A sokféle, Egyiptomban élő vízimadár között nem véletlen a lúdfélék biológiai változatossága és sokasága, ahogy a hétköznapokon és vallási életben betöltött szerepük jelentősége sem. A háziállatok között az egyik legfontosabb szárnyas volt. Etették és tömték, és gyakran vitték áldozati állatnak az istenek és a halottak számára – szárnyánál vagy nyakánál fogva. Volt, amikor modell formában helyezték el, ill. tojását is fogyasztották élők, holtak valamint az istenek. A lépő libán kívül megtalálható az írásjelek között a visszahajtott fejű, sült liba, melyet néha olyan kövérre hizlaltak, hogy alig tudták átsütni. Zsírjával süteményt készítettek. Háziasították a nílusi ludat (Alopochen aegyptiacus), amit a „maradandó, értékest” jelentő szóval szemen-nek (smn) hívtak, és a nyári ludat (Anser anser), melynek szeru(t) volt a neve – és a nílusi lúd helyett nevelték Amon számára; de a madárvonulás idején szívesen befogták a vetési ludat (Anser fabalis), mely a ra (rA) névre hallgatott, Rének szentelték, és egy bizonyos ünnepén tilos volt a fogyasztása; a nagyliliket (Anser albifrons), ami óegyiptomi nyelven tjerep, vagyis „dülöngél (mint a részeg)”, és a kisliliket (Anser erythropus). A médumi ludak között jól azonosítható a vörös (Tadorna ferruginea) és a bütykös (Tadorna tadorna) ásólúd és a vörösnyakú lúd (Branta ruficollis). Forrásainkban megtalálható még az örvös lúd (Branta bernicla) valamint az apácalúd (Branta leucopsis) képe. Feltehetően ezen tengeri ludak (Branta) egyikének felel meg a geb-lúd szó, vagy a gaset (gAS.t) / „átkelő”, mely a madár költöző életmódját emeli ki. Feltehetően a Westcar papiruszban említett khetaa (xtaA) madár is valamilyen ludat jelent.

A szemen-lúd isteni hírnök volt, aki a négy égtáj felé vitte a királyi hatalom megerősítésének a hírét a thébai Min ünnepen, míg Edfuban a fáraó védelme érdekében eresztették útjára. Amon-Rét is megszólították úgy, hogy „a szép nílusi lúd”, mellette pedig „Amon-Ré szép nílusi lúdját” is megnevezték. Két, egymással szembe néző lúd alakjában meg is örökítették őket. A nílusi lúd hangját a trombitához hasonlították, és a hermopoliszi teremtésmítoszban aNagy Gágogót (Ngg wr) is vele azonosították. Amonnak ez a lúdja törte meg a nemlét őscsendjét, és hozta létre a világot, ahol a Nap megszülethetett. Ezért kérhették, hogy „úgy hallgassanak meg engem, mint ahogy a Nagy Gágogót hallgatták a sötétben.” A liturgikus életben az áldozat elfogyasztása az ellenség és ártalmas lények elpusztítását jelképezte. Egy újbirodalmi horoszkóp szerint, ha valaki álmában libát ölt, azt jó jelnek tekintették, mert ellenségét ölte meg. Ezért áldoztak a dzsed oszlopnak egy Széthet megszemélyesítő nílusi lúd- és bárányfejet. Ugyanakkor a halott fáraó égbe szállásához felvehette az alakját, és szárnyait mozgatva haladhatott. Más halottak is gágoghattak a túlvilágon a nílusi lúd alakjában, a szikomórfa ágán ülve. A Halottak Könyve egyik fejezete éppen a nílusi lúddá alakulásról szól.

A szent ludak pásztorai 10-20 madaras csoportokat gondoztak, és a késői korban ez egy közepes papi jövedelmet biztosított.

Geb isten írásában a lúd jel csak a hangalakot jelző fonogram. A nyári lúd esetében viszont felmerült, hogy létezett egy Szeret nevű lúdistennő, aki végül oroszlán alakot öltött magára. A Szemenuher helynév alapján pedig valószínű, hogy Hórusznak is szent állata volt a nílusi lúd – a hellénisztikus kortól a gyermek Hóruszt számos terrakotta szobor örökíti meg felkoszorúzott lúddal.

Meglepő módon, az Amon isten szent állataként tisztelt nílusi ludat kifejezetten károsnak és terhesnek tartották hangos és erőszakos természete miatt. Az állatmesék ábrázolásai között látni olyan képet, ahol egy macska fogatba befogva hajt belőlük hármat, de olyant is, ahol a ludak leckéztetik meg a macskát. Közmondásossá vált a madár gondoskodása fiókáiról, védelmező természete – még az ichneumonnal szemben is. Hórapollón szerint kicsinyeik védelmében a szülők magukat is feláldozták. A valóságban a ludak az udvaron kívül, a vadonban is éltek, ahol vadásztak rájuk. Annyira lételemüknek tartották a repülést, hogy a nagylilik rajzát gyakran a nyílfarkú récéé helyett, a “madarak” (Apdw) általános meghatározó jeleként használták. A mocsári jelenetekben, a bárkán szabadon álló lúdnak erotikus értéke volt. Egy másik értékelése az elmúlás mintaképének tartotta. Ezt fejezi például ki az a megállapítás, hogy a csalással szerzett gazdagság „libaszárnyakból készült”.

Némelyik lúd a házban élt, és úgy is megörökítették, amint gazdája széke alatt áll. Az állatot megfaragták díszítő elemként, fejét pedig szívesen mintázták meg a hangszereken.