Ismét a Nílus partján

3. fejezet: Az ajándék

Ahogy Tui a folyóparton haladt, eszébe jutott az előző napok evezősversenye. Máig nem értette, hogyan eshetett a hajóról a vízbe az egyik evezős. Még szerencse, hogy ki tudták menteni. Erős karlendítésekkel odaúsztak hozzá, és kihúzták a partra. Ott a biztonság kedvéért még egy kicsit fejjel lefelé le is lógatták a lábánál fogva, hogy kijöjjön belőle minden lenyelt víz.

Gondolatai ismét visszatértek Nofretre, akit szeretett volna valahogy kiengesztelni. Sőt, jókedvre deríteni. Vajon mit tegyen? – töprengett a kínzó kérdésen, míg lába szinte magától vitte a szamár mellett. Annyira elmerült gondolataiban, hogy megbotlott a göröngyös úton, és majdnem elesett. Szerencsére az utolsó pillanatban meg tudott kapaszkodni a szamárban, az azonban nem vette jó néven a hirtelen rántást, és hatalmasat bőgött. Hangját visszhangozták a hegyek, még Tui is megijedt tőle, szíve csak úgy kalapált a mellkasában. Aztán lassan megnyugodott, és körülnézett. Valami megcsillant odébb a földön. Vajon mi lehet? Már ment is, hogy megnézze. De ahogy felé lépett, mintha eltűnt volna. Hát visszalépett, és onnan újra látta. Előrelépett, de az megint eltűnt. Sehogy sem értette. Még néhányszor megismételte ezt, aztán gondolt egyet, és tovább haladt abba az irányba, amelyről annak előtte a csillogást látta. Közben visszapillantott, látta, hogy a szamár csak áll, mint ki jól végezte dolgát, és őt nézi. Mintha tudna valamit, és várná, hogy ő is rájön-e. Legalábbis ezt vélte kiolvasni az állat pillantásából. Ahogy így toporgott, a szamár halkan iázni kezdett. Ő ijedten nézett körbe, Honszuhoz fohászkodott, majd még egyet lépett. És lám, pont a lába mellett felfedezett egy apró, fényes tárgyat. Lehajolt és felemelte. Nem hitt a szemének! Egy kékes kőből faragott egérke volt, aranygyűrűbe foglalva.

Milyen szép! Vajon mit szólna hozzá Nofret? Neki adja, ettől biztosan kiengesztelődik! A lányok szeretik az ékszereket. Igaz, inkább udzsatszemmel, lótuszvirággal, vagy még inkább skarabeusszal díszített gyűrűket hordanak, de talán ez is tetszeni fog neki.

De jó, hogy Honszu isten megsegítette! Mert hát ő volt, ki más lehetett volna! Amikor kisgyerekként egyszer leesett egy szikláról és megsérült a feje, akkor is ő mentette ki a bajból. Mivel az orvos nem tudott segíteni rajta, édesanyja összekészített egy nagy kosarat mindenféle finom étellel és itallal, és felkereste Honszu isten templomát. Cserébe a kosárért és tartalmáért az isten papjainak segítségét kérte. A papok el sem jöttek hozzá, meg sem nézték, mégis biztosították édesanyját arról, hogy az isten meghallgatta kérését és meggyógyítja a fiát. Anyja várakozással telve jött haza, és boldogan újságolta, hogy Honszu isten meg fogja gyógyítani – és így is lett. De sziklára azóta sem mászott. A szikláról a kőre tévedtek gondolatai, melyet a kezében tartott. Igen, az egér! Azt főzött neki akkor az anyja, és megerősödött tőle. A csontokat pedig egy kis bugyorban a nyakába akasztotta. Erre önkéntelenül is odakapott. Megnyugodva állapította meg, hogy még mindig az inge alatt van a kis csomag. Hordja, hogy elkerülje a hasonló bajokat, hogy megvédje a balesetektől. Úgy látszik, Honszu most is egy egérrel gondoskodik róla, hiszen éppen akkor találta meg a gyűrűt, amikor hozzá fohászkodott. És íme, van ajándéka Nofret számára! Nem is akármilyen! Felgyorsította lépteit, és sietve közelített a vezír házához, mielőbb oda szerette volna adni az ajándékát.

Már messziről hallotta, amint a lovászok kint az udvaron egymást túllicitálva kiabálnak. A harci szekerek mellett csoportosultak, melyeket nemcsak harcban használtak az előkelőségek, hanem vadászatra és rövidebb szárazföldi utakhoz is. Ugyan nem lehet kényelmes benne utazni, de jóval gyorsabb, mint a szamár. Hogy hogyan lehet onnan még a nyilat is célba lőni, azt Tui el sem tudta képzelni.

– A mi lovainknak nincs párjuk. Szőrük fényes, lábuk izmos, fejüket kecsesen emelik. A szekérhúzók mintapéldányai! – szólt a Szemenu-Hórból érkezett legény.
– A ti lovaitok semmit sem érnek a mieink mellett! Ezek úgy suhannak, mint a nyíl, gyorsak, mint a szélvész, senki és semmi nem éri utol őket – replikázott a szunetbeli lovász.
– Hát akkor nézd meg a mieinket! Ilyen szelíd, szófogadó lovak aligha akadnak máshol! Az uram alig mozdítja meg a gyeplőt, felveszik a kívánt ütemet, vagy azonnal arra fordulnak, amerre ő akarja – kiabálta túl az előzőt egy harmadik lovász.
– A mi lovaink éppen hogy szilajságukról híresek. Csak az én uramnak hagyják, hogy irányítsa őket! A tenyeréből esznek, más meg se közelítheti őket – tromfolta le a per-hathori, a negyedik lovász.
– Ahogyan Ramszesz-Meri-Amon is – élet, üdv, egészség neki! – kiváló kocsizó. Saját maga eteti lovait, maga tanítja őket. Úgy hallottam, annyira szereti őket, hogy még a gyűrűjén is megmintáztatta a képüket. De azok is ragaszkodnak hozzá. Hatti fejedelmével való nagy csatájában megmutatták, mit tudnak! – tette hozzá a vezír lovásza.
– A mi lovaink is hasonlóan szépek! A friss fű, amit legelnek, a legjobb minőségű szalma, amit eléjük teszünk, azok is megteszik a hatásukat. No meg a csutakolás! Uram kisfia is ügyesen eltanulta már – hangzott a válasz a per-hathoritól.
– Aztán hány vadbikát fogtatok már be ezekkel a szép lovaitokkal? Ahhoz kell csak az ügyesség, hajtó és ló közös munkája! – mondta újra a harmadik.
– És struccra vadásztatok-e már? – vetette fel az új fonalat a szunetbeli.

Tui ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket hallott, miközben elhaladt az urakat kísérő szolgák mellett. Aztán belépett a házba, ahol rögtön értesítették Inenit. Jött is a kertész szép kényelmesen, és vitték a vizestömlőket a terem sarkába.
– Milyen volt az utad? – érdeklődött ráérősen Ineni.
– Köszönöm, nem volt semmi gondom.
– Ennek örülök. Ha kiöntöttük a vizet azokba a cserepekbe, amelyekbe Nofret a növényeket állíttatta, mehetsz haza. Ideje, hogy te is lefeküdj, és pihenj egy kicsit a hajnali vízhordás előtt.
– És Nofret merre van? Sehol sem látom.
– Ó, a virágkötő lányt is elküldték lepihenni. Látod, már csak a férfiak vannak itt, iszogatnak.
Tui kedveszegetten indult kifelé. A folyosón az egyik szoba ajtaja résnyire nyitva volt, hangok szűrődtek ki.
 
– Te jössz! – ez ismerősen csengett. Bepillantott hát a nyíláson, és egy fajansz táblajátékot látott, sorba rendezett nagyobb mélyedésekkel, a mélyedésekben csicseriborsószemekkel. Kicsivel odébb lépett, és onnan is bekukucskált. Most már többet is látott, de a szobában lévőket így sem tudta kivenni.
– Jaj, most mit csináljak? Melyik rekeszből is vegyem ki a borsóimat?
– Neked kell tudni! Már nem sok maradt, rövidesen vége a játszmának.
Aztán kopogtak a borsószemek, többször egymás után, végül egy boldog Nyertem! – felkiáltással véget ért a játék. Ezt a másik hang mondta, és Tui most már biztos volt benne, hogy csakis Nofret lehet a vesztes odabent.
Kicsit hátralépett, hogy erőt gyűjtsön, mert nagy elhatározásra szánta el magát: bekopog, hogy beszélni tudjon vele. Erre azonban nem volt szükség, mert rövidesen nyílt az ajtó, és Nofret kilépett rajta.  – Na most! – gondolta Tui, és odalépett hozzá.
– Kedves Nofret! Szeretnélek felvidítani, és szeretném, hogy jó szívvel gondolj rám – mondta, majd tenyerén a lány felé, nyújtotta a gyűrűt.
– Jaj de szép! Köszönöm! – ragyogott fel a lány arca, és csillogott a szeme, amint a fiúra nézett. – Hát ez gyönyörű! – kiáltotta, miközben ujjára húzta és nézegette. – Köszönöm, köszönöm! – trillázta, majd Tuira nézett és elpirult. Kivette a hajába tűzött virágot és odaadta Tuinak…