Kőbányai Pincerendszer

Budapest – mint minden nagy főváros – egy rendkívül összetett hely. A hidakkal, templomokkal, palotákkal, múzeumokkal, szobrokkal, illetve egyéb műemlékekkel tarkított „külső” világ rengeteg ember számára ismert, legyen az turista vagy helyi lakos. A föld alatt viszont olyan – egykor fontos- elemeit találjuk, amelyekről még a környékén élők is csak keveset tudnak, de leginkább semmit. Ilyen a kőbányai pincerendszer is. Évtizedeken át elhagyatottan állt, állaga leromlott, de épp emiatt olyan különleges: egy olyan múzeum ez, ahol az emlékek és a hiányzó vagy szétbomló tárgyak a kiállítási darabok.

Bár a tájékozódott budapestinek földalatti létesítményről a Rákosi-bunker jut eszébe, a kőbányai pincerendszer mind múltját és a történelem során változó szerepét, mind kiterjedését tekintve sokkal inkább megemlítendő. Ez utóbbi az első dolog, amely még látatlanban is képes lenyűgözni az embert, ugyanis alapterülete legalább 195 ezer négyzetméter, a folyosók hossza pedig 35 km. Sajnos a talajvíz és számos beomlás nehezíti a teljes méret megállapítását, számos folyosó és bejárat/átjáró tűnt el így, de az épen maradt rész még így is képes a teljes élményt nyújtani.

De mi is ez a hely, miért olyan fontos, hogy említésre kerüljön a neve? Története IV. Béla uralkodása alatt kezdődik meg, legalábbis ekkor született meg róla az első oklevél. 1244-ben kezdte meg termelését a kerület nevét is adó kőfejtő, ahonnan elsősorban mészkövet (úgynevezett lajta mészkövet) bányásztak. Az innen termelt anyagot számos kis építkezésen kívül olyan nagynevű épületekbe is fölhasználták, mint például a Lánchíd, a Citadella vagy a Schulek Frigyes által felújított Mátyás-templom és Halászbástya. Évszázadokon át nagy volt a kereslet, részben köszönhetően pesti monopol helyzetének. A sikertörténet a XIX.század második feléig tartott, ekkor történtek ugyanis az első nagy beomlások, amelyek veszélyessé és veszteségessé tették a vállalkozást. Végül 1896-ban fejeződött be végleg ez a tevékenység. Helyét egy már korábban jelen lévő iparág vette át: a sörgyártás. A sörgyár már 1863-ban nekilátott a már használaton kívüli tárnák hasznosításának. Először csak az alapanyagok raktározását, később már a teljes elkészítési folyamatot itt végezték. A nagy kereslet hatására bővíteni kellett a már akkor sem kicsi járatrendszert. Idősebb, majd ifjabb Dreher Antal több mint fél évszázados folyamatos fejlesztései végül sikerre vitték a családi vállalkozást, az 1920-as évekre már a magyar piac 70%-át birtokolták. Az erős pozíció, ha nem is ilyen nagyságrendben, de mai napig megmaradt. A Dreher sör mellett ők készítik a Kőbányait, az Arany Ászok-ot, licenszelt márkák közül például a Kozel világost és a Pilsner Urquel-t.

Még mielőtt beletekintenénk magába a sétába, van még egy rövid, de annál fontosabb fejezet a hely történelmében. A második világháború vége felé ugyanis egy meglehetősen új és komoly funkciót kapott: német repülőgépmotorokat kellett összeszerelniük itt – bombáktól védett helyen – a munkásoknak, amelyek elkészülve egyből a Harmadik Birodalom üzemeibe, majd onnan a Luftwaffe-hez (német légierő) kerülnek. Ennél a szerepkörnél már csak az az adat meglepőbb, hogy működésének pár hónapja alatt, meglehetősen nehéz körülmények között is képes volt kicsivel több, mint 200 motort készen átadni. Ezt a feladatot a szovjetek késő őszi közeledtéig látta el, ezután az egészet áthelyezték Németországba.

Hosszú volt az áttekintés, de egy ilyen hely esetén nem szabad fukarkodni a szóval, minden érdekesség megéri, hogy szóljanak róla. Ahogy az is, hogy meglátogassák. Ingyenesen erre évente egyszer kerül sor, a kerület június végén megrendezett Szent László napi ünnepségének keretein belül. Elméletileg léteznek fizetős túrák is az év során, amelyek hosszabbak az alapnál, de erről sajnos nem sikerült információt találnom. A séta egyik kritériuma a meleg öltözék, aminek okát már a bejárat közelében megtudjuk, szinte arcul csapja az embert a hideg. A vezetés maga 45 perc, a Bánya utca 37 szám alól indul, és végigkalauzol minket az elhagyatott csarnokok legfontosabb részein. A beázások áztatta föld, a régi irányjelző táblák és jegyzékek, a korhadó csövek és a megvilágítatlan részek sötétsége egy hihetetlenül nyomasztó, mégis lenyűgöző hangulatot teremt. Az üresség, amely fogadja a látogatókat megmozgatja a fantáziát: milyen is lehetett itt az élet? A hordók, kádak, futóművek, teherautók és minden egyéb egykor jelen lévő tárgyak odaképzelése és a munkások sorsával való együttérzés viszi előre lelkileg az embert. A kalandozóbb szelleműek azon kapják magukat, hogy szívük szerint ott hagynák a csoportot, és ha mással nem is, de egy zseblámpával a kezükben fölfedeznék az egész helyet egyedül. Vannak pontok ahol ez az érzés egy csapásra megszűnik, köszönhetően pár hatásvadász bóvli megoldásnak (pl.: zongorázó csontváz, zavaros fényjáték…). Ezek a tényezők teljesen kizökkentik az embert az ábrándozásból, és a képzelőerejének spórolására sarkallja. Ez legjobban a pince kápolna termében jön elő. Az áttekintőből kimaradt, de óvóhelyként is szolgált a háború alatt az építmény. Az ottani embereknek pedig szükségük volt egy templomhoz hasonló helyre. Itt valósították meg, és több misét is tartottak benne. Az illúziót az rombolja le, hogy projektorral templombelsőt vetítenek az amúgy betonszürke falra. De még ez sem képes elrontani azt a lepusztult idillt, amely a bejárattól a túra végét jelentő Havass-Dreher villáig tart. Ez utóbbi épület már a felszínt díszíti, még lepotyogott vakolattal. A belseje illeszkedik a föld alatti élményhez, erről legfőképp az 1958-as államosítás tehet. Az egykori bútoroknak már hűlt helye sincs, csak a régi cserépkályhák tanúskodnak a ház múltjáról. Hiába a gyártelep történetét bemutató képek és a régi reklámplakátok, a villa minden szegletében eszünkbe juttatja azt, ami a Munkásőrség szállássá alakítása miatt elveszett.

Bár kevés a lehetőség, és szűkösen vannak csak helyek, mégis mindenkinek ajánlom, aki szeretné Budapest minden porcikáját megismerni, szeretné átérezni egyszerre a múltat és a jelent. Bár nem tudni, mit tartogat a hely számára a jövő, minél hamarabb látogatja meg az ember, annál többet él át.

Szabó Lambert