Ismét a Nílus partján

2. fejezet: Úton a vízzel

Ahogy Tui haladt a vezír háza felé, egyszer csak szokatlan hangok ütötték meg a fülét. Aztán egyre nagyobb lett a hangzavar: artikulálatlan kiabálást, durva ordibálást, ütemes hajrázást hallott, de közben olykor olyan szavakat is elkurjantottak, amiktől egészen elvörösödött a feje. Sehogy sem értette, honnan jönnek ezek az éjnek idején ugyancsak szokatlan hangok. Igazság szerint a világosság is rendkívülinek számított. Az egyik irányban ugyanis az amúgy legelőként használt föld egy része, nem is nagyon messze az úttól, szinte nappali fényben úszott – a sok égő fáklya így együtt Aton, a Napkorong fényével vetekedett. Furdalta hát a kíváncsiság, mi lehet ott. Ráadásul a szamara is megmakacsolta magát: szűkölve hátrált ahelyett, hogy előre haladt volna. Így kénytelen-kelletlen maga is megállt, és alaposan szemügyre vette az eseményeket.

Fura dolgot látott. Két őrült – ilyet itt más nem csinál – szaladt körbe-körbe, és éppen egy íves vesszőfonatot került meg, ami talán két vagy három könyök magas lehetett. Párja, ugyancsak ívvel kifelé, úgy 100 könyökkel odébb volt. A futók szemmel láthatóan arrafelé vették útjukat. Szélsebesen futottak, olyan gyorsak voltak, mint a sólyom, amikor szárnyával az eget szeli. Körben kétoldalt, elöl és hátul ismeretlenek tucatjai álltak és biztatták a versenyfutókat. – Tehát ők okozzák a hangzavart! – állapította meg magában Tui.

– Gyorsabban Szeniszeneb („bátyám egészséges”)! Ne hagyd magad, Paheter („az iker”)! Na, még egy kört! Hajts rá! Ne add fel! – Ilyesmiket vélt kivenni a felé áradó zúgásból.

Ahogy így fülelt, ágaskodott és nézelődött, észre sem vette, de valahogy szamarastul a versenyfutók közelébe sodródott. Így már jobban látta öltözetüket is, ami egy szál ágyékkötőből állt. A környező idegenek viszont mind fegyvert viseltek. Harcedzett külsejük, sok sebhelyük alapján nyilvánvalóan katonák voltak. Tehát a nagyurak kíséretét alkothatták és itt táboroztak. Nézelődött tágra nyílt szemmel, próbálta rendbe szedni gondolatait, amikor egyszer csak felröhögött mellette valaki:

– Megjött az utánpótlás! Bizonyára eszébe jutottunk nagyurainknak, hogy bort küldjenek nekünk. Nézzük csak, melyik tömlővel kezdjük!

– Dehogyis, vizet viszek Paszer úr házába, mert elfogyott!

– Ugyan már! Akkor miért tértél le az útról?! – És indult is feléje egy nagydarab ismeretlen. Szerencsére azonban Paheter éppen ekkor kerülte meg immár harmadszor azt a fura félkörös valamit, és győztek a hut-neni-niszutiak (hérakleopolisziak). Tui erre onnan jött rá, hogy sokan örömujjongásban törtek ki, és egyesek azt kezdték skandálni: „Éljen Pahetere! Éljen Paheter! Győzött Neni-niszu, győzött Neni-niszu!” Tui embere erre mint a villám megfordult, és eget rengető hangerővel vetette bele magát a tömegbe:

– Nem úgy van az! Szunet (Asszuán) népe legyőzhetetlen! Itt valami félreértés lehet! Ki mer-e állni ellenem valaki?

A tömeg elcsendesült, szinte hallani lehetett a légy zümmögését is, amely itt délen sokkal szemtelenebb – vagy inkább bátrabb? –, mint északon.

– Mire gondolsz? – kiáltott vissza el egy cingár, ámde sebhelyekkel teli kis emberke.

– Bokszolás? Birkózás? Botvívás? Célba lövés? Nekem mindegy. Megválaszthatjátok, mi legyen! – állt ki a nagydarab büszkén a tér közepére.

Tui kicsit félve, de nagy érdeklődéssel figyelte a fejleményeket. Ilyet még nem látott, bár valami ilyesféléről mintha már hallott volna. Egy bizonyos „Szikomór fiáról”, Szinuhéról szokott mesélni Nakht pajtása, minden történet tudója. Meg rémlett valami varázslós eset is. Majd rákérdez, és kideríti – jegyezte meg magában.

De most inkább a párviadal izgatta. Már a kihívás szavait sem értette. Birkózás, az igen, azzal maguk is szoktak néha szórakozni. A botvívásról hallott, bár még nem látta, de bokszolás? Az mi a csuda lehet?! Talán valami núbiai viadalféle? Vagy ázsiai? Annyi idegen jár az országban, és mindenféle furcsa szokásaik vannak! Hegyezte hát a fülét, nehogy elszalasszon valamit, meresztette a szemét, nehogy elkerülje a figyelmét valami. Érdekes látvány volt a sötét bőrű idegen, amint a fáklyáktól jól megvilágított téren fel-alá járkált nagy peckesen, verte a mellét és kihívóan forgatta a fejét, vakítóan világító szemével. Aztán látta, ahogy az öklét rázza és közben vadul ugrál, kurjongat. Félelmetes látvány volt, szerencsére tisztes távolban. A szamár sem mozdult, mereven kitámasztotta négy lábát, és füleit hegyezve, ő is a kivilágított tér felé nézett. A mező szélén állók csoportokba verődve tanakodtak – de vajon min?

Úgy tűnt, senki sem akar kiállni a hetvenkedővel. Aztán kivált a tömegből egy másik tagbaszakadt harcos, azt kiáltotta: – Birkózás! – majd bemutatkozott:

– Paha (PA-aHA, „a harcos”) vagyok Taudzsaitból (el-Hibeh).

A kihívó megperdült maga körül, gúnyosan szemügyre vette ellenfelét, majd „Rendben!” felkiáltással elfogadta a választást. Mindketten nekivetkőztek, vagyis ledobták szoknyájukat, csak egy szíjat kötöttek derekukra, és felálltak egymással szemben. Először csak kissé összegörnyedve kerülgették egymást, és lesték, hol tudják a másikat megragadni. Aztán a közép-egyiptomi hirtelen mozdulattal, combjánál fogva felemelte ellenfelét, kipörgette, és már diadalmaskodott volna, ha karjaiban amaz nem fordul meg ügyesen. A két birkózó teste egybeolvadt a küzdelemben, jószerivel csak az eltérő bőrszín tette lehetővé, hogy megkülönböztessék őket – még szerencse, hogy annyi fáklya égett! Az izgalom a tetőfokára hágott, néma csendben leste mindenki, ki kit fog a földre vinni. Gáncsolások, lábra támadások, fojtások, feszítések, leszorítások és dobások sora követte egymást, és persze a szabadulások. Már-már úgy tűnt, hogy a kiegyenlített küzdelem sehogy sem akar véget érni, amikor Pa-abu-nekhet („erős a leopárd”), a szuneti, akit mindenki ismerni látszott – bemutatkoznia sem kellett, anélkül is sokan drukkoltak neki – egy hirtelen karkulccsal teljesen megzavarta ellenfelét. Ezzel véget vetett az állóharcnak, mert így könnyedén két vállra fektette Pahát. Miután megéljenezték a győztes szunetit, az engedte felkelni ellenfelét, és maga is láthatóan valami elismerésfélét mondott neki, mert Paha emelt fővel, büszkén nézett körbe, és a győztessel együtt élvezte az üdvrivalgást.

Nem úgy a szamár! Az állat, mintha csak most ébredt volna, fejével oldalba bökte Tuit, és hatalmasat iázott. A harcosok a hang hallatára Széth isten nevét kezdték kiabálni, aki egyébként a királyi hadsereg egyik hadtestének védőistene volt, sőt a királyi család egyik főistensége is, hiszen Ramszesz Meri-Amon fáraó (élet, üdv, egészség neki!) atyja, Széthi Meri-Ptah fáraó is (élet, üdv, egészség neki!) róla kapta a nevét. Mindeközben Tui is visszatért a mindennapok világába, és jobbnak látta kereket oldani a most már engedelmes szamárral, nehogy a győzelemittas ismeretlennek megint eszébe jusson a bor, amit az ő vizes-tömlőiből remélt kinyerni.

Gyors léptekre nógatta hát szamarát, aki szíves örömest követte is vissza a félhomályba, a Hold által megvilágított útra. A hangfoszlányok még jó darabig elkísérték őket.

Aztán végre az éjszaka megszokott csendje borult a tájra, csak nagy ritkán vélte hallani egy-egy bagoly távoli huhogását. A földön az árnyak között egy gyors mozgású kisebb állat foltja is fel-feltűnt, talán nyúl, vagy vadmacska suhant el, vagy sün settenkedett arra, esetleg tarajos sül gyűjtötte a csontokat. Csak remélni tudta, hogy sakál, hiéna vagy róka, karakál ezután sem kerül útjába – szamara viselkedése biztosan elárulta volna közelségüket. A levegőben elsuhanó denevérek viszont nem izgatták. Ritkán repdesnek a nyílt terepen, és kikerülik az embert. Szerencsére bika, oroszlán, párduc vagy gepárd, víziló nem szokott ilyen közel jönni a lakóhelyekhez. Aztán ismét fényesedett kicsit a horizont, közeledett a vezír házához. Onnan is mozgolódást és hangokat észlelt, bár ez messze nem ért fel a táborozók zajával.

– Tartsd erősen, jövök! –kiáltotta egy erős, mély hang. Tui lábdobogást, dobbantást meg puffanásfélét hallott az egyik irányból. Biztos ugranak – futott át szívén. És valóban, ahogy közeledett a házhoz, már látta is a kaputól jobbra az ifjú szolgálókat, amint kezüket összefogva a földön ülve várták ugró társaikat, akik pedig izgatottan sorakoztak egymás után, várva, hogy ők is szerencsét próbáljanak. Ilyen ugrálósat ők is szoktak játszani, és figyelik, hogy a karok felett átrepülve ki milyen messzire ugrik. Már többször előfordult, hogy ő került ki győztesen! Most azonban ügyet sem vetett rájuk, hiszen vizet hozott, szolgálatban volt. Így is elég sokáig távol volt. Indult hát be a házba.

– Csakhogy itt a víz! Már nagyon hiányzott! – fogadta ingerülten Ineni, a kertész.

Vajon miért vált ilyen sürgőssé? Vagy olyan sokáig elidőzött a fiúknál? Esetleg a birkózás tartott nagyon sokáig? – tette fel magának a kérdéseket, de a kertésznek nem mert semmit mondani. Inkább futólépésben vezette hozzá a szamarat a tömlőkkel, és már vette is le őket az állatról, hogy a kívánt helyre vigye. Ijedtében azonban majd’ hanyatt esett. Ineni ugyanis Nofret felé mutatott, aki már türelmetlenül toporzékolt egy nagy edény mellett. Fürdésre készül talán valaki? Ilyet még nem hallott. Egy lakomára gabonatároló edényt bevinni! Nohát, ha ezt a fiúknak elmeséli, el sem fogják neki hinni! Pedig abba kéri beleönteni a vizet. Hát jó, legyen kívánsága szerint.

– Végre megjött a víz! Már réges-régen itt kéne lennie! Hogy lehet valaki ennyire lusta, felelőtlen! Már mikor elindult! És csak most érkezett meg! És milyen keveset hozott! Mindössze két tömlővel! – toporzékolt a lány. – Gyorsan öntsd a vizet az edénybe, és szaladj a következő adagért! Szegény virágaim mindjárt elhervadnak! Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen! Ezek a gyönyörű virágok finoman illatoznak, gyönyörködtetik szemeinket, és nem kapnak vizet! – Csak úgy pattogtak a szavak a lány szájából.

Tui rohamléptekkel teljesítette a kérést, majd felpattant a szamár hátára, és próbálta ügetésre fogni az állatot, hogy minél előbb megforduljon a következő adag vízzel. Éppen Nofretet várakoztatta meg! Jaj, hogy tudná kiengesztelni? Megnyerni kegyeit?

Aztán, ahogy kissé eltávolodva valamelyest lehiggadt és visszaidézte a jelenetet, egészen elérzékenyült. Milyen szép is volt a lány haragtól kivörösödött orcája, tágra nyílt szeme! Tulajdonképpen nem is baj, hogy megvárakoztatta. Sohasem látta volna ilyennek, ha a véletlen nem így rendezi a dolgokat. Ráadásul alaposan megnézte. Biztosan emlékezni fog rá! És mennyi érdekes dolgot látott az este folyamán! Ahogy eddig ért gondolataiban, már a kivilágított rész felé járt. Gyorsan odatekintett, és ismét csak elámult. Párokat látott, mint egy küzdőtéren, akik a fegyvereiket letéve ököllel püfölték egymást, és egy-egy csoport állt körülöttük. De most nem volt ideje alaposabban szemügyre venni az eseményeket, sietnie kellett, hát továbbügetett a szamáron, és hamarosan a Nílusnál volt. Pajtásait már sehol sem látta – biztos befejezték mára a munkát, és hazamentek – gondolta. Hamar teletöltötte két tömlőjét – nem volt több, különben sem biztos, hogy a szamár bírta volna. Vén volt már, nem tellett fiatal, életerős állatra. Szegénykét jól meghajtotta idefelé. Ezért aztán visszafelé mellette haladt, úgy siettek Nofrethez. Az út egyhangúan telt, csak Tui szíve kalapált. Vajon ki tudja engesztelni Nofretet? Jaj, mit fog szólni a frizurájához? – futott át szívén a gondolat, és máris, gyorsan a hajába túrt, hogy ujjaival megfésülje izzadt fürtökben lógó haját. Próbálta eligazítani olyasformára, ahogy az urak szokták. Persze rakott fürtöket, loknikat vagy fonatokat nem tud létrehozni, de legalább mégsem állnak majd összevissza hajszálai és nem lesz olyan torzonborz, mint egy gyászoló ember.

Ahogy ezzel foglalatoskodott, elkalandozott a tekintete, és ismét csak a már jó ismert világos mezőn kötött ki. Most, hogy gyalog vezette az állatot, több ideje volt, meresztette hát a szemét, hátha ki tudja deríteni, mi lehetett az a furcsa, verekedésszerű dolog. Annak azonban már híre-hamva sem volt. Közben céltáblául szolgáló vastag fémlapokat helyeztek egy-egy póznára, szemben velük pedig sorban, íjaikat felhúzva álltak a harcosok. Arcukat nem látta, hiszen neki háttal voltak, de kétségtelenül íjászok voltak, hiszen hátukon hordták a tegezt. Az is látszott, hogy nem egy vesszőből összekötözött akármilyen íjjal céloztak, hanem valódi fegyverrel, amilyet vadászat és nyilván harc közben is használnak.

Egyszer, amikor a Városban járt, egy íjkészítő műhelybe is bekukkantott – jutott eszébe. – Volt ott félkész íj és befejezett, kettős ívű és egyszerű, meg sok anyag, amit majd csak ezután használnak fel. De nemcsak különféle fák, hanem elefántcsontdarabok, bőrök és szarvak is voltak. Meg inak a húrokhoz. Aztán mennyiféle különleges szerszámot látott és olyan szerkezeteket, melyekkel egymáshoz szorították azokat az íjakhoz kivágott darabokat! A kidolgozásukhoz használt büdös levek pedig nagy kondérokban párologtak. Orrfacsaró volt a bűz, de a  hely különleges!

Most hát próbálta kivenni, mit művelnek az íjászok. – Vajon valóban olyan egyenesen, pontosan céloznak, ahogy országszerte mesélik? Ramszesz Meri-Amon fáraó (élet, üdv, egészség neki!) győzhetetlen seregében csupa kiváló íjász, gyalogos és harci szekérhajtó van. Mind mestere a hadászatnak, csak maga a király múlja felül őket. Mint mindenben. Egymaga verte vissza Hatti lakóit, mert Amon isten személyesen sietett segítségére, amikor be akarták keríteni. – Legalábbis így mesélik, és a karnaki Amon-Ré-templom falán meg is örökítették a nagy eseményt. Bárki megnézheti, amikor arra jár.

Tui maga is látta már, és rácsodálkozott, milyen furcsa szokásaik vannak azoknak a hettitáknak. Hajukat, szakállukat rendetlenül hordják – jaj, Nofretnek ugye tetszeni fog az ő frizurája? –, és a ruhájuk is nevetséges. Annál már az ő egyszerű szoknyája is jobban néz ki! Csak nincs annyira világos a vezír házának a folyosóján! Csak nem fog feltűnni Nofretnek, hogy a nap némi piszok és gyűrődés formájában nyomott hagyott rajta!