Ismét a Nílus partján

1. fejezet: Naht új története

– És akkor így szólt a főpap: nem látom a nap fényét, nem kapom meg az élet leheletét, napok óta sötétség vesz körül, és szolgáim nem hoznak könnyebbséget.
– Amikor még a földön éltem, Rahotep király kincstárnoka voltam, a hadsereg egyik főparancsnoka, aki az emberek élén állt, és közel állt az istenekhez. Mentuhotep király 14. évében, a forróság 2. hónapjában pihentem végleg el. Ő maga ajándékozott nekem 4 kanopuszedényt, alabástrom koporsót, és sírkápolnát épített nekem, rangomhoz illően. Gondoskodott temetésemről, de nézd, sírom mennyezete elöregedett, lehullik, az oltár üresen áll, senki sem törődik vele.
– Felújítom, felújítom! – szólt Honszu-em-hab, az istenek királya, Amon-Ré főpapja, de az akh(-lélek) közbevágott:
– Már negyedszer hallom tőled, de nem történt semmi! Pedig érzed hatalmam, tapasztalod varázserőm! Mit érnek az üres szavak? Nem szavakat várok a tettek helyett.
– Kérlek, mond meg, pontosan mit kérsz! Adj pontos utasítást, kit rendeljek sírodhoz. Legyen 5 szolgáló és 5 szolgálónő, együttesen 10, aki áldozatot mutat be, és naponta egy zsák tönkölyt visz neked, vagy legyen inkább az elöljáró, aki … – itt nem tudta tovább folytatni az alkudozást, mert mérgesen közbevágott a lélek, és rákiáltott:
– Miről beszélsz nekem? A fát a nap megviselte, a kő elöregedett, beomlik, és te egy egyszerű napi áldozattal áltatsz?
– jól mondod, a főpap, mindent kitalált, csak ne kelljen a költséges építkezésbe belefogjon! Még így megvakulva is csak a vagyonára gondolt, hogy minél kevesebbtől kelljen megválnia! – vetette közbe Hóri, aki a többiekkel együtt eddig néma figyelemmel kísérte a történetet, amit Naht előadott.
– Hát persze! Sok munka és sok anyag, hosszú idő szükséges egy sír helyreállításához, ráadásul ha olyan régi és rossz állapotú, veszélyes is. Rászakadhat valakire. A minap is alig sikerült Honszunahtnak (“Honszu erős“) egy lehulló kődarab elől elugornia a királyi építkezésen. – vetette közbe Thotmesz (“Thot szülötte“).
– Na azért az nem egészen úgy volt! – emelkedett szóra Ibi.
– Hallottam, hogy már egy ideje igen furcsa dolgok történnek vele.
– Tényleg? Erről nem is tudtam. Mi történt? – kérdezett vissza Thotmesz.
– Pedig közismert. Az utóbbi napokban folyton az utcán ténfereg, egyikből a másikba megy, és ahogy telik az idő, egyre erősebben bűzlik. Össze-vissza beszél. Olyan, mint egy hajó, melynek eltörött a kormányrúdja, és oldalára dől. Vagy egy üres kápolna, melyben nincs benne az éltető isten. Vagy népes ház, melyből hiányzik a kenyér. – kezdett magyarázatába Ibi.
– Ej de fennkölt lettél! Ezt meg hol tanultad? – vetette közbe Uszer („hatalmas”).
– Most mondjam, vagy kötözködsz? – vágott vissza Ibi.
– Engem ugyan nem érdekel, mi történt Honszunahttal. Nincs semmi baja, és kész.
– Még hogy nincs baja?! – hördült fel erre Szobekhotep (“Szobek elégedett“). – Tegnap kapu helyett a falat megmászva akart hazatérni – miután jót nevettek pajtásai, hozzátette még, hogy – nálunk! Összekeverte a házainkat! Amikor meg szóltunk neki, bot után nézett, úgy akart apámra támadni. Szerencsére a szomszéd segítségével leszerelték. Mikor végre felfogta, hogy rossz helyen jár, az isteneket szidva indult, mint mondta furulyaszóra énekelni, lírára táncolni, és neszehre dalolni. Nem illendő ez!
– De honnan jött? – a kérdés Pepi szájából hangzott.
– Honnan tudjam. Örültünk, hogy megszabadultunk tőle. Ki akar egy ilyen emberrel társalogni. Inkább elkerülöm, ahogy a többiek is tették. – válaszolt Szobekhotep.
– Igazad van. Csak azért kérdem, mert korábban nem ilyen volt. Rendes, jóravaló ember, aki csendesen végezte írnoki feladatait a raktárban. – magyarázta Pepi. – Valami történhetett vele, ami kifordította magából.
– Természetesen a sör, a bor, a sedeh és telek ital, meg az idegen nők, akiknek a házába jár az utóbbi időben. Térjünk inkább vissza Ibi történetére. Eddig még nem hallottam. – Ezt már Ramósze vetette közbe, aki legidősebb lévén, mindig úgy érezte, kézben kell tartsa a kis társaság irányítását.
– Ezt hogy érted? – kapott a szón Pepi.
– Úgy, hogy inkább a főpap története érdekel, azt hallgassuk. – válaszolt Ramósze.
– Nem erre gondoltam, hanem Honszunahtra. – pontosított Pepi.
– Nem mindegy? – aztán Pepire nézve sóhajtott egyet, és folytatta: – Na mindegy. Megmondom. Ahogy mondtam. Az utóbbi napokban rendszeresen odajár munka után. Ott kapja az a bűzt, ahogy Ibi fogalmazott. Kérdés, meddig tud még reggelente munkába állni.
– Dehogy is! Néhány napja én is találkoztam vele. Egyáltalán nem volt büdös, sőt! Nagyon finom illata volt. Illatos olajtól illatozott, nyakába iset-penu növény koszorút akasztott, és repesett a boldogságtól, ahogy hazafelé tartott. – vágott közbe a halk szavú Menta ezúttal jó hangosan, mert a vita hevében kissé megemelkedett a hangjuk. De Pepi nem zavartatta magát, tovább kérdezett:
– Mikor történt? Az lehetett a kezdet. Azok a lányok szoktak ilyen bódító koszorút adni. – Pepi rendkívül tájékozott volt a felnőttek világában.
– Hagyjuk, térjünk inkább vissza Honszu-em-hab történetéhez! – próbálta ismét visszaterelni a hallgatóság gondolatait ezúttal Hóri.
– És akkor már az italozást is értem. – folytatta zavartalanul Pepi. – Biztos tőlük kapja az italokat is, ráadásul keverten, ami még inkább megzavarja és tönkre teszi lelkét. Tennünk kell valamit, amíg még legalább annyi mértéket tud tartani, hogy nem hányja össze magát, és nem fetreng a koszos földön!
– Mostanában mindenbe beleütöd az orrod? – mordult rá Uszer. Tegnap Ineni, ma meg Honszunaht baján töröd a fejed. Az ő dolguk, ők oldják meg!
– Mit kell Ineninek meg Honszunahtnak megoldani? – hangzott most kicsit távolabbról a kérdés.

Hirtelen elhallgattak, és valamennyien a hang irányába fordultak. Tui jött sietve szamarával, és az üres vizes tömlőkkel. El is csodálkoztak, hiszen – egészen kivételesen – erre az estére a vízhordó fiút a vezír házába rendelték.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték tőle egymás szavába vágva.
– Magam sem tudom hogyan, de elfogyott a lakomán a víz, és a pótlására küldtek.
– Mesélj, mi van ott? Mit láttál, hallottál? Tényleg olyan sokakat meghívtak? Találkoztál a búzavirágos lánnyal? Beszéltél vele? Mit csinálnak? Miket készített a szakács? – ilyen és hasonló kérdésekkel árasztották el.
– Nincs időm mesélni, vinni kell a vizet.
– Segítünk megtölteni a tömlőket, és akkor marad időd! – ajánlották fel neki.
– Az jó, akkor kezdjük. – és már mondta volna a maga módján, de egy kérdéssel már ekkor megszakították.
– Kik vannak ott? Tényleg olyan sok helyről jöttek, ahogy a szóbeszéd járja?
– Azt én nem tudhatom, olyan városokat hallottam, mint Qisz (Cusae), Szaka (Künopolisz), Abdzsu (Abüdosz) – gondolkodott el, majd felcsillanó szemmel folytatta: – de a nagy horgász a díszvendég. Egyenesen a fáraó, élet, üdv, egészség neki, palotájából jött, és felesége is elkísérte. Az ő szolgálólányuk az én gyönyörű Nofretem (“szép, tökéletes“), akinek apró, pisze orra van, piros szája, – és innentől kezdve kórusban zengték vele együtt a fiúk, hogy – és szépséges kis gödröcskéje az orcáján, csodálatosan csillogó szemei, gyönyörű homloka fenséges ívelt szemöldöke felett.
Mire idáig értek, Tui már annyira csodálkozott, hogy torkán akadt a szó, nem jött ki a száján. Igazság szerint az utolsó hangokat nélküle hallatták.
– Most, hogy ezt a rendkívül fontos dolgot tisztáztuk, térjünk vissza a vendégekre. Arra a halászra gondolsz, aki kedvtelésből indult egy óriás sügér nyomába, és miután azt elejtette, krokodilok jöttek, kezdték lakmározni a halat, majd az a víziló martaléka lett?
– Igen, és most egy másik hőstettét hallottam. Kimentett egy kutyát egy óriáskígyó szájából, és életet adott neki, úgy adta vissza aggódó gazdájának.
– Ez hol történt?
– Talán Neni-Niszutban (Hérakleopolisz magna)? Ahol a királyi hárem is van? – csillogtatta meg Tui frissen szerzett ismereteit.
– Hihetetlen! Valóban nagyszerű ember, kiváló hős! – hangzottak a lelkes kiáltások. Csak Pepi nem látszott elragadtatottnak.
– Nem értem. – töprengett hangosan. – Az élet leheletét csak az istenek tudják megadni. Embernek nem adatik meg ez a képesség. Itt valami nem a maat szerint való, akkor pedig nem igaz.
– Dehogy nem! Még Paszer úr sem kételkedett a szavában, pedig ő a vezír! – vette védelmébe Tui.
– Vagy csak nem akarta megbántani. A király küldöttének mégsem mondhatja, hogy beszéde inkább az isefet megszemélyesítője, mint a maat szava! – tiltakozott Pepi.
– Ugyan! A Két fivér esetében is mennyi csodálatos dolog történt! – vágott közbe ezúttal Naht.
– Igen, a történetben, de nem a valós életben. Itt valami nincs rendjén. Nézzük, mit tudunk a püthonról. – tette fel a kérdést Pepi.
– 7 rőf hosszú, lapislazuli fejű kígyó, akit a fáraó a „labdaütés” szertartásán űz el a templomban … – kezdte Naht, de Ramósze megállította.
– Most nem Apophiszról beszélünk, hanem egy élő óriáskígyóról.
– Azzal még szerencsére nem találkoztam. – vonult vissza Naht.
– Még szerencse. Azt mondják, óriási étvágya van, és hatalmasra tudja tátani a száját. Először körültekeredik a zsákmányán, megfojtja, majd szépen lenyeli. Akit egyszer körülölelt, azt már nem engedi el. – világosította fel őket Ibi, aki a nádvágóktól hallott a rejtekükből este előkúszó szörnyekről.
– Kivéve, ha közben szétvágják, mint Meri-Szahmet (“akit szeret Szahmet“) úr tette! – vágta rá Tui.
– Nagyon bátor! Hogy mert egyáltalán a közelébe menni? – csodálkozott Naht.
– Széth, Hórusz, Amon, Ptah, Basztet, Szahmet és a többi nagy isten és istennő is mellette állt! – mondta ki véleményét Szobekhotep.
Minthogy ezzel szinte mindenki egyetértett, napirendre tértek az eset felett, és a továbbiak felől kérdezték a vízhordó fiút. Ő meg örömmel mesélt a finomabbnál finomabb fogásokról, a zsonglőrökről, a táncokról, és a csodaszép virágkompozíciókról és gallérokról, melyeket Nofret állított össze, vagy az ő felügyelete alatt készültek. A lakoma alatt is Nofret járta a vendégeket, és elhervadt uzeh gallérjaikat, virágdíszeiket összeszedte, és frissre cserélte. Fürgén, gyorsan járnak az ujjai, szinte észre sem veszi az ember, máris elkészült egy gallér. De nem ám egyformák, mindegyik kicsit más. Még akkor is, amikor azonos virágokból készíti. Egyszerűen gyönyörűek. Nagy kár, hogy egy idő után elhervadnak. Nofret alkotásai öröklétet érdemelnének, annyira különlegesek.
– És tényleg ott volt Ineni? Nagyapám azt mondta, őt is meghívták. – tudakolta közben Naht.
– Igen, bizony. Ő ápolta az ájult ifjú szolgálót.
Ez a rendkívüli esemény mindjárt felélesztette a lanyhuló figyelmet. Ismét záporoztak a kérdések, hogy ki, hogyan, miért ájult el, mi történt vele, mi lehetett az oka, hogyan viselte, mit csináltak, hogyan reagáltak az urak … Tui alig győzte megválaszolni a kérdéseket, de valahogy megint csak oda lyukadtak ki, hogy az eseményt maga Nofret is megszemlélte, aggódva figyelte az ismeretlen ifjút, de Tuira is vetett néhány pillantást. Sőt egyszer még rajta is felejtette a szemét, mint aki jól a szívébe akar vésni egy alakot. Biztosan szívesen találkozna vele! – dőlt belőle a szó, míg a többiek egyre laposabbakat pislogtak, mert későre is járt, meg fáradtak is voltak, meg unták is, hogy bármiről kérdezik Tuit, néhány röpke megjegyzés után ismét csak Nofretnél lyukadnak ki, aki persze mindenben tökéletes, ahogy a neve is mondja.
– Láttad Ineni hátát? – tudakolta utoljára Pepi.
– Persze. Olyan, mint bárki másé. Csak néhány piros vonalból álló mintát festett az egyik vállára. Kicsit gyengére sikerültek a jelek, de azért felismerhető a dzsed oszlop és az Ízisz csomó.
– Hogy mondhatsz ilyent! A vállra nem szokás festeni! Csak a szemet szokták kifesteni, és a combra, karra, köldök tájékára kerülnek minták. Ez utóbbiak azonban tetoválások, és az istenek által kijelölt motívumok között nem szerepel egyik említett jel sem.
– Már pedig dzsedet és tjetet láttam. – erősködött a fiú.
– Amonra, lehetetlen! Karmolások voltak azok, és szépen gyógyulnak, azért vörösek. Egymás mellett levő karmok húzta párhuzamos vonalakat láttál! – így Pepi.
– Ott voltál? Persze hogy nem! Én tudom!
– Dehogy is! Van szemed, de nem látsz vele. Én látatlanban is látom. – veszekedtek.
– Elmondjam Hallás és Látás történetét? – vetette fel Naht, de senki sem figyelt rá. A helyzetet végül Ramosze mentette meg, aki feltette a nagy kérdést:
– Nem várnak a vízre a palotában?
Tui rögtön visszazökkent a hétköznapokba, és sietve kérte társait, hogy gyorsan töltsék meg a tömlőket, hogy hamar visszatérhessen a lakomázókhoz.