ismert hárfaművész a Nikaure herceg gizai masztabájában megjelenített Hekenu. A kép templomokban is megjelent, például Bész isten ábrázolásai között is találni Philaen.
A zenész kéztartásából, helyéből számos következtetést levontak a korabeli zenével kapcsolatban. Így megállapították, hogy ismerték az oktávot, a kvartot, a pentatont, és kadenciákra is lehet következtetni.
Kisebb méretű, hordozható változata az Újbirodalom korában vált divatossá. A rezonanciadobozt a mellnek támasztották, és az álló háromszögben játszottak mindkét kézzel a húrokon. Az egyiptomiak ezt a háromszögletű hárfaformát Mezopotámiából vették át. A nagyméretű, íves hárfa is változott, akkora lett, hogy állva lehetett játszani rajta. Húrjainak a száma jelentősen gyarapodott, a hárfatest pedig – különösen a Ramesszida korban – egészen díszessé vált, felül vagy alul gyakran emberi fejjel lezárva.
Az egyiptomiak kezdetben csak kézzel pengették. Az akkordok hangzásának a megváltoztatásához azonban a 18. dinasztia korában (pl. TT75) pengetőt használtak. Az Újbirodalom során változatosak lettek a hárfák alakjai: íves, bárkaforma, félhold-, kanál-, üst-, lapátalakú a már említett szögletes és a lábakon álló hordozható hárfa.
A hárfások gyakran kísérték hangszerükkel a himnuszokat – szívesen jelenítették meg őket Ré-Harakhtihoz imádkozó sztéléken. Úgy tűnik, a 18. dinasztia végére vált divattá a hárfások bevonása a zenekarba – jellemzően lant, líra és fuvola kíséretében. Lakomákon pedig zenészeik nem csak pengették a húrokat, de maguk is énekeltek hozzá az élet múlandóságáról. Ezek az ún. hárfás-dalok. Feltűnően sok hárfást kövér, vak emberként rajzoltak meg.
Ábrázolásuk a Középbirodalom korától vált a sírfalakon általánossá, és később más tárgyakon is megjelent. A hárfa a túlvilági élet mindennapjaiban is szerepet játszott, a masztabák falain ugyanis szokás volt a halott feleségét hárfát pengetve ábrázolni, de hivatásos zenészek is feltűntek. Talán a legkorábbi név szerint ismert hárfaművész a Nikaure herceg gizai masztabájában megjelenített Hekenu. A kép templomokban is megjelent, például Bész isten ábrázolásai között is találni Philaen.
A zenész kéztartásából, helyéből számos következtetést levontak a korabeli zenével kapcsolatban. Így megállapították, hogy ismerték az oktávot, a kvartot, a pentatont, és kadenciákra is lehet következtetni.
© Győry Hedvig